Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Emlékek		2017.01.03. 04:40
Noelle hazaért, és lendületesen becsapta maga mögött az ajtót. - Megjöttem! – kiáltotta el magát, mint mindig. Már egészen hozzászokott, hogy Jasmine rendszerint otthon várja őt, hiszen online újságnak dolgozott, ezért nem kellett elhagynia a lakást. Az elején furcsa volt, hogy Jasmine szinte mindig itthon van, de most már el sem tudná képzelni az ellenkezőjét. Meg hát ennek is megvoltak az előnyei: gyakran fogadta őt meleg étel, és a tudat, hogy valaki őszinte örömmel hazavárja őt nap mint nap, kellemes, édes érzéssel töltötte el. - Fent vagyok a hálóban! – hallotta barátnőjének a hangját. Noelle kibújt a dzsekijéből, lerúgta magáról bakancsát, és felsietett a lépcsőkön. Jasmine törökülésben ült a földön, előtte egy cipősdoboz hevert. Valamilyen papírt tartott a kezében, és álmodozó mosoly ült az ajkán. - Hű, de keményen dolgozol – gúnyolódott Noelle. - Negyed órája végeztem egy hosszabb cikkel, most épp nyugi van – felelte Jasmine szórakozottan. - Mi ez a doboz? – ült le mellé a szőke lány. - Semmi, hülyeség! – húzta el Jasmine, mielőtt még Noelle belekukkanthatott volna. - Nocsak, milyen titokzatos lettél hirtelen! Csak nem disznó dolgokat tárolsz benne? Ebben őrzöd a harminc centis vibrátorodat? Nem vagyok neked elég? Tudtam én, kis huncut! - Ne hülyéskedj már! – kuncogott barátnője. - Na, de komolyan! Mi van benne? Jasmine arcára enyhe pír szökött, majd odacsúsztatta neki a dobozt. - Hát, csak… mindenféle emlékek – motyogta. – Rólunk. - Rólunk? – Noelle kíváncsian beletúrt a dobozba, és kiemelt egy papírt. Elhúzta a száját. – Te jó ég, mondd, hogy ezt nem én rajzoltam! - Pedig te! – nevetett Jasmine. – Valamikor óvodás korodban. Noelle ezúttal egy képeslapot vett ki a dobozból, amit ő küldött Jasmine-nak egy nyári táborból. - Nos, mit mondjak, a helyesírásom azóta sem lett sokkal jobb – dünnyögte. - Még jó, hogy van egy saját, külön bejáratú olvasószerkesztőd – vigyorgott Jasmine. - Jaja. Mennyi kacat! További rajzokat, levelezéseket, tenyérbe illő játékpónikat, sőt, még régi fényképeket is talált a „kincsesládában”. - Hé, ezek kompromittáló anyagok! – szörnyülködött az egyik fotóval hadonászva. – Követelem a megsemmisítésüket! - Na, azt már nem! Egyébként arra emlékszel, hogy ez nem is a te ruhád volt? – bökött a képre Jasmine. – Hanem az enyém. - Nem emlékszem ilyen őskori dolgokra. De miért volt rajtam a te cuccod? - Mert anyám mindig átöltöztetett téged valamelyik ruhámba, ha közös családi esemény volt. Azt mondta, folyton elhanyagolt, koszos pólókban és nadrágokban jöttél hazulról, és nem akarta, hogy a fényképeken ez látszódjon. - Na igen, ez jellemző a családomra… - Nekem is csak nagyobb koromban mesélte ezt el anyukám. Én meg még meg is jegyeztem régebben, hogy mennyire hasonló ruhákban jártunk – mélázott el Jasmine. - Látod, át lettünk verve. De miért őrizgetsz ilyen vackokat? - Ezek nem vackok, hanem emlékek! – tiltakozott a lány. – És fontosak nekem. Szeretek visszagondolni ezekre az időkre, amikor még gondtalan gyerekek voltunk. Noelle egy rövid ideig hallgatott. Aztán elfeküdt a földön, szétdobva karját-lábát. - Én nem szeretem az emlékeket – szólalt meg. – Mármint nem szívesen emlékszem vissza a régi időkre. - Miért nem? - Mert akkor még nem lehettem önmagam. Meg kellett felelni az előírt szabályoknak, az elvárásoknak, és el kellett nyomnom magamban azt, aki igazán vagyok. Bűnösnek és rossznak éreztem magam, ha természetellenes gondolataim támadtak, akár veled kapcsolatban, akár a saját személyiségemről. - Ebben mondjuk van valami – tűnődött Jasmine. - Igen. De most, itt, ebben az új világban, ezen a településen végre azok lehetünk, akik igazán vagyunk. Nem néz ránk furán senki, úgy öltözhetek, ahogy nekem tetszik, és minden további nélkül megcsókolhatlak az utca közepén, anélkül, hogy attól kellene félni, mit szólnak hozzá az emberek. Én ezzel teljesen új életet kezdtem, és nem szeretek a régi önmagamra visszagondolni. - De azért voltak szép pillanatok a gyerekkorunkban is, nem? – kérdezte bátortalanul Jasmine. - Te örök gyerek! – nevetett fel Noelle. – Igen, persze, hogy voltak. - Elcseszett egy páros vagyunk, remélem, tudod. - Hogyne! – Noelle egy hirtelen mozdulattal elkapta Jasmine karját, és maga felé rántotta, aki aprót sikkantva landolt rajta. – Gyere, csináljunk valami igazán elcseszettet! - Hülye! – kuncogott Jasmine, és a lányok csókban forrtak össze.

Raquelle (2.)		2016.10.21. 19:52
Eltelt egy hét, és elérkezett a megbeszélt hétvége. Raquelle szokatlan izgatottságot érzett, miközben felkészítette szobáját a pizsamapartira. Várakozón nézett az este elé, hiszen az életéből eddig kimaradtak az efféle csajos esték – barátnőivel legtöbbször a konyhában ücsörögve vagy a kertben cigarettázva beszélgetnek, illetve időnként bulit rendeznek, de mást nemigen csinálnak együtt. A lány persze már ezeknek a programoknak is örült. Amikor egy évvel ezelőtt eljött otthonról – szüleivel való rossz viszonya miatt –, Casey vette őt a szárnyai alá. Elintézte neki az albérletet, és bemutatta baráti társaságának, amelynek azóta már Raquelle is fontos tagja lett. Úgy érezte, végre tartozik valahová, és ez örömmel töltötte el. Mindazonáltal eddig még senkit sem engedett igazán közel magához, és ezügyben Nellie áttörést ért el nála a múltkori estén. Raquelle maga sem értette, hogy sikerült ez a lánynak, és szeretett volna ennek a végére járni. Tovább…

Az első csók		2016.09.07. 23:05
Teresa élénk figyelemmel pásztázta a parkot, szinte még a lélegzetét is visszatartotta, miközben egyik rejtekhelyről a másikra szaladt. Egyszer csak az egyik bokor mögött ismerős szőke hajtincseket vélt felfedezni. Elvigyorodott, majd hangtalanul odalopózott. - Megvagy! – vetette rá magát meglepetésszerűen az ott kuporgó Lydiára, vagy ahogy ő nevezte, Barbie-ra. A lány halkan felsikoltott, majd pisszegve húzta magával Teresát a bokrok közé. Ott aztán egymás kezét szorongatva kuncogni kezdtek. Egészen kicsi koruk óta ismerték egymást. Szomszédok voltak, családjuk rendszerint összejárt, emellett egy óvodába, majd egy iskolába jártak. Csak az osztály nem stimmelt, mivel Barbie tizenhárom éves volt, Teresa pedig tizennégy, tehát egy évfolyam elválasztotta őket, de még így is gyakran töltötték együtt az időt. Most például bújócska-fogócskáztak több iskolatársukkal. Tovább…

Raquelle (1.)		2016.09.03. 20:24
Raquelle felkészültnek érezte magát. Mindent elrendezett: szobáját rendbe tette, kedvenc plüsselefántját elrejtette az ágy alatt – mégse tűnjön gyerekesnek. Új ruhát is vett a jeles napra: sportos stílusban tervezett, combnál felsliccelt sötétzöld egyberuha, amely a megfelelő helyeken emeli ki, így a nőiességét is hangsúlyozza. Igen, minden kész. Ma este elveszíti a szüzességét. Tizennyolc éves elmúlt, éppen itt az ideje. A barátnői már rég túlestek rajta, és ő semmiképp nem akart kilógni a sorból. Különben is, hova várjon még? Hónapok óta randizik az egyik évfolyamtársával, Jamie-vel, aki kedves, odaadó fiú, biztosan figyelmes és gyengéd lesz vele. Ő a megfelelő partner. Tovább…

Delia levele		2016.09.03. 19:45
Ma van a tizenharmadik évfordulónk. Én csak csendben ülök, és emlékezem. Tizennégy éves emo-lázadó kamaszként én kezdeményeztem nálad. Méghozzá elég egyértelműen, ma is elpirulok, ha visszagondolok rá: az egyik sulidiszkóban nemes egyszerűséggel odaléptem hozzád, és megcsókoltalak. Te pedig viszonoztad… Persze már előtte is ment a szemezés egymással, de egy szót sem váltottunk addig a buliig. Nem is volt rá szükség. Benne volt minden a szemedben, abban a szelíd, csendesen rajongó tekintetedben. Onnantól kezdve tekintjük úgy, hogy együtt vagyunk. Kétség sem fért hozzá. Pedig ezalatt a tizenhárom év alatt nem mindig voltunk egymás mellett. Nem azért, mert szakítottunk, hanem mert az életkörülmények időnként elsodortak minket más-más irányba. De mindig vártunk a másikra, ezt kimondani sem kellett. Sosem fogadkoztunk, csak természetesnek tekintettük, hogy egy pár vagyunk, ugyanakkor minden pillanatát önfeledten és szenvedélyesen éltük át. Közben természetesen mindketten formálódtunk, változtunk, érettebbek lettünk, de nem számított, hogy neked épp rikító vörös a hajad vagy fekete, nem számított, hogy én épp gótikus szerelésekben feszítek, vagy elhagyva magam kinyúlt cuccokban kallódom, a lényeg mindig ott volt egymás tekintetében, egymás szívében. Most sem lehetsz mellettem. Mert ez az átkozott Élet elhozta az eddigi legnagyobb megpróbáltatást számunkra. Nem tudom, mikor láthatlak újra. Kifelé erősnek tűnök, de belül összeroppanok a hiányodtól. Te most egy borzalmas helyen ülsz bezárva, és félek, hogy ha visszatérsz, ott lesz-e még a szemedben az a szelíd szerelem, vagy pedig csak egy kiüresedett tekintet néz majd rám. Én csak várok és várok, és vissza akarlak végre kapni. Boldog évfordulót… Nagyon szeretlek.

Hárman párban (1.)		2015.12.14. 00:01
Macy fáradtan csukta be maga mögött a bejárati ajtót. Aznap korábban hazaengedték a munkából, mert az elmúlt hetekben sok túlórát vállalt, és kimerülésig hajtotta magát. Kellett az a plusz pénz, hogy legyen miből fenntartani a lakást, hiszen párja, Sally fotósként dolgozott, és ez a foglalkozás nem termelt túl sokat. Ő maga felszolgálóként kereste meg a kenyérre valót a Lyria caféban. Nem szerette ezt a munkakört, de a kolléganőkkel való jó kapcsolat és néhány kedves törzsvendég kárpótolta őt. Éppen lepakolta a cuccait, amikor furcsa zajokat hallott a hálószoba felől. Ágynyikorgás, Sally hangja… és egy másik nőé. Tovább…

Gyermekek		2015.12.13. 22:50
Iszonyatosan félek. Nem akarok felnőni. Képtelen vagyok elfogadni a Nagybetűs Életet, mert kicsi vagyok, gyenge és esetlen, elbukom minden akadálynál, és egyre nehezebben állok fel a földről… Jasmine sírva ébredt lidérces álmából. Hajnalodott, odakint már halovány fény tört utat magának, de az éjszaka nyomai foszlányokban lebegtek. A lány ösztönösen Noelle után nyúlt, az ágy azonban üresen tátongott mellette. „Bizonyára a fürdőben van dolga” – nyugtatta magát Jasmine. Mélyeket lélegzett, és kisimította kócos hajtincseit nedves arcából. Aztán kikászálódott az ágyból, magára kanyarította a köntösét, belebújt papucsába, majd szinte kimenekült a szobából – úgy érezte, nem bír egy percnél tovább ott maradni. Levegőre vágyott, friss, nyár végi, hajnali levegőre. Sietős léptekkel kiment a kertbe. A világosodó égbolton még ki lehetett venni a pislákoló csillagokat. Jasmine merengve nézett fel rájuk. Mindig szerette ezt a látványt, már egészen kicsi korában is. A nagyszüleire gondolt, arra, mennyi éjszakát töltött náluk, és ott is hányszor nézte a csillagokat elalvás előtt. Ekkor két kar fonódott a dereka köré hátulról. A lány megreszketett, majd elernyedve nekidőlt Noelle-nek. Nem volt szükség szavakra. Noelle pontosan tudott a gyakori rémálmok menetrendszerű megjelenéséről, amelyek Jasmine-t gyötörték. Ilyenkor nem is kérdezősködött, úgy volt vele, ha a lány szeretné, akkor elmeséli neki, ha pedig nem, akkor fölösleges felzaklatnia. - A frászt kaptam, hogy nem voltál ott – motyogta Jasmine. Noelle kuncogott. - Már vécére sem szabad kimennem engedély nélkül? Legközelebb hagyok egy cetlit a párnámon, hogy „Ne tojj be, bébi, a klotyón ülök!” Jasmine reszketeg hangon nevetett. - Jó ötlet! Hasonló cetliket hagyhatnál máshol is, mondjuk a táskámban, amikor épp hivatalos ügyeket intézek, vagy haza kell látogatnom… - Nem lehetek mindenütt melletted, de azért igyekszem. - Tudom. Nem akarom, hogy azt érezd, totálisan rád támaszkodom, de… de a fenébe is, tényleg azt teszem! Röhejes, én vagyok az idősebb, mégis úgy viselkedem, mint egy szerencsétlen ötéves, aki fél az élettől! – fakadt ki Jasmine. - Jaj, ne! Nincs egy kicsit korán az ilyesmihez? Először is: még egy évvel sem vagy idősebb nálam, nem hiszem, hogy ez olyan sokat számít. Másodszor: adj magadnak időt! Egyszerűen te egy kicsit nehezebben veszed az akadályokat, de attól még áthidalod őket. Nyugi! - Bárcsak még mindig gyerekek lennénk… - sóhajtott Jasmine. Ez a mondat nem először hangzott el a szájából. - Szerencsétlen ötévesek, akik félnek az élettől? – csipkelődött Noelle. - Haha… nem! Gyerekek, akik védve vannak a felnőttek problémáitól, és csak az önfeledt szórakozással, játékokkal vannak elfoglalva. Noelle csibészesen elmosolyodott, majd hirtelen a kezét nyújtotta. - Akkor gyere! - Hova? - Hát lovagolni, a fehér lovunk már indulásra kész! Jasmine elnevette magát. Megfogta Noelle kezét, majd elhelyezkedtek egymás mögött a képzeletbeli lovon. - Kapaszkodj, indulunk! – adta ki a parancsot Noelle, és galoppozó mozdulatokkal ugrált előre a kertben, Jasmine pedig kacagva követte. Egyre gyorsabban „lovagoltak” körbe-körbe. - Lassíts már, nem bírom az iramot! – kiáltotta Jasmine. - Nem-e? – Noelle hirtelen megfordult, karon ragadta barátnőjét, és pörögni kezdett vele. Addig forogtak, míg végül elszédültek, és önfeledten nevetve elterültek a fűben. Újra gyerekek voltak – valójában sosem szűntek meg azok lenni –, távol a gondoktól, megbújva a saját, közös életükben, és a reggelbe hajló égbolt óvon hajolt föléjük…

Aludj csak		2015.12.13. 22:47
Elfordult a kulcs a zárban, és tudták, hogy újabb órákra be lesznek zárva. Lea kétségbeesetten bámult ikertestvérére. Becca arca dühösen lángolt, zihálva vette a levegőt, tekintete villogott. Odaugrott az ajtóhoz, és dörömbölni kezdett rajta. – Engedj ki minket, te rohadék! – üvöltötte torkaszakadtából. – Hagyd… nincs értelme – nyögte Lea, és megpróbált feltápászkodni a földről. Becca azonnal a segítségére sietett. – Nagyon fáj? – aggódott, és könnyek gyűltek a szemébe. – Ne haragudj, nem tudtam megakadályozni… * Zuhogott odakint az eső, ők ketten pedig összebújva kuporogtak az ágyon. – Megőrülnék egyedül – motyogta Lea. – Jól jön az iker a háznál, mi? – nevetett törékeny hangon Becca. Aztán sírni kezdett. – Csss… – nyugtatgatta Lea, de ő is könnyezett. Mindig megrendült, ha sírni látta testvérét. Kettőjük közül mindig Becca volt az erősebb, makacsabb, határozottabb. Ha ő megtört, akkor tényleg komoly baj volt. – Nem… nem sírok, ne aggódj! – szipogta Becca, és erősen megdörzsölte a szemét. Hosszan, bánatosan megölelték egymást, és összekapaszkodva eldőltek az ágyon. A sok sírástól és feszültségtől kimerülten elnyomta őket az álom… Mire felébredtek, rájuk esteledett. Lea kábán felült, és minden eszébe jutott. Becca összegömbölyödve hevert mellette. – Szerinted ma még kienged minket? – morfondírozott Lea, miközben testvérének haját simogatta, tekintetét pedig várakozón az ajtóra függesztette. – Nem tudom. Éhes vagyok – nyöszörgött Becca. – Én is… Rémülten kapták fel a fejüket, amikor az ajtó kivágódott. Dübörgő léptek rázták meg a kis szobát, két vaskos kar megragadta Leát, és egy durva mozdulattal kilökte a folyosóra. – Ne! – kiáltott fel a lány, ám az ajtó bezáródott, néhány pillanattal később pedig Becca dühös, kétségbeesett kiáltozását hallotta. Lea nekifeszült az ajtónak, és tehetetlenül ütötte. – Ne, kérlek, ne! – kiabálta. – Hagyd őt békén! Apa, NE!!! * – Hé… Lea, ébredj! Finoman rázogatták a vállát, a lány pedig nehézkesen kinyitotta a szemét. Könnyek csorogtak az arcán. Becca hajolt fölé, épen és egészségesen. – Nincs semmi baj, csak egy rossz álom volt – suttogta. – Apa volt… bántott téged – sírta el magát Lea. – Mindkettőnket bántott, de ennek már vége. Itt vagyunk biztonságban. – Becca a karjaiba vonta reszkető ikertestvérét, és szorosan átölelte. A lány zaklatottan hozzábújt. Hallotta a feltámadó szelet odakint, az esőcseppek kopogását az ablakon. Lassanként elöntötte a megnyugvás. Becca itt van vele, és nem érheti őket többé semmi baj. Érezte, amint testvére jólesően simogatja a haját. – Minden rendben van – csitítgatta. – Aludj csak, vigyázok rád. Vigyázunk egymásra, ahogy eddig, és ezután is mindig így lesz. – Ne engedj el… Maradjunk így – mormogta Lea, és érezte, amint szívverése is lecsillapodik. Befészkelte magát Becca erős ölelésébe, a mellkasára hajtotta a fejét, és hallgatta a megnyugtató szavakat, amelyek szép lassan visszavezették őt egy szebb álomba. – Csak te meg én vagyunk. Itt, a saját világunkban, ahová nem törhet be a rossz. Azok az idők elmúltak, és végre boldogok lehetünk. Nincs több fájdalom, Lea. Aludj csak… aludj csak.

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk