Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Languendo - 1.		2023.06.13. 02:06
Amikor kiválasztottak, hogy az országomat képviseljem az Eurovíziós Dalfesztiválon, madarat lehetett velem fogatni a boldogságtól. Most azonban, hogy itt vagyok, turnébuszokban nyomorogva, haknikon, sajtótájékoztatókon, összezárva rengeteg emberrel… Újra annak a rémült, elnyomott lánynak érzem magam, aki régen voltam, és aki maradtam belül. Bármennyire igyekszem beilleszkedni az emberek közé, ha ilyen sokan vesznek körül, megint kicsivé és jelentéktelenné válok, akibe szívesen belerúgnak még egyet, mert az áldozat-kisugárzásom szinte vonzza azt. Mit is keresek itt? Nagyon félek. A többi versenyző persze már haverkodik egymással, és mindezt a közösségi médiában is rendre bemutatják. Velem nem sokat foglalkoznak. Egy-egy ember megpróbált velem beszédbe elegyedni, de miután ebben is kudarcot vallottam, nem erőltették tovább. Legtöbbjükről azt sem sikerül megjegyeznem, melyik országot képviselik. Utolsó erőmmel legalább a sajtótájékoztatókon és a rövid interjúkon igyekszem egy jobb, lelkes arcot mutatni, ám attól félek, mindenki látja, hogy ez csak megjátszott. Gyenge vagyok ide. Le fogok szerepelni a fesztiválon is, szégyent hozva a hazámra, ahol aztán majd támadó kommentek fogadnak. Istenem, miért is vállaltam ezt be? Összerezzenek, mert Daniel Estrin siet el mellettem. Róla mondjuk tudom, hogy az ausztrálokat képviseli a zenekarával. Bevallom, a dalukat is szeretem, hiszen magam is hasonló zenei ízléssel rendelkezem. Ám Danieltől valamiért megmagyarázhatatlanul félek. Ijesztőek az arcvonásai, és még rá is erősít a komor mimikáival, izzó, szigorú tekintetével. Eddig még egy szót sem váltottam vele, amennyire csak tudom, kerülöm a társaságát. De néha el-elkapom a pillantását, olyankor engem néz, keményen, megingathatatlanul. Mi van, ha egyszer csak elém áll, és leszólja a dalomat, az előadásomat? Sőt… mi van, ha mindenki úgy gondolja, hogy nem vagyok idevaló? Megtűrnek mint egy versenyzőt a sok közül, de… Talán a hátam mögött kinevetnek, vagy ha azt nem is, csak szánnak, lenéznek. Én ezt nem fogom tudni végigcsinálni. Ha tehetném, hazarepülnék, ahol aztán a szobámba zárkózva jól kisírnám magam. De innen sajnos már nincs visszaút, óriási botrányt okoznék ilyesmivel. A finn srác éppen bohóckodik a többiekkel. Nem akarok ebbe az általános vihorászásba belekeveredni – ráadásul megint eluralkodik rajtam az irreális félelem, hogy rajtam mulatnak, úgyhogy inkább az öltözőmbe menekülök. Váltok néhány szót a delegációm tagjaival, aztán csak belesüppedek önmagamba.   Tovább…

Dolce - 1.		2018.05.19. 02:35
Nagyon ideges vagyok. Pedig már lejöttem a színpadról, letudtam a saját számomat, azt hiszem, méltó módon képviseltem a hazámat. Miért most jön rám a remegés? Miért ez a maró gyomorgörcs, a szemembe gyűlő könnyek? Most igazán nem eshetek szét! Nem vagyok képes visszamenni a green roomba. Ott nyüzsög mindenki, megy az örömködés, a műsorvezetőkkel való bohóckodás – szerencsére velem nem készül külön interjú vagy közeli felvétel, így nyugodtan kijöhettem a mosdóba. Ettől függetlenül tudom, hogy ott kellene lennem. Az embereim számítanak rám. Ez ugyanúgy a feladatom, mint az, hogy előadjam a dalomat a színpadon. Mégsem vagyok képes megmozdulni. A szűk folyosó félreeső sarkában állok, próbálok mélyeket lélegezni és megnyugodni. A francba ezekkel a könnyekkel… Még jó, hogy vízálló a sminkem. Lépteket hallok, mire megfeszülök. Jaj, ne! Valaki pillanatokon belül itt lesz, nekem pedig jó képet kell vágnom, és nem halogathatom tovább a green roomba való visszatérést. De amikor meglátom a hosszú, vörös hajat, a nagy szakállat és a lebegő kabátot, hevesen verni kezd a szívem. Rasmussen az, és legnagyobb döbbenetemre felém tart. Amióta csak itt vagyok Lisszabonban és először találkoztunk, valami vonz hozzá. Nem mint férfi keltette fel a figyelmemet – egyébként is házas, két gyermekkel, és nekem is boldog párkapcsolatom van otthon –, ez annál sokkal mélyebb, lelki eredetű, mintha kötődnék hozzá, pedig alig ismerjük egymást. Odalép hozzám. Egyenesen rám néz, nem tudok elrejtőzni szemének kékje elől. - Minden rendben? – kérdezi. - Nem igazán – felelem őszintén. - Mi a baj? - Nem tudom. Lejöttem a színpadról, és… elkapott a remegés, az idegesség. Tekintete megtelik gyengédséggel. - Nincs miért idegeskedned. Nagyon jó voltál. Büszkék lehetnek rád, bármilyen eredményt érsz el. - Köszönöm – felelem hálásan, és bármennyire utálom magam érte, kibuggyannak a könnycseppek, leperegve arcomon. - Gyere ide – tárja ki a karjait Rasmussen, én pedig gondolkodás nélkül odabújok. Szorosan magához ölel, és megnyugtatóan simogatja a hátamat. Ahogy a karjaiban vagyok, ahogy a mellkasára hajtom a fejemet, érzem, ahogy szétárad bennem a melegség, az édes nyugalom. Olyan, mintha ezer éve ismerném őt, mintha egy megfoghatatlan lelki kötelék lenne köztünk. Vajon ő is érzi? Nem olyannak tűnik, mint aki akárkihez odamegy ölelkezni. Percekig tart a karjaiban, végül lassan elengedjük egymást. Még egyszer rám mosolyog, aztán együtt térünk vissza a green roomba, ahol végre én is együtt tudok örülni a csapatommal. * Mindkettőnk országa bejutott a döntőbe. Ennek már csak azért is nagyon örülök, mert ez azt jelenti, hogy még nem kell elválnunk egymástól. Az ölelés óta nem volt alkalmunk nagyon beszélgetni, csak néha futottunk össze. Most egy interjúsorozaton vagyunk túl, a riporterek már szétszéledtek, most minden versenyzőnek szabad foglalkozás van. Rasmussent keresem a tekintetemmel, és amikor ráakadok, látom, hogy ő is engem néz. Odajön hozzám, és rám mosolyog. - Sétáljunk? – kérdezi. Bólintok. Nem megyünk messzire, egy közeli parkban ballagunk egymás mellett. Végre beszélgetünk. Mindenféléről. A versenyről, a dalainkról, az otthoni életünkről. Nem kérdezi meg, hogy ugye nem értettem-e félre az ölelést, mert nincs rá szükség, tudja, hogy nem látok bele semmilyen romantikus vágyálmot. Most, ahogy beszélgetünk, egyre erősebb bennem az érzés, hogy egy lelki társra találtam rá a személyében. Később egy padon ücsörgünk, és a zöldellő fákat nézzük. - Hiányozni fog ez az időszak – szólalok meg elmélázva. - Igen, nekem is. Nagyon élveztem a haknikat, a közös bulikat, meg úgy az egészet. Nehéz lesz visszarázódni az otthoni hétköznapokba. - Már most utálom a gondolatot, hogy többé nem látom ezeket az embereket, és valószínűleg a kapcsolattartás is megszakad. - Nem muszáj így történnie – jegyzi meg Rasmussen. Rábámulok. Annyira gyengéden, kedvesen néz rám, és a mosolya még mindig megnyugtat. - Esetleg… Tudom, hogy messze leszünk egymástól, de nem tarthatnánk a kapcsolatot? – kérdezem meg óvatosan. - Dehogynem! – nevet rám. - De nem akarok rád akaszkodni, vagy ilyesmi… - teszem hozzá gyorsan, mire ő a kezemre helyezi az övét, és finoman megszorítja. - Nem kell ettől félned. Kedvellek. Olyan, mintha régi jó barátom lennél. - Tényleg így érzed? – éledek fel. - Igen. - Én is ugyanezt érzem. - Akkor ezt kár lenne veszni hagyni, nem? – mosolyog rám, majd átöleli a vállamat, és magához húz. Boldogan, megkönnyebbülve dőlök neki. Nem érdekel, hányadik helyezést érem el az Eurovízión. Számomra Rasmussen barátsága az igazi nyeremény.

Dolente - 2.		2016.11.16. 01:12
Tuuli eltűnődve áll a klipforgatás előtt. Most fogják elkészíteni új dalához a hivatalos videót. Kibérelték egy hatalmas épület 87. emeletét, ahol csinos állófogadáshoz rendezkedtek be. Középen egy hosszú asztal, rajta megannyi pohár pezsgő és egy kimunkált jégszobor. A szereplők már elfoglalták helyüket egy-egy asztalnál, üvegpoharat szorongatva. Tuuli visszagondol kislánykorára, hogy akkoriban mennyire csodálta az ilyen helyszíneket. Magas épületek, gazdag emberek találkozója, estélyi ruhák, az ablakon át pedig látni az éjszakába burkolózó várost, a sok-sok égő villanyt házak ablakaiból. Emlékszik, mennyire messzinek, távolinak érezte ezt a világot. Ők egyszerű, hétköznapi emberek voltak, családja sosem engedhetett volna meg ilyesmit magának. Kislány énje mindig arról álmodozott, hogy egyszer ő is felvesz egy szép ruhát, és részt vesz egy ilyen nívós eseményen, ahol aztán majd odalép az üvegfalhoz, és megcsodálja a kilátást. Milyen különös, hogy most itt áll. Ha úgy vesszük, teljesült az álma – még ha csak egy klipforgatás erejéig is –, mégsem érez semmit. De talán ha a klipet játszani fogják a csatornák, majd sok más kislány fog hozzá hasonlóan arról álmodozni, hogy bárcsak ott lehetnének mellette. Vagy helyette. A rendező hangja szakítja ki az elmélkedésből. Megrázza magát, és biccent egy aprót. Készen áll.

Pauza – 3.		2016.09.29. 22:43
- Itt a kávé! – jelenti be Tuuli, és a kis asztalkára teszi a gőzőlgő csészéket. A próbahely büféjében foglaltak helyet, miután véget ért a gyakorlás. Laina maga elé húzza a kávét, és szórakozottan kavargatni kezdi. Tuuli vele szemben ül le. - Áh, megint elizgultam a dalt – mérgelődik a próbán nyújtott teljesítménye miatt. - Jó lesz ez! – vigasztalja Laina. – Még van idő az elődöntőig. Csak egy-két hang csúszkált, de nagyon szépen énekeltél. - Köszönöm – hálálkodik Tuuli. – És veled mi újság? Nagyon el vagy varázsolva egész nap. - Ugyan! – pirul el Laina. Remélte, hogy barátnője nem veszi észre rajta. - Láttam ám! Történt valami? Laina mélyet sóhajt. - Na jó… ami azt illeti, igen. Emlékszel, amikor meséltem neked azt a pánikrohamos történetet, amikor a buszon egy idegen férfi nyugtatott meg? - Igen, rémlik. - Nos, ő… ő Mikael volt. Tovább…

Pauza – 2.		2016.02.24. 00:21
Laina izgatottan toporog a próbahely bejárata előtt. Egy része retteg a viszontlátásról, és arra gondol, talán rossz ötlet volt idejönni. Mikael valószínűleg már nem emlékszik rá. Hiszen csak néhány perc volt évekkel ezelőtt. Csupán ő maga ilyen furcsa szerzet, hogy azóta is kísérti az a jelenet, azok az érzések. Valaki a nevét kiáltja. Tuuli megérkezik, és széles mosollyal öleli magához barátnőjét. - Örülök, hogy látlak! – szól. – Intézek neked helyet odabent, aztán ha végeztünk, megiszunk egy kávét, jó? Laina bólint. Kiszárad a torka az izgalomtól, próbál nyelni egyet. Tovább…

Dolente - 1.		2016.02.17. 14:13
Már vége van. Vége a dalnak, vége a szerelemnek. Pedig ő még érzi. Hogy lehet hát vége valaminek, ami ugyanúgy minden egyes napon ott dobog bennünk a szívverésünk ritmusára? Mikortól lehet mondani, hogy vége? Tuuli a színpadon áll. Az emberek szétszélednek, talán észre sem veszik, hogy ő ott maradt. Ismét sikerült előadnia a dalát. Pontos volt, érzelmes, határozott, amilyennek lennie kell – gondolhatják ők. Senki sem tudja, hogy Tuuli hányszor belehal ennek a dalnak az előadásába. Hiszen róla szól. Róla, akivel elképzelte az életét, akivel álmokat szőtt, akit minden csillaghulláskor kívánt magának. Ez természetesen titok. Bár talán nem is lehet annak nevezni. Talán ha valaki nyíltan rákérdezne: „Tuuli, hogyan született ez a dal?”, akkor ő röviden elmesélné, hogy személyes tapasztalatok, érzések ihlették. De senki nem kérdezi. Számukra ez csupán egy dal a sok közül, amelyek mind a szerelmi bánatról íródtak. Egy fájdalmasan szép dal, ami akármelyikünk érzéseiről szólhatna. Tuuli mindig igyekszik úgy előadni, hogy ne váljon túl személyessé. Akkor összeroppanna. Smink. Szemhéjfesték, szemceruza, szempillaspirál, púder, és még ki tudja, mi minden kell ahhoz, hogy megfelelő álarcot alkossanak neki, elrejtve sírástól kivörösödött szemét. Vigyáznia kell erre az álarcra. Nem sírhat. Nem gyengülhet el. Tuuli a színpadon áll, és akaratlanul is elképzeli, hogy a nézők között ott ül Ő. Hallja minden egyes szavát, amit neki címez, megérintik a könnyes sorok, felolvasztják jégszívét. Pedig tudja, hogy erre nincs esély. Hónapok teltek el, a férfi messze jár, csak ő maradt itt, bezárva az emlékek közé, összetörve. Vajon mennyi idő kell még ahhoz, hogy úgy ébredjen fel: jobban van? Mikor lesz tényleg vége?

Lontano - 1.		2016.02.16. 23:22
Ott áll a sötétben, alig-alig láttatva magát, mégis fájdalmasan gyönyörű. Arca a halovány fényben fel-felsejlik, hangja simogatva, megfoghatatlanul szárnyal. Szinte érzem a szellő cirógatását a bőrömön. Reszketnem kell. Néhány lépésre áll tőlem, de messze érzem őt. Mintha nem is e világban létezne, mintha olyan helyen járna, amit mi nem láthatunk, nem érthetünk. Szeme csukva. Egy helyben áll, mégis lebeg. A dallamok, amelyek elhagyják ajkát, szokatlanok, elvontak, mégis légiesek. Bársonyba burkolják lelkemet. Szeretném én is lehunyni a szememet, hátradőlni és ráfekve lebegni. Szeretném felemelni ólomsúlyú karomat, és megérinteni őt, de félek, hogy akkor megtörne a varázs, akkor kizökkenteném a világát a helyéről. A világot, amely annyira távol van innen, talán rajta kívül más el sem juthat oda. Vagy mégis? Ha lehunyt szemmel hallgatom őt… mintha lelkem elhagyná testemet, és elindulna arra, ahonnan a dallam szól. Lépnék előre, de szoborrá merevedett lényem nem engedelmeskedik. Szólnék, de béna a szám. Nem, ezt a varázst nem törhetem meg. Ennek így kell lennie. Lassan elhal az utolsó, fájdalmasan kitartott, magas hang. Néhány másodperc után megmozdul. Kilép a sötétből, és felém néz, de tekintete még ködös. Távolról pillant rám, néz, de nem lát. Mi lehet abban a világban, ahonnan ő jött? Megnyalom a számat, és tétován kinyitom, de nem találom a szavakat. Bambán, zavarodottan bámulok vissza rá. Lelép a színpadról, elhalad mellettem. Lágy félmosoly játszik az ajkán, és lassan elsétál, szerényen, mint aki éppen csak erre járt, csak bepillantott ebbe a sivár, szürke világba, mint egy átutazó. Önkéntelenül fordulok utána, de a lábam nem mozdul, hogy kövessem. Csak tétlenül nézem, ahogy egyre távolodik.

Pauza - 1.		2016.02.16. 23:17
Puhán lebegni lágy fények ölelésében. Simogató bársonyosság, édes illatok. A test elengedi ólomsúlyát, pehelykönnyűvé válva ráfekszik a nyugalom kényelmes ölére. Valaki suttog. Valaki fölé hajol, az édes illat felerősödik, a simogatás intenzívebb, érzékibb. Halk sóhaj hagyja el az ajkakat… Laina lassan magához tér álmából. Kótyagosan felül, kisimítja arcából göndör, szőke tincseit. Tűnődve néz maga elé. Újra ez az álom, amely immáron három éve vissza-visszatérő vendég az életében. Azóta, amióta… Tovább…

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk