| Következő 10 cikk | Előző 10 cikk |
Együtt rontottuk el |
|
2017.10.09. 22:47 |
A saját hangomra riadok fel. Hideg könnycseppek csorognak az arcomon. Nehezen tépem ki magam a félelemből, csak lassanként tudatosul, hogy szertefoszlott a rémálom, és én az ágyban fekszem. Összekuporodva, vigasztalhatatlanul zokogok.
Távoli zajként érzékelem, hogy nyílik az ajtó. Aztán már csak azt érzem, hogy finoman besüpped a matrac, és valaki a karjaiba von.
- Csss… nyugodj meg – hallom Lon suttogását.
Hatalmasat dobban a szívem. Ő az. Itt van. Bejött hozzám. Érinteném, bújnék hozzá, de minden erő kiszállt a testemből, képtelen vagyok mozdulni, és nem tudom abbahagyni a sírást. Lon türelmesen csitítgat, lassú, elnyújtott mozdulatokkal simogatja a hátamat.
- Ne sírj, Julie – súgja. – Csak álmodtál. Biztonságban vagy, és vigyázok rád. Senki sem bánthat.
Elgyengülve hajtom fejemet a mellkasára. Annyira jó érzés a karjaiban lenni! Hogy is felejthettem el, mennyire jó? Régen is annyira szerettem, amikor erős karjai közé bújtatott…
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el így. Lassanként lecsillapodom, a sírás halk szipogássá szelídül. Lon kibontakozik az ölelésből.
- Jobb egy kicsit? – kérdezi halkan.
- Igen, azt hiszem.
- Jól van. – Megint az a kifürkészhetetlen pillantás. Még egyszer végigsimít a karomon, aztán felkel, és kimegy a szobából.
Olyan érzés, mintha magával vitte volna a szívem egy darabját. Bénító, sajgó fájdalommal tör rám a hiánya. Most… most talán… Talán beszélhetnék vele. Hiszen bejött hozzám, megvigasztalt, gyengéd és törődő volt. Hátha most eljutnak hozzá a szavaim. Nem hagyhatom veszni, és annyira szeretnék vele lenni…
|
Miért csináltad? |
|
2017.04.29. 03:09 |
- Miért csináltad?
Kérdőn nézek rá, mire hozzáteszi:
- Miért csaltál meg?
Remek, kezdődik elölről. Türelmetlenül sóhajtok, ám még mielőtt felelhetnék, Lon belém fojtja a szót:
- Ne! Komolyan érdekel. Mondd el, amit el szerettél volna ezzel kapcsolatban.
Elakad a lélegzetem, döbbenten bámulok rá. Lon tényleg erre kér? Lehetőséget ad arra, hogy beszéljek róla? Meg fog hallgatni? A tekintete rezzenéstelen, elszánt. Miért? – faggatnám legszívesebben. Mi vihette őt erre a döntésre? Habár… az is lehet, hogy megint csak veszekedni akar, és támadási felületet keres rajtam. Mindenesetre meg kell ragadnom ezt az esélyt arra, hogy eljuttassam hozzá, hogyan éltem meg én mindezt.
|
Fáj... |
|
2017.04.29. 03:02 |
Hányingerem van. Nehezemre esik rendesen járnom, kezem-lábam mintha gumiból lenne. Hazamegyek. Pillanat, hol is van most a haza? Felkuncogok, pedig legszívesebben sírnék. Öntudatlanul bolyongok a sötétben.
Mögöttem fény támad, majd dudálást, fékezést hallok. Ismerős kocsi bukkan fel előttem.
- Hol a francban voltál?! – pattan ki belőle Lon. Szuper…
Megragadja a karomat.
- Te ittál? – hitetlenkedik.
- Na és ha igen? Mi közöd hozzá? – csattanok fel harciasan.
- Te nem vagy normális! – üvölti Lon. – Az az elmebeteg bármikor lecsaphat rád, te meg részegen mászkálsz a semmi közepén! Nyomás a kocsiba!
Ránt egyet a karomon, mire én megtántorodom.
- Gyerünk már! – Lon gyakorlatilag betuszkol az anyósülésre, majd gyorsan beül mellém, és elindulunk.
- Fel nem foghatom, mi lett a régi önmagaddal, akit szerettem – füstölög Lon. – Megcsalsz, leiszod magad… mi jöhet még?
- Meghalt! – kiabálok rá hirtelen, magamat is meglepve. – A régi énem meghalt, és leszarom, kinek hiányzik, kinek nem! Egyébként is most már tökmindegy. Minden mindegy. – Az utolsó mondat zokogásba fullad.
Lon dermedten ül mellettem. Nem felel, hallgatásba burkolózva autózunk tovább.
Érzem, hogy felkavarodik a gyomrom. Amint megérkezünk Lon lakásához, kilököm a kocsiajtót, a legközelebbi bokorhoz sietek, és összegörnyedve hányni kezdek. Lon utánam jön, hátrafogja a hajamat. Amikor már nem öklendezem, zsebkendőt nyújt felém.
- Gyere – fogja meg a karomat, miután megtöröltem az arcomat.
- Nem! – sírom. – Én oda többet be nem megyek!
- Nem nyitok vitát. Bemegyünk.
- Nem megyek! Hagyjál!
Lon megelégeli a makacskodást, és a karjába kap, úgy cipel az ajtóhoz. Miközben fél kézzel a zárral bajlódik, fújom a magamét:
- Mi a francot akarsz tőlem?! Tudom, hogy utálsz! Eleget gyötörtél, engedj el végre! Nem akarok itt lenni! Fáj, nem érted? Fáj…
Lon becipel a hálószobába, és letesz az ágyra. Lehúzza a cipőimet, majd betakar. Ezután mellém ül, kisimítja a hajtincseimet az arcomból.
- Ne csinálj többet ilyet! – kér csöndesen, hangja most teljesen más. – Én csak aggódom. Ha bajod esik… - Nem fejezi be a mondatot.
Kába vagyok. Lon aggódik?
- Nem érdekel – hüppögök. – Nem érdekel, jobb is lenne meghalni, én ezt… nem bírom…
- De igen, kibírod. Ki kell bírnod.
- Nagyon fáj.
- Nekem is sok minden fáj.
- Jól van, kezdd elölről! – nyögöm erőtlen hangon. – Olvasd csak a fejemre, milyen szörnyeteg vagyok! Vagy inkább tegyél ki a francba!
- Julie, ne menjünk most ebbe bele, jó? Inkább próbálj aludni valamennyit. Holnap nagyon fog fájni a fejed.
- Megérdemlem – morgom. Erre már nem érkezik felelet. Csöndbe burkolózik a szoba. Lehunyom a szemem, és érzem, hogy az örvény elkezd lefelé húzni. Mielőtt azonban elnyel a sötétség, hallom Lon suttogását:
- Nem utállak.
|
2. |
|
2015.12.12. 23:40 |
A reggel kínos hangulatban telik. Mire kikecmergek a hálószobából, Lon már a konyhaasztalra helyezi a reggelit. Kerüli a pillantásomat, szinte figyelmen kívül hagy. Én pedig meglehetősen ostobán érzem magam, amiért az ő kinyúlt, régi pólójában kerülök a szeme elé. Olyan szerencsétlenül viselkedem, mint egy szűzlány, akinek először van férfi a közelében.
Lon a pultnak támaszkodva kávézik, miközben kifelé bámul az ablakon. Helyet foglalok az asztalnál, és azonnal feltűnik, hogy a reggelimet most is úgy tálalta, ahogy mindig szerettem – a rántottát megszórta egy kis fűszerrel, mellé friss paradicsomot vágott. Elgyengülök ettől az apró figyelmességtől. Persze az is lehet, hogy megszokásból csinálta, és ő maga fel sem méri ennek a jelentőségét.
|
1. |
|
2015.12.12. 23:37 |
Mit keresek én itt?
Az agyam képtelen befogadni azt az információt, hogy a volt barátommal száguldozom egy kihalt autópályán, az éjszaka közepén, és még csak nem is önszántamból. Azzal a volt barátommal, akivel a kapcsolatunk két évvel ezelőtt igencsak viharosan ért véget – miattam.
Nézem feszült arcát. Ő rám sem pillant, előre figyel az útra. Sóhajtva hátradőlök, lehunyom a szemem, próbálom visszanyelni a sírást. Egész testem reszket. Olyan, mintha egy rémálomba csöppentem volna…
Miért nyúlok mindig mellé? Miért vonzom a rossz embereket? Ez lenne a büntetésem a korábban elkövetett hibáim miatt? Halántékomra szorítom a kezemet, és próbálok nem visszagondolni az előzményekre, de a képek újra és újra megrohamozzák az agyamat…
|
Következő 10 cikk | Előző 10 cikk |
| |