|
Éjjel-Nappal Budapest fanfiction.
Az eredeti történetben Maját megtámadja egy Zsolt nevű alak, aki ezután folyamatosan zaklatja a lányt, mellette pedig másokat is terrorizál. Ez a kis szösszenet kettőjükről szól.
*
Gyűlölöm őt.
Gyűlölöm az idegesítő, magabiztos mosolyát. A fenyegető suttogását. Hogy követ, és mindig tudja, hol vagyok. Hogy ennyire biztos a dolgában, és tudja, hogy nem állíthatja meg senki.
Félek tőle, de ezt ő nem tudhatja meg. Azért jöttem el a lakásához, hogy a szemébe hazudjam, nem félek. Fel kell vennem a kesztyűt vele szemben. De vajon képes vagyok rá?
Becsöngetek. Amikor kinyitja az ajtót, és meglát, lustán elmosolyodik.
- Hát te? – Csak ennyit tud mondani, mert váratlanul nekiesek, magamat is meglepve hirtelen feltámadt haragommal. Taszítok rajta egyet, ököllel kezdem ütni a mellkasát.
- Soha többé ne gyere a közelembe! – kiabálom. – Nem félek tőled, te rohadék!
Az első döbbenet után hárítani kezdi az ütéseimet, majd torkon ragad, és a falnak nyom.
- Mit gondoltál? – vigyorog bele az arcomba, és megint olyan halkan és fenyegetően beszél, amitől kiráz a hideg. – Feljelentgetsz bizonyíték nélkül? És azt hitted, szó nélkül hagyom? Nem tudod még, kivel húztál ujjat!
- Rohadék állat! – köpöm a szavakat. – Csak a nőkkel szemben vagy kemény? Engem nem fogsz megfélemlíteni, börtönbe juttatlak, te féreg!
Újra ütlegelni kezdem, mire ő a nyakamnál fogva a kanapéra lök. Rögtön felpattanok, és nekirohanok, de elkapja a karjaimat, és újra a falhoz szorít, két kezemet odaszegezve. Nekem préseli az egész testét, homloka az enyémnek ütődik.
- Ne érj hozzám, te szemét! – üvöltöm. Minden erőmmel igyekszem kiszabadulni, de erősen szorít.
Fogalmam sincs, hogyan, mikor, de egyszer csak az ajkaimra szorítja az övét. Gondolom, azért, hogy elhallgattasson. Az egész testem megfeszül, nyöszörögve próbálok szabadulni. Amikor elhajol tőlem, arra számítok, hogy fölényesen mosolyog, és már veszem a levegőt, hogy leordítsam a fejét. De ahogy a pillantásunk találkozik, döbbenten nyugtázom, hogy tágra nyílt szemmel néz rám, mint aki nem ért valamit. Kibillent a magabiztos álcából. Elakadt a lélegzetem, elvesztek a kitörni vágyó szavaim. Lassan eljut a tudatomig, hogy elengedte a kezemet. Tétován mozdulok, a mellkasához kapok, hogy ellökjem magamtól, de a testem nem engedelmeskedik, kezeim áruló módon a pólójába kapaszkodnak. Még egy hosszú pillanatig bámuljuk egymást.
Aztán egyszerre hajolunk csókra, és abban a pillanatban minden elveszik. Átszakad egy gát, elfojtott indulatok törnek felszínre valami egészen váratlan formában, és mi csókoljuk, tépjük egymást. Alig fogom fel, mi történik, ráncigáljuk le egymásról a ruhát, túl jó a csókja, túlságosan vonz magához, pedig taszít is, mi a fene történik?!
Összefonódva, félmeztelenül zuhanunk a kanapéra.
- Miért zaklatsz, miért… nem hagysz végre… békén? – nyögöm, és közben elkeseredetten sóhajtok, mert annyira, de annyira jó, ahogy finoman harapdálja a nyakamat, és közben a keze mohón simogat…
- Miért dacolsz velem? – suttogja a fülembe. – Miért nem hagyod, hogy felszívódjak, miért akarsz harcba szállni ellenem?
- Bántottál…
- Mást is bántottam.
- De miért…
Újabb csókkal fojtja belém a szót, mire az utolsó gondolatok is kihullanak a fejemből. Miért, miért nem bírok ellenállni? A többi ruhadarab is lehullik rólunk, és minden olyan gyorsan, olyan hirtelen történik, forróság van, nyers vágy, olyan, amilyet eddig még nem éreztem… Belém hatol, és kemény mozdulatokkal döngetni kezd, én pedig szégyentelenül nyögdécselek, kapaszkodom belé, ide-oda dobálom a fejemet. Elfelejtem, ki ő, feloldódom a szenvedélyben, mert már csak az van, a tűz, amiben elolvadunk. Elnyel a sötét örvény, a növekvő nyomás mindent elsöprő erejű robbanásban teljesedik ki, és azt hiszem, egy pillanatra elveszítem az öntudatomat…
Néhány perc múlva arra térek magamhoz, hogy kihúzódik belőlem, és felül. Szinte riadtan néz rám.
- Menj el – szólít fel halkan.
- Mi a fene volt ez?!
- Kérlek, menj most el! – ismétli, és a hangja most valahogy más, hiányzik belőle a magabiztos, gúnyos él. – Nem akarlak megint bántani.
Semmit nem értek. Az égvilágon semmit. Kábán öltözködni kezdek, hallom, hogy ő is. Nincs helye a szavaknak, ezek után nincs.
Már az ajtó felé indulok, amikor váratlanul belém nyilall a felismerés.
Nem akarlak megint bántani.
Pontosan olyan hangsúllyal mondta, mint aki attól fél, nem képes kontrollálni magát.
Más is bántottam.
Ezt pedig tényszerűen, rezignáltan, beletörődve. Ha így van, akkor…
Éreztem, hogy elsápadok. Visszafordulok felé.
- Te… - hebegem. Rám néz, és látom a szemében, hogy tudja, mit akarok kérdezni.
- Te… - kezdek neki ismét, de nem jönnek a szavak a számra.
- Csak menj, kérlek… - mondja elhaló hangon, fejét lehajtva.
További szó nélkül kilépek a folyosóra, és lassan elindulok. Képtelen vagyok átgondolni a történteket, köd ereszkedett az agyamra. Fogalmam sincs, hogy keveredtem haza, de már a saját szobámban, az ágyamon fekszem. Az elmém makacsul elzárkózik minden gondolattól, a testem viszont emlékezik, a kapkodó, forró érintésekre, mohó csókokra, mindenre… És hosszú hetek után először nem arról álmodom, ahogy zaklatóm felken a falra és megfenyeget, hanem arról, hogy forrón, minden gátlás és határ nélkül szeretkezünk…
| |