Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Itt járt a Jézuska... (Lélektánc)		2017.12.24. 02:50
Történet: Lélektánc Szereplők: Aida és Rafael – Utálom az embereket – morogta Rafael, ahogy Aidával elvegyültek a karácsonyi vásár tömegében. – Nem te bámultad őket nyolc órán keresztül – vágott vissza a lány. – Ja, én majd holnap és holnapután bámulom őket a színházban. – Az semmi, legalább a színpad elszeparál tőlük. – Téged is megvéd a kassza, nem? – Igen, de ha jön egy alapból rosszkedvű ember vásárolni, velem veszekszik, ha olyanja van. – Velem meg a rendező, ha bal lábbal kelt fel. – Most tényleg azon vitatkozunk, kinek a rosszabb? Inkább nézzünk körül! Basszus, de hideg van… – Megint nincs rajtad sapka – korholta a lányt Rafael. – Tudod, hogy utálom, szétbarmolja a hajamat. Közeledett a karácsony, már csak öt nap volt hátra szentestéig. Aida nagyon szerette volna megélni az ünnepi hangulatot, különösen azért, mert ez lesz az első közös karácsonyuk Rafaellel. Ám pénztárosként az elmúlt napokban sokat kellett túlóráznia, emiatt képtelen volt ráhangolódni a dologra. Nyúzott volt és fáradt, ráadásul az összes karácsonyi dal a könyökén jött ki, mivel a bevásárlóközpontban folyton ezeket játszották. Ebédszünetben küldött egy üzenetet Rafaelnek, amelyben megkérte, jöjjön elé a munkahelyére, és menjenek el a karácsonyi vásárba ajándékokat venni – erősen elmaradtak a vásárlással, emellett a lány abban reménykedett, ez majd meghozza egy kicsit a karácsonyi hangulatot. „De most akkor nem a Jézuska hozza az ajándékokat? Vagy mi van?” – írt vissza Rafael, amin Aida jót kuncogott. – Vicces volt az üzeneted – jegyezte meg most, ahogy az embereket kerülgették. – Mi abban a vicces, hogy hazavágtad a gyerekkoromat? – sápítozott Rafael mímelt felháborodással. – Lüke! – nevette el magát Aida. A következő másfél órát ajándékkereséssel töltötték. Leginkább Aida családtagjainak kellett vásárolni, a szüleinek, testvéreinek és nagyszüleinek. Rafael mindössze az édesanyjának nézett ajándékot. – Mivel szeret kávézni, jó lesz neki egy bögre – gondolkodott hangosan. Felemelt egy helyes példányt, amire mosolygó macskákat festettek, majd meglátva az árát, úgy tette vissza a polcra, mintha fertőző lenne. – Atyaég, mit nem képesek ezért elkérni – mormogta. Aztán Aidához fordult. – Neked mik az elképzeléseid? – Nem tudom. Abban bízom, hogy itt majd megszáll az ihlet. Mondjuk a bátyám pénzt kért. – És a bankókat kötjük át masnival, vagy csak bizalmasan a zsebébe dugjuk, mint az orvosoknál? Ez olyan személytelen… – Még mindig jobb, mintha vennénk neki valami vackot, aminek úgysem örül. – Ennyi erővel mindenki kaphatna pénzt – húzta el a száját Rafael. – A bátyámnak baromi nehéz jó ajándékot választani. Hidd el, jobban járunk ezzel a megoldással. Hosszas mászkálás után Aida kiválasztott az édesanyjának egy porcelán angyalkát, apjának egy díszes palackú bort, öccsének pedig egy vicces feliratú pólót. Rafael is talált egy olcsóbb bögrét az anyukájának, és vásárolt mellé egy szív alakú mézeskalácsot. – Na, megvagyunk? – kérdezte Aidától reménykedve. – Még a nagyszüleimnek is keresni kellene valamit. – Szerencse, hogy csak ekkora családdal rendelkezel. – Régebben voltak nagynénik és nagybácsik, meg unokatesók is – jegyezte meg Aida tárgyilagosan. – És ők hová lettek? – Egyszerűen csak nem tartjuk már a kapcsolatot. – Hát, legalább spóroltok rajtuk. – Mi az istent vegyek a nagyszüleimnek? – sóhajtott Aida ingerülten. – Mit szólnál ehhez a teáskannához? – Nem jó, rá van írva, hogy „Budapest”. Ez a turistáknak való. – Mézeskalács? – Mami minden évben süt egy raklapnyit, hogy nézne ki, ha eléállnék eggyel?! – Azt hiszem, itt éjszakázunk… Végül a nagypapának is egy üveg italt vettek, a nagymamának pedig egy kötött sapka-sál szettet. Ezután Rafael lecsapott egy pohár forralt borra, Aida pedig forró csokit ivott. – Szuper, minden megvan – jegyezte meg, miután elfogyott az itala. – Most még vacakolhatok a csomagolással is, ha hazaértünk. – Azt holnap is megteheted – javasolta Rafael. – Á, szeretnék minél hamarabb túlesni rajta. Na, induljunk haza! A villamoson mindketten szótlanul ücsörögtek. Aida nekitámasztotta a fejét az ablaknak, és fáradtan sóhajtott. Örült, hogy végre beszerezték az ajándékokat, de még mindig nem érezte a szívében azt az igazi karácsonyi hangulatot. Csak arra tudott gondolni, hogy még hány munkanap van addig hátra, és hogy mennyire unja már az egészet. Legszívesebben eltolta volna a karácsonyt néhány héttel, hogy legyen ideje rápihenni, de persze tudta, hogy ez lehetetlen. Amikor beléptek a lakásba, Aida kihámozta magát a kabátból, lerúgta a bakancsát, majd magához vette az ajándékokat tartalmazó szatyrokat. – Megyek csomagolni – vetette oda Rafaelnek, és a szobája felé vette az irányt. Ám ahogy átlépte a küszöböt, megtorpant, és döbbenten pislogott. A szobája gyönyörűen fel volt díszítve. Az ablakon és az íróasztal felett színes égősor villogott, amelynek csodaszép fényei bevilágították a helyiséget, az ágytámla köré fűzöld boát aggattak. A falon horgolt hópelyhek lógtak, az íróasztalra támasztott parafatáblára csillag és félhold alakú díszeket tűztek. Még Aida kedvenc plüssmackója is karácsonyi szerelésben feszített az ágyon: hófehér ruhácskát kapott, fejére pedig vékony, arany boából glóriát formáztak. Aida hevesen dobogó szívvel bámulta az ünnepi díszbe öltöztetett szobát. Érezte, ahogy Rafael mögé lép. Megfordult, és csak bámulta a titokzatosan mosolygó férfit. – Hát ez meg? – hebegte Aida. – Itt járt a Jézuska – vont vállat Rafael. Aida könnybe lábadt szemmel nézett körül újra, majd szorosan átölelte szerelmét. – Nekem van a világon a legdrágább Jézuskám – suttogta. – Mondjuk Télapónak jobban beillene a kinézetem – jegyezte meg Rafael. Kicsit elhúzódott, és rámosolygott a lányra. – Mit szólnál egy pohárka borhoz? Aida boldogan ránevetett. – Jöhet, de csak ha itt fogyasztjuk el!

Tanja karácsonya		2016.12.23. 17:25
Történet: Richardson-kúriák Szereplők: Tanja és Darren Karácsony közeledtével a Richardson-birtokon is megsokszorozódtak a teendők. A cselédlányok sietve jöttek-mentek, megtették az előkészületeket a bálhoz, feldíszítették a nagytermet, hozzávalókat vásároltak a vacsorához. Tanja éppen egy megpakolt kosárral tért vissza a közeli piacról, és már a kastély bejáratánál járt, amikor a nevét kiáltották. Megfordult, és nagyot dobbant a szíve, amikor Darrent látta közeledni. - Hölgyem! – hajolt meg, és csókot lehelt a kézfejére. - Lovagom – súgta Tanja, és érezte, hogy mint mindig, most is elpirul. - Sok a teendőm, Tündérem – mondta Darren, és egyenesen a szemébe nézett. – Most csak azért bátorkodtalak megszólítani, mert fontos ügyben szeretnék beszélni veled. Arra kérlek, találkozzunk ma éjfélkor! - Mégis, miről lenne szó? – kérdezte Tanja értetlenül. - Mindenről időben tájékoztatást adok. Kérlek, várj rám éjfélkor a konyhai kijáratnál! Ott leszek, és mindent megbeszélünk. - Rendben – rebegte a cselédlány. - Akkor éjjel! – Darren röviden fejet hajtott, a lányra mosolygott, majd távozott.   Tanjának fogalma sem volt arról, mit akarhat mondani a lovag. Korábbi rossz élményei, emlékei miatt még mindig alig merte elhinni, hogy Darren szereti őt, vele van, egyre attól tartott, jön valami, ami tönkreteszi törékeny boldogságát. Valahol mélyen rettegett, hogy most jött el az a pillanat. Talán a férfi véget vetne kapcsolatuknak? Mi másról akarhat beszélni? Mire elérkezett az éjfél, a lány már nagyon ideges volt. Mindazonáltal a megbeszélt helyszínen várta Darrent, aki hamar megérkezett. - Köszönöm, hogy eljöttél – mondta, majd zakójának zsebébe nyúlt, és egy fekete kendőt húzott elő. - Mit… mit akarsz azzal? – kérdezte Tanja rémülten. - Bekötöm a szemedet. - De miért? – A cselédlány kezdett pánikba esni. Volt már jó néhány borzalmas emléke szembekötésről és kikötözésről. Darren azonban az álla alá nyúlva felemelte az arcát, és egyenesen a szemébe nézett. - Nem akarlak bántani! Eddig sem tettem, ezután sem fogom megtenni – mondta határozottan. – Bíznod kell bennem, kicsi lány. Csak azért kötöm be a szemedet, mert nem akarom, hogy less. Hamar le is veszem rólad, amint odaértünk, ahová viszlek. Tanja most már semmit sem értett. Tele volt kérdésekkel és félelemmel, de a férfi tiszta tekintete megnyugtatóan simogatta őt. Igaza van, bíznia kell benne. Hagyta hát, hogy Darren bekösse a szemét. Aztán érezte, hogy kézen fogja, és lassan, óvatosan vezetni kezdi valamerre. Csendesen osontak az éjszakában. Ötlete sem volt, hová mehetnek, de nagyon hamar odaértek – úgy okoskodott, még a birtokon vannak. - Megérkeztünk – suttogta Darren. A lány mögé lépett, és leoldotta a szeméről a kendőt. Tanja pislogott, és ahogy előrenézett, elakadt a lélegzete, szíve pedig hatalmasat dobbant. A hintaágynál álltak. Annál a hintaágynál, ahol először találkoztak. Körös-körül gyertyákat helyeztek a földre, amelyeknek lángjai sejtelmesen gyönyörűre színezték az éjszakát. Tanja meghatottan nézte az elé tárult képet, majd érezte, hogy Darren átfogja a vállát. - Itt kezdődött minden – szólalt meg gyengéden. – Itt ismertelek meg téged. Emlékszel, ahogy a csillagokat néztük? - Soha nem fogom elfelejteni – lehelte Tanja. A férfi odalépett elé, hogy szemben álljon vele. - Akkor azt hitted, egyedül vagy, és senki sem érthet meg. Én ugyanilyen megtörten vetődtem a birtokra, és amikor először megláttalak, azonnal tudtam, éreztem, mi ketten hasonlítunk egymásra. Minket összeköt valami. Aztán ahogy megismertelek, ahogy egyre többet beszélgettünk, úgy mindinkább biztossá vált ez az érzés. Tanja érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. - Tudod – folytatta a férfi –, amikor annyi baj érte a családomat, amikor elveszítettem az édesapámat, és fiatal legényként jártam a világot menedékért, segítségért… Nem hittem abban, hogy lehetek még boldog. Aztán jöttél te, és felébresztettél bennem valamit. Rájöttem, hogy tudok még szeretni. Egyszer csak fél térdre ereszkedett, és megfogta a lány kezét. - Mindig egy olyan lelki társról álmodtam, mint amilyen te vagy nekem. Nem akarlak téged elveszíteni. Veled szeretném leélni a hátralévő életemet. Tanja szíve hatalmasat dobbant. Csak nem…? - Tanja Logan! Hozzám jönnél feleségül? A lány úgy érezte, fordult egyet vele a világ. Alig hitt a fülének. Nemrég attól rettegett, a férfi elhagyja, és most… Most azt mondta, vele akarja leélni az életét. Vele! Kiszaladt lábából az erő, és a földre rogyott. Darren utánakapott, és magához húzta. - Kedvesem! Minden rendben? – kérdezte aggódva. - Darren… - hebegte Tanja, miközben ömleni kezdtek a könnyei. – Tényleg… tényleg feleségül akarsz venni? A lovag ellágyult pillantásal nézte őt. - Igen. Az imént megkértem a kezedet, és ezt őszintén, tiszta szívemből tettem. Kérlek, légy a feleségem! - Én… igent mondok, szeretlek! – hüppögte a lány. Darren boldogan ölelte át, és csókokkal borította be az arcát. - Én is szeretlek, Tündérem! Örökké szeretni foglak! – súgta a fülébe. Kicsit elhúzódott, a zsebébe nyúlt, és egy aranygyűrűt vett elő, amit Tanja ujjára csúsztatott. A cselédlány attól félt, álmodik. Menyasszony lett, ő, akibe minduntalan belerúgott az élet, és az a férfi jegyezte el, akit a legjobban szeret a világon. Lehetséges ez? Létezik a Földön ekkora boldogság? Darren jólesőn simogatta a haját. - Amint vége az ünnepeknek, elviszlek a családomhoz – jelentette ki. – Már megbeszéltem a királyi családdal. Nagyon szeretném, hogy személyesen is megismerd édesanyámat. - Ez… ez az egész szebb, mint bármilyen álom – sírdogált Tanja boldogan. - Drágám, ez a valóság! – Darren két kezébe fogta az arcát, és rámosolygott. – A férjed leszek, és soha többé senki nem bánthat téged. Boldoggá foglak tenni. - A férjem leszel… - ismételte Tanja, és képtelen volt betelni ezzel a szóval. Darren a férje lesz! A férje, a hitvese! - Te pedig az én gyönyörű feleségem – súgta a lovag, és forrón megcsókolta őt. Ott kuporogtak a földön egymásba kapaszkodva, a puha gyertyafényben, a csillagos égbolt alatt. Tudták, hogy mától új élet vár rájuk, és szerelmük minden próbát ki fog állni, ahogy eddig tette.

Keringő a hóban		2016.12.22. 02:00
Történet: Tündérballadák Szereplők: Vojta és Angelika   Félálomban vagyok. Odakint szakad az eső, hallom, ahogy a cseppek durván koppannak az ablakon. Remek. Három nap múlva karácsony, és sehol egy kis hó. Csak az eső. Na, nem mintha olyan nagyon várnám a karácsonyt. Számomra ugyanolyan nap, mint a többi. Már majdnem elalszom, amikor hallom, hogy valaki a nevemet mondja. Egy pillanatig azt hiszem, anyám akar valamit, de nem, ez a női hang lágyabb, gyengédebb. Ezt a földöntúli hangot csak egyszer hallottam, de azóta is a szívemben őrzöm… Angelika. Két évvel ezelőtt találkoztam vele. Álom volt vagy több? Ki tudja. De akkor tisztán láttam őt, hallottam, ahogy beszél hozzám, éreztem az érintését, az ölelését, a csókjait. Túlságosan életszerű volt. És igen… most ismét itt áll az ágyam mellett. Szebb, mint amilyenre emlékeztem. Furcsán bánatos szemét rám emeli. - Gyere velem, Vojta – suttogja ugyanúgy, mint akkor éjjel. Úgy kapok kinyújtott keze után, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálért. Annyit álmodtam arról, hogy újra láthatom! Ahogy kezünk összeér, egy pillanatra minden elsötétül, és amikor ismét kitisztul a kép, egy havas erdő közepén állunk. A fehérbe öltözött, kopár fák védelmezően hajolnak fölénk. Csak egy pillantást vetek a környezetünkre, aztán megbűvölten bámulom tovább Angelikát. Meseszép, ahogy hollófekete haja egyenes szálakban hullik alá. Talpig fehérbe öltözött, és halovány, derengő fény veszi körbe. Még mindig a kezemet fogja, és mélyen a szemembe néz. - Vojta, nem beszélhetek arról, ki vagyok, és honnan jöttem – szólal meg lágyan. – Nem is találkozhatnánk, de most gyönyörű ünnep közeleg, a szeretet ünnepe, és szeretném, ha ezt egy kis ideig te is érezhetnéd. - Miért nem láthatlak többet? – kérdezem rekedten. - Nem felelhetek a kérdésedre – mondja, és szomorú fény csillan a szemében. – Hidd el, nekem is fáj… De tudd, hogy ha nem is találkozunk, én mindig látlak, és vigyázok rád. Minden egyes nap, minden pillanatban őrizlek. - Te vagy az őrangyalom – mondom ki azt, amiről már két éve is sejtésem volt. Elmosolyodik. Nem kell válaszolnia, tudom, hogy így van. - Táncolj velem – kéri csendesen. A távolban halk, elmosódott zene szólal meg. Különös, melankolikus dallamok szállnak felénk. Nem tudok táncolni, de ösztönösen karolom át, és hagyom, hogy vezessen. Keringőzünk. A hó kövér pelyhekben hullik körülöttünk, és ebben a pillanatban minden gyönyörű. Angelika ezüstös-csilingelő hangon belekezd egy énekbe: Eljött hát téli álmunk vágya Itt állsz, és szívem táncát járja Lépj csak még közelebb, hogy lássam Azt, mit egykor láttam. Hull a hó, testünk reszket, mégis Érzem, hogy melegít az ég is Bújj hozzám, gyönyörű szép lélek Én csak érted élek. Szorosan ölelem őt, miközben együtt ringatózunk a hóesésben. Fejét vállamra hajtja, és a fülembe dúdol tovább. Táncolj még velem, amíg tart az álom Ég a szerelem, amíg arcod látom Keringő a hóban, téli varázs Fájó és csodás. Elveszítettem az időérzékemet, nem tudom, mióta táncolunk, de egyre csak sodródunk. Azt kívánom, bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Angelika hirtelen húzódik el, és szinte rémülten néz rám. - Nincs több időnk – suttogja. Szívemet összeszorítja a félelem, hogy elveszítem őt. - Ne hagyj el! – buknak ki belőlem a szavak. Ő halványan elmosolyodik, két kezébe fogja arcomat. - Soha nem hagylak el – leheli. – Soha nem veszítesz el engem. Örökre a szívedbe zártál, és én életed végéig vigyázni fogok rád. Azzal hátralép, és a tájjal együtt fakulni kezd. Riadtan nézem, kétségbeesetten vésem emlékezetembe látványát. - Boldog karácsonyt, Vojta – hallom még azt a gyönyörű hangját. Aztán minden elsötétül. Az ágyamban térek magamhoz. Odakint még sötét van, de az eső már elállt. Hajnal lehet. Ahogy mély lélegzetet veszek, szinte érzem az orromban Angelika édes virágillatát. Tudom, hogy itt volt. Eljött hozzám, hogy örömet szerezzen. Nem tudom, ki ő pontosan, és honnan jött, de emlékszem szavaira: mindig velem marad, és vigyáz rám. Elmosolyodom. - Boldog karácsonyt! – súgom a sötétbe.

Váratlan karácsony		2016.12.19. 20:12
Történet: Esküdt Ellenségek Szereplők: Brigi, Andor Utálom a karácsonyt. Az álszent jópofizást, a megjátszott érzelmeket. Az egyetlen dolog, amiért várni szoktam az ünnepeket, az, hogy anyu ilyenkor hazajön, és legalább egy kis ideig együtt lehetek vele. Épp ezért hatalmas jobbegyenesként ért, amikor felhívott, és közölte, hogy idén karácsonykor Berlinben marad. Dühösen és elkeseredetten szorítottam a mobilomat, legszívesebben földhöz vágtam volna. - Nem tehetek róla, kicsim – mentegetőzött anyu szomorúan. – Túl sok túlórázás jött be a melóban, nem tudok elszabadulni. Két ünnep között is dolgoznom kell. - Mikor tudsz legkorábban eljönni? - Hát… valamikor január közepén. - Rohadt jó – motyogtam színtelen hangon. - Ígérem, januárban megoldom valahogy! Kiveszek majd egy vagy két hetet, és veled töltöm. Sajnálom, hogy nem tudom veled ünnepelni a karácsonyt. - Én is. De ez van. Órákkal később is kiüresedve ültem a kanapén, és magam elé bámultam. Éreztem, hogy fojtogat a sírás, de képtelen voltam kiereszteni magamból. Tovább…

Az ikrek karácsonya		2016.12.18. 22:12
Történet: Kitaszított Nők - Gyere már, elkésünk! – sürgette Lea az ikertestvérét. Rendszerint ő készült el hamarabb, ha menniük kellett valahová. Becca az utolsó pillanatban kezdett el kapkodva öltözködni, mert mindig ellustulta az időt, vagy csak elbambult. Lea pedig utált késni, mindenhová időben oda akart érni. - Jól van már, mindjárt készen vagyok! – morogta Becca, miközben gyorsított felvételben süvített keresztül a lakáson. Testvére akaratlanul is kuncogni kezdett a jeleneten. Miután Becca végre útra készen állt, kiléptek a lakásukból, és elindultak a Lyria kávézó felé. Delia beszélt meg velük oda egy találkozót, azt mondta nekik, fontos dologról lenne szó, de nem szeretne hivatalos körülmények között beszélgetni, ezért igyanak meg egy kávét együtt. Lea számára a település közössége első helyen állt a fontossági sorrendben, mindig is szívügyeként kezelte, hogy mindenki a lehető legjobb körülmények közt élhessen náluk. Ezért természetesen Delia meghívására is rábólintott, és már nagyon kíváncsi volt arra, mi lehet az a fontos dolog, amiről beszélni akar. Ahogy azonban közeledtek a Lyria Café felé, észrevették, hogy odabent nem ég a villany, és csend van a kávézó körül. - Zárva lenne? – vonta össze a szemöldökét Lea. - Biztos, hogy ide beszéltétek meg? – kérdezte Becca. - Igen – nézett az órájára a lány. – Ilyentájt még nyitva kellene lennie. Becca próbaképp benyomta az ajtót, mire az kinyílt. Aztán ahogy az ikrek beléptek a kávézóba, hirtelen fény gyúlt ki a helyiségben. - BOLDOG KARÁCSONYT! – hangzott el kórusban. A két lány pislogva nézett körbe. A kávézó asztalkáit a falhoz tolták, rajtuk különféle sütemények, szendvicsek és üdítők foglaltak helyet. Egyetlen asztal maradt középen, amire egy csinos, feldíszített műfenyőt állítottak fel. Köré gyülekezett mindenki, aki számít: Delia lélegzetelállítóan gyönyörű gótikus szerelésben volt, csipkés fekete topot, térd alá érő fekete szoknyát és hegyes orrú magas szárú csizmát viselt. Mellette állt Kimberly, sötét farmernadrágban és világoskék, mélyen dekoltált felsőben, aminek színe majdhogynem megegyezett kék hajtincseinek árnyalatával. Kivételesen még az ő arca is egészen kisimult volt, ellágyultak a mogorva, kemény vonások. Ott volt Jasmine és Noelle, előbbi sötétzöld miniruhában, kibontott hajjal, utóbbi fehér blúzban, fekete ünneplőnadrágban és szürkés zakóban. Jasmine a párjának karjába kapaszkodott, és szélesen mosolygott, Noelle csibészesen kacsintott. Mellettük Barbie és Teresa párosa állt. Barbie bokáig érő egyberuhát viselt (természetesen rózsaszínűt), barátnője élénksárga hosszú ujjú felsőt, kék miniszoknyát, narancssárga harisnyát és sötétzöld bokacsizmát. Boldog kacajával mintha csak azt mondta volna: „Jól látjátok, hozom a formámat!” Skipper testhez simuló ezüst miniruhában volt, mellette barátnője, Melinda ácsorgott szégyellős mosollyal, fehér kisestélyiben. Az összejövetelre eljött még Raquelle is, Jasmine-hoz hasonlóan ő is zöld színekben pompázott, valamint Vic, az újságírólány, rá jellemző hippis szerelésben – mintás, bő kék nadrágot és fehér pólót vett fel a bulira. Sőt, ott volt a csapatban a Hármas is, akik egyforma lila ruhát viseltek. Az ikrek megilletődve bámultak az egybegyűlt csapatra. - Meglepetés! – kiáltotta Delia boldogan. - Erre nem számítottatok, mi? – nevetett Teresa. - Hetek óta szervezkedtünk a hátatok mögött – vigyorgott Noelle. - Először a közösségi házat néztük ki helyszínként, de hamar le lett szavazva, hiszen ott van az adminisztrációs központ, lebuktunk volna Lea előtt – csacsogott Jasmine. - Aztán Delia lebeszélte a kávézóval, hogy ma estére kibérelhessük – tette hozzá Vic. - Megérdemlitek, hogy ünnepelhessetek kicsit két munka között – mondta Barbie. Csak beszéltek és beszéltek izgatottan, zizegett az egész társaság, Becca és Lea pedig egymásra nézett. Könnyes szemmel elmosolyodtak. Nem kellettek szavak. Némán visszaemlékeztek a kezdetekre, 2007-re, amikor még csak egy fórumot hoztak létre az interneten sorstársaiknak. Lepergett előttük, ahogy egyre többen és többen csatlakoztak hozzájuk, a kezdeti bizonytalan tervezgetések, aztán amikor a tettek mezejére léptek; a település kezdetleges formája, az első lakóparkok; a kibővülés, az életkörülmények folyamatos megteremtése; barátságok kialakulása, és az a meglepően sok támogatás, amiben részesültek. Hatalmas utat tettek meg az elmúlt évek során, és annak idején maguk sem gondolták volna, hogy képesek lesznek önálló települést létrehozni. Bántalmazott fiatal lányok voltak, akik csak egymásra számíthattak, most pedig saját otthonuk, saját világuk van, sok sorstárssal, és itt vannak a barátaik, akik mindenben segítik és támogatják őket, akik nélkül most nem tartanának itt. - Hahó! – szakította ki őket Teresa hangja az emlékekből. – Nem is örültök? Úgy álltok itt, mint akik megkövültek! - Bocsássatok meg! – szabadkozott Lea. – Csak nagyon meglepődtünk, és… meghatódtunk. Csodálatosak vagytok – szipogott halkan. A lányok mosolyogva összenéztek. Tudták, érezték, mi megy végbe az ikrekben. Delia fogott egy pohár pezsgőt, és megszólalt: - Emelem poharam Rebecca és Leandra Wilkinsonra, akik sok munkával és kitartással új életet biztosítottak a kitaszított nők számára. Akik otthont nyújtanak nekünk, lelkiismeretesen dolgoznak értünk, mellettünk állnak, és nem utolsó sorban csodálatos barátok. Koccintsunk az ikrekre! - Az ikrekre! – visszhangozta a csapat, és mindenki a magasba emelte poharát. Lea rápillantott a testvérére. Beccát azóta nem látta sírni, amióta eljöttek az apjuktól, de most az ő arcán is könnyek peregtek végig. Magához vonta őt, és szorosan átölelte. Aztán érezte, hogy a többiek is szép sorban csatlakoznak hozzájuk, az egész csoport egyetlen nagy öleléssé vált. - Köszönjük – motyogta Becca meghatottan, amikor elengedték egymást. Majd megtörölte szemét, és elkiáltotta magát: - Na, elég az érzelgősködésből, bulizzunk! - Ez a beszéd! – nevettek a többiek.

Csomagcsata		2016.12.12. 23:31
Történet: A Jövőd hazudik/Kitaszított Nők Szereplők: Jázmin és Hanna (Jasmine és Noelle) - Annyira utálok csomagolni! - morogta Jázmin. - Tudom, ma már mondtad párszor - felelte Hanna. A két lány a földön ült, körülöttük csomagolópapírok és ilyen-olyan karácsonyra szánt ajándékok hevertek. Eldöntötték, hogy nem halogatják tovább, és végre nekiülnek a csomagolásnak. Hanna épp precízen ráerősített egy darab celluxot az összefogott papírra, míg Jázmin bosszankodva próbált két ajándékot egybecsomagolni. Rendezgette őket, hozzájuk próbálta a papírt, majd egyenetlenül levágott egy nagyobb darabot. - Azt a végét szerintem hajtogasd belülre - pislogott Hanna a cikkcakkokra. - Jó, nem vagyok hülye - csattant fel Jázmin. - Ne morogj már! Hamar letudjuk, és utána már nem kell ezzel foglalkozni. - Te könnyen beszélsz! Úgy csomagolsz, mintha már magzatkorodban is ezt csináltad volna. Nem vállalnád át az én részemet is? - Még mit nem! - öltött rá nyelvet Hanna. Néhány percig csendben dolgoztak tovább. Jázmin egyre türelmetlenebb mozdulatokkal végezte a munkát, mígnem véletlenül eltépte a papírt egy már majdnem becsomagolt parfüm-dezodor készleten. - A rohadt életbe! - fakadt ki, miközben ingerülten leszedte a csomagolóanyagot az ajándékról, és az egészet egy galacsinba gyűrte. - Elszakadt ez a vacak! - Mert nem azt az olcsó izét kellett volna választanunk - jegyezte meg Hanna nyugodtan. - Jó, utólag könnyű okoskodni! - Hé! Én már a boltban is mondtam, hogy ne azt vegyük. Jázmin hozzávágta a papírgombócot. Válaszul Hanna megdobta egy becsomagolt plüssállattal. - Na, menj te a... - Jázmin felkapott egy puha csomagot, ami egy sapka-sál szettet hordott magában, és megcélozta vele barátnőjét. A következő pillanatban egy masnival áttekert díszpárna süvített felé. Vicces csomagcsata vette kezdetét, a lányok nevetve dobálták egymást az ajándékokkal - persze arra azért figyeltek, hogy ne valami kemény vagy törékeny cuccal célozzák be a másikat -, és közben nagyokat nevettek. Egy idő után erre ráuntak, és kardozni kezdtek egy-egy ív csomagolópapírral. Amikor végül kacagva elterültek a földön a tépett papírok és félig leszakadt csomagolású ajándékok között, Jázmin úgy érezte, hatalmas súly gördült le a válláról. Eddig észre sem vette, mennyire feszült a rohanó hétköznapok és a közelgő ünnepek miatt, de ez az önfeledt szórakozás segített kiereszteni a gőzt, és most már nem látta olyan sötéten a dolgokat. Mit számít, milyen gyorsan készülnek el, vagy nem lesz a legtökéletesebb a csomagolás? A lényeg, hogy Hanna, akit a legjobban szeret a világon, itt van neki, boldogok együtt, és legyőznek minden akadályt. - Vehetünk újabb csomagolópapírt - jegyezte meg faarccal, de aztán újra nevetni kezdtek. - Jó, de ezúttal én választok!

Karácsonyi csoda		2016.12.12. 23:19
Történet: Én is itt vagyok! Szereplők: Julie és Lon Befejezem a karácsonyfa díszítését. Hátralépek, hogy megszemlélhessem a végeredményt, pillantásom unottan siklik végig a fenyőn. A karácsonyi hangulat messze elkerül, akármit is teszek. Lon még napokig kamionozik, egyedül vagyok. Szórakozottan teszek-veszek a lakásban, meggyújtok egy mécsest, majd egy könyvvel letelepszem a kanapéra, és próbálom az olvasásra irányítani a figyelmemet. Gyűlölöm ezt a napot. Korán le kellene feküdnöm. Becsapom a könyvet, a földre hajítom, majd feltápászkodom, hogy a hálóba induljak. Ekkor azonban megmerevedek, mert kulcs zörren a zárban. Nem értem. Jól hallom? Csak nem?... Az ajtó kitárul, és Lon lép be rajta, viharverten és csillogó szemekkel. Döbbenten rábámulok, majd mint akit kilőttek, a karjaiba repülök. - Lon! Te hogyhogy itt? Azt hittem, csak jövő héten jössz! - Úgy is volt, de jobban alakultak a dolgok, és nyertem magamnak egy kis szabadságot. Gondoltam, megleplek – ölel magához szorosan. - Hát sikerült. Annyira örülök, hogy itt vagy! – Képtelen vagyok betelni vele, csak ölelem és csókolgatom, ahol érem. Ő nevetve szorongat. - Hiányoztál – motyogja a nyakamba. - Te is nekem. Gyere, menjünk beljebb! Kérsz valamit? Nem főztem rendes kaját, basszus, mert nem tudtam, hogy… - Nyugi! – vág közbe Lon, és homlokon csókol. – Hazafelé ettem egy büfében. Egy börge forró tea bőven elég lesz most nekem. - Máris kapod! – Boldogan a konyhába sietek, vizet forralok, teafiltert keresek elő. Lon eközben lepakol, kibújik kabátjából, és beljebb jön a lakásban. Mialatt a tea készül, magamon érzem a pillantását. A víz hamar felforr, kitöltöm Lon kedvenc bögréjébe, belehelyezek egy filtert. - Néhány perc, és ihatod – fordulok meg, és ekkor veszem észre, hogy mögém került. Lon pillantása csupa mosolygó gyengédség. Magához húz, és finoman csókolni kezd. Átölelem a nyakát, éhesen viszonzom. Hihetetlenül hiányzott ez az érzés! A csók fokozatosan elmélyül, forrósodik, Lon keze simogatni kezdi a hátamat, oldalamat. Zúg a vérem, reszketve simulok hozzá. Lon váratlanul felkap, és a kanapéra fektet, ahol néhány perccel ezelőtt még magányosan olvasgattam. Türelmetlenül vetkőztetjük egymást, felnyögök, ahogy végigcsókolja a testem minden érzékeny pontját. Nem húz sokáig, hamar ráhajol a nemi szervemre, és el sem engedi addig, amíg ki nem csalja belőle az élvezet hullámait. Aztán mohón belém hatol, és összesimulva ringatjuk egymást. A nevét suttogom, testestül-lelkestül az övé vagyok, csak ő létezik számomra… Miután fáradtan és kielégülve fekszünk egymás karjaiban, Lon halkan megszólal: - Szép lett a fa. - Örülök, hogy tetszik. – Megcsókolom a mellkasát, majd hirtelen felkiáltok: - Jaj, a teád! - Hagyd csak! – nevet. – Sokkal jobb dolgot kaptam helyette. - Jól elcsábítottál, te gaz – kuncogok. - Na, ne tegyél úgy, mintha olyan rossz lett volna! – dorgál játékosan. - Ugyan, dehogy – pirulok el. – Ez a létező legszebb karácsonyi ajándék számomra. Hogy itt vagy, és szerethetjük egymást. - Számomra is – ölel magához. Ezután csak fekszünk összekapaszkodva, és az égősor fényében gyönyörködünk. Semmi sem tudja leírni a boldogságomat. Évek óta ez a legszebb karácsonyom.

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk