Következő 20 cikk

Előző 20 cikk

Záróvonal és komplikációk		2017.05.07. 00:07
– Emlékszik, pontosan mi történt? – faggatta az orvos Rafaelt, miközben vizsgálták. – A záróvonal... – motyogta a férfi, azonban többre nem tellett az erejéből. Pedig emlékezett. Gyorsabban vezetett, mint szokott, de még betartotta a sebességkorlátot. Talán az volt a baj, hogy elkalandoztak a gondolatai. Túl későn vette észre a rosszul leparkolt kivilágítatlan autót az út szélén. Eszeveszetten kormányozott, hogy kikerülje, de ezzel átsodródott a záróvonalon, és frontálisan ütközött egy másik kocsival. Eltört az orra, a jobb karja, és megrepedt a lépe is. Még akkor is a záróvonal szót emlegette, amikor betolták a műtőbe. Aida kisírt szemekkel ült a váróteremben. Mindene remegett, és egyre csak szerelme járt a fejében, valamint az, hogy mindenért ő maga a hibás. Miért is küldte el neki azt a levelet? Személyesen kellett volna megbeszélniük! Remegő kézzel nyitotta meg mobilján az e-mailt, ami a balesetet okozta: „Rafael, döntöttem. Veled akarok lenni. Feladok érted mindent. Elhagyom a barátomat, csak szeress. Eleget vártunk egymásra, egy percet sem tudok tovább nélküled tölteni. Kérlek, gyere vissza hozzám!” Aida újra felzokogott. Ha nem küldte volna el ezt az e-mailt, Rafael nem vágja magát autóba, és nem szenved balesetet. Ő tehet mindenről, és ha komolyabb baja lesz a férfinak, azt sosem fogja magának megbocsátani... *   Aida felkapta a fejét, és azonnal a műtőből kilépő orvoshoz sietett. – A beavatkozás során komplikációk léptek fel, de időben észrevettük a tüdőembóliát. A beteg túl van az életveszélyen, egyelőre visszavisszük őt az intenzív osztályra. A lány könnyes szemmel nézte az eszméletlen Rafaelt, amint a hordágyon tolták az ápolók. Komplikáció. Ha nem lenne ilyen súlyos a szituáció, talán még kuncogna is. Mennyit használták ezt a szót bonyolult kapcsolatuk akadályozó tényezőire! „Szívesen tölteném veled a hétvégét, de komplikációk léptek fel” – mondta rendszerint Aida, ha a párjával kellett találkoznia. Igen, ezek voltak ők ketten: titkos szeretők. Talán még azok sem, hiszen nem jött létre köztük fizikai kapcsolat, sem csók, sem szeretkezés, mindössze néhány lopott ölelés. Aida belemenekült egy párkapcsolatba, Rafael a köztük lévő tíz év korkülönbség miatt húzódozott. De képtelenek voltak egymástól elszakadni. Leveleztek, találkoztak, sóvárogtak a másik társasága után. Nem mertek lépni, mert féltek az akadályoktól, a környezetük véleményétől, a bizonytalantól, a korkülönbségtől – pedig az erős lelki kötődés az évek múlásával sem kopott. Aida le akarta zárni a dolgot, mert úgy érezte, felőrli őt idegileg ez a se veled-se nélküled játék. Rafael szó nélkül félreállt, de mindketten megszenvedték a külön töltött időt, óráknak tűnt minden perc, amikor nem beszéltek egymással. Hetek teltek el a másik nélkül. Végül a lány nem bírta tovább: döntést hozott, és elküldte Rafaelnek azt az e-mailt. Ő meg rohant hozzá, száguldott, pedig mindig olyan biztonságosan vezet, de most gyorsított, csak hogy minél előbb vele lehessen... Aida elsírta magát. Ebben a néhány órában, amíg a váróteremben izgult és imádkozott Rafael életéért, rájött, hogy soha többé egy percet sem akar nélküle tölteni, hogy neki ő a legfontosabb, bárki bármit mond. A férfi gyakorlatilag az életét kockáztatta érte – és ez a tény minden maradék kérdést elmosott magával. – Rafael, szeretlek – motyogta maga elé. – Könyörgöm, gyorsan épülj fel, hogy végre egymáséi legyünk és csak nevessünk a komplikációkon... Kérlek, gyógyulj meg, mert most már soha senki nem választhat el minket egymástól...

Kezdet		2017.05.07. 00:08
Aida tizenöt éves volt, amikor megismerkedett Rafaellel. Akkoriban egy amatőr színjátszó társulatban játszott kisebb mellékszerepeket, de leginkább tömegjelenetekben tűnt fel. Összetört kamaszként került oda, egy barátja invitálta. Valamennyire érdekelte a színészet, de nem igazán tudott beilleszkedni a többiek közé. Rossz korosztályba tartozott, rajta kívül tizenkét-tizenhárom éves gyerekek – akikhez túl érett volt már – és tizenhét-tizennyolc éves kamaszok tartoztak a társulat magjához – hozzájuk képest pedig még fiatalnak minősült. Senkivel nem volt közös témája, kívülállónak és elveszettnek érezte magát. Egyedül a felnőtt színészekkel tudott váltani néhány szót, de hát koránál fogva ők sem vették túl komolyan. Rafael mindig egyedül volt. Szinte senkivel sem beszélgetett. Kevés szerepet kapott, ezek is elhanyagolható fontosságúak voltak. Rendszerint egyedül járt-kelt a folyosón, és énekelgetett, csak úgy magának. Ákos-dalokat, musicalrészleteket. Gyönyörű hangja volt. Egy napon Aida leült mellé, de nem merte megszólítani. Talán fél óráig is ott ücsörgött, és lázasan törte a fejét, mit mondhatna egy meglett, felnőtt férfinak, aki teljesen magába mélyedve dúdolgat. Aztán végül mondott valamit, de utólag már nem emlékezett rá, mit is – mindenesetre elég nagy butaság lehetett, mert Rafael nem adott rá értelmezhető választ. Felelt ugyan, de mintha teljesen különálló nyelven beszélt volna, amit senki sem ért meg. Aida azonban meg akarta érteni. A kezdetektől fogva volt egy olyan különös érzése a férfival kapcsolatban, hogy ők egyformák. Hogy ők ketten megérthetnék egymást. Sokáig azonban hiába próbálkozott, úgy tűnt, Rafael nem nyitott a társalgásra. Néha azért felcsillant némi halvány remény arra, hogy barátok lehetnek. Az egyik előadás előtt Aida kint üldögélt a szabadban, egy fának döntve a hátát, és figyelte, ahogy Rafael arrafelé sétálgat. Egyszer csak a férfi odament hozzá, és leült mellé a fűbe. – Hát, szia – mosolygott bátortalanul Aida. – Azért szeretek jelmezben lenni, mert azt nyugodtan összekenhetem – közölte Rafael tényszerűen, mire a lány reszketeg hangon felnevetett. Ezután azonban kínos csend ereszkedett rájuk. Nem sokáig maradtak egyedül, hamarosan odacsapódott hozzájuk valamelyik gyerek, és ezzel a maradék esély is elúszott, hogy Aida beszélgetést kezdeményezzen. Végül az egyik premier napján tört meg a jég. Aida rossz lelkiállapotban volt, és éppen az egyik felnőtt kollégája próbálta meg jobb kedvre deríteni, amikor Rafael csatlakozott hozzájuk. Beszélgetésbe mélyedtek, úgy igazán, szó szót követett, a férfi figyelme mintha kicsit kinyílt volna a lány felé. A másik kolléga lassan eloldalgott onnan, de ők folytatták a gondolatcserét. Aida utólag már alig tud valamit felidézni ebből a párbeszédből, egy momentumra azonban élénken emlékszik. – Egy ilyen szép lánynak nem kellene szomorkodnia – simította meg Rafael óvatosan a homlokát. Az érintése nyomán Aida megreszketett. Amikor Rafael már elköszönt és indult volna a dolgára, a lány egy hirtelen ötlettől vezérelve még utánaszólt: – Hány éves vagy? – Huszonöt – fordult vissza a férfi. Aida meglepődött, idősebbnek saccolta őt. Döbbenetét nem is tudta palástolni, mert Rafael még hozzátette: – Negyvennek néztél, mi? – Szavaiból kiderült, hogy már hozzászokott ehhez. – Nem, annyinak azért nem – próbálta Aida menteni a menthetőt, de Rafael figyelmét már elveszítette. A lány, maga sem értette, miért, de úszott a boldogságban, hogy végre beszélgethetett a férfival. Olyan euforikus érzés járta át, hogy később aludni sem nagyon tudott emiatt. A premier után állófogadást rendeztek a színpadon. Volt étel-ital, torta. Mindenki ott hemzsegett, a főszereplőktől kezdve a gyerekeken át a hozzátartozókig. Egy ponton Aida elkapta Rafael tekintetét, a férfi pedig rámosolygott. A lány hevesen dobogó szívvel viszonozta a mosolyt. Úgy érezte, végre sikerült egy nagyon kicsit közel kerülnie Rafaelhez. Meg akarta ismerni ennek a zárkózott embernek a lelkét, kapcsolatba akart vele kerülni – de hogy milyen kapcsolatba, azt maga sem tudta. Sosem találta a megfelelő szavakat erre az érzésre, csak annyiban volt biztos, hogy ilyen intenzív érzelmeket még senkivel kapcsolatban nem élt meg. Ennek pedig mindenképpen a végére szeretett volna járni…

Csapatjáték		2017.05.07. 00:09
Amikor Aida alig tizenöt évesen bekerült a színjátszó társulatba, sokáig nem találta a helyét. Visszahúzódó és zárkózott lélekként nem tudott mit kezdeni körülbelül hatvan gyerek társaságával. Ráadásul rajta kívül mindenki ismert mindenkit, összetartóak és régi barátok voltak. Mivel az iskolájában kiközösítették társai, rettegett, hogy itt is beleköt majd valaki. Érkezése után nem sokkal bevették egy darabba, ahol a tömegjelenetekben kellett részt vennie a többiekkel. Úgy érezte magát, mint egy csapdába esett állatka. Szaladgált, amikor kellett, leült egy sarokba, ha a jelenet úgy kívánta meg, de közben rémülten pislogott körbe. Volt, hogy egy felnőtt rá is szólt: – Mitől félsz így? Nyugodj már meg! Aida csak hebegett-habogott. Ha valaki megpróbált beszélgetni vele, akkor sem tudott felelni, és inkább elzárkózott mindenkitől. Egy napon Rafael mellett kötött ki, aki valamiért a kezdetektől fogva szimpatikus volt neki. Elpanaszolta, hogy attól fél, a hozzá nem értésével és a félénkségével tönkreteszi a jeleneteket, és mindenki rá fog szállni. – Pedig neked jó dolgod van, csak csinálni kell azt, amit a többiek. Még mindig jobb, mint az a két mondat, amit nekem sokadlagos senkiként kell előadnom – morogta a férfi. Aida nyelt egyet, és elszégyellte magát. Ám amikor zavartan eloldalgott volna, Rafael hirtelen a vállára tette a kezét. – Fogd el ezt úgy, mint valamilyen csapatjátékot – mondta. – Nem kell félned a többiektől, mert ők most a társaid. Ahogy nekik, úgy neked is megvan a magad helye és feladata. Ne aggódj azon, hogy rád mordulnak valami miatt. Te is a csapat tagja vagy. Csak figyelj arra, amit a rendező kér, végezd el a feladatodat, ezzel hozzájárulsz az ő játékukhoz is. Nem egy kívülálló vagy, akire rászállnak, hanem teljes körű csapattag. Ez járjon a fejedben, amikor játszol. Azzal, választ nem várva, elsétált. Aida megrágta magában a hallottakat. Rafaelnek igaza van. Ez nem az iskola. Itt ő nem egy kinézett valaki, hanem csapatjátékos, ugyanolyan, mint a többi gyerek. Innentől kezdve így állt hozzá a tömegjelenetekhez, és sokkal izgalmasabb volt úgy átszaladni egyik oldalról a másikra, vagy bosszankodó sóhajt tettetni, hogy arra gondolt, ő is a csapat része. Később már szóba is tudott egy-egy gyerekkel elegyedni a szünetekben, hiszen kollégák voltak, csapattagok. Az egyik nap végén, amikor kilépett az épületből, látta, amint Rafael a falnak dőlve cigarettázik. Megtorpant, és tétován odaszólt neki: – Köszönöm. A férfi csak biccentett. Aida boldog mosollyal indult haza, és végre úgy érezte, ledobott egy súlyos terhet a válláról.

Az első ölelés		2017.05.07. 00:10
Az első közös premierjük után, ahol végre beszélgettek néhány szót, egy évig nem találkoztak. A következő nyáron ugyanazt a darabot mutatták be ugyanazon a szabadtéri színpadon. Bár Aida reménykedve találkozott újra Rafaellel, de az a fal, amit egy kicsit sikerült tavaly meggyengíteni, ismét ott állt közöttük. A lány nem tudta, mit tegyen. Azt hitte, most már lesz bátorsága odamenni a férfihoz beszélgetést kezdeményezni, de nem így történt. Ugyanúgy nem találta a megfelelő szavakat, és ostobán érezte magát emiatt. Néha egy másik nő társaságában látta, sőt, egyszer messziről azt is észrevette, hogy ölelkeznek. Ekkor zavartan elsietett, mert nem akart kukkolónak tűnni. Végül, amikor elérkezett az első előadás, és az azt követő állófogadás, valahogy újra egymás mellé keveredtek, mintha csak a történelem ismételné önmagát. Rafael tett is egy megjegyzést, hogy „évente egyszer átbeszélik ugyanazt”, hiszen a téma megint csak Aida félelme és önbizalomhiánya volt. – Ha kihúznád magad és megerősödnél… – szólt erélyesen, és a nyomaték kedvéért hátrahúzta a lány vállait, hogy egyenesen álljon. Ez a határozott mozdulat váratlanul érte Aidát. Kicsinek és meggyötörtnek érezte magát, és képtelen volt visszafojtani a könnyeit. Ettől Rafael is elbizonytalanodott. – Tudod, én próbálkozom – szipogta Aida. – De egyszerűen nem találom itt a helyemet. Fogalmam sincs, hogyan kezdeményezzek beszélgetéseket. És azért állok ilyen görnyedten, mert gerincferdülésem van – tette hozzá még esetlenül, amire a férfi értőn bólogatott. – Szedd össze magad – mondta. – Megvan a számom? Aida reménykedve felpillantott rá. – Nincs – kapta elő mobilját, Rafael pedig lediktálta a telefonszámát. – Ne írj neki, mert nem válaszol! – szólt be nevetve egy arra kószáló lány. – Miről beszélsz? – nézett rá Rafael. – Visszaírtam a karácsonyi üzenetedre! – De a másikra nem. – Ja, bocs. De azért szeretlek. – Engem is szeretsz? – kapott a szón Aida, és máris elátkozta magát, amiért ilyen idióta kérdés csúszott ki a száján. – Nem, téged utállak – felelte Rafael szemforgatva, majd hirtelen odahajolt, hogy búcsúpuszit adjon a lánynak. Amikor lement a színpadról, Aida úgy érezte, még nem tudja őt elengedni. Valami belső késztetés hatására utánament. Rafael kérdőn nézett rá. – Volna még valami… – kezdte bizonytalanul Aida. – Hát kísérj el az autómig! – Nem, én… csak meg akartalak ölelni – bökte ki a lány. – Engem? – döbbent meg Rafael. – Igen. A férfi kitárta a karjait, és amikor Aida hozzábújt, szorosan átölelte. – Te kis bolond, ezért nem kell engedélyt kérni – mondta halkan, és a lány érezte, amint megcirógatja a hátát. Valami földöntúli érzés áradt szét benne. Annyira éhezett a szeretetre, annyian meghurcolták korábban, hogy most úgy szívta magába ezt az új érzelmet, mint a levegőt. Rafael karjaiban mintha otthonra talált volna, és ez megerősítette benne azt az érzést, hogy ők egyformák, ők lelki társak, csak teret kellene adni ennek… Utólag kiderült, hogy Aida édesanyja látta ezt az ölelést. Azt mondta lányának, „túl mélyen ölelte” a férfit, mintha több lenne köztük felszínes ismeretségnél. Továbbá megrovóan hozzátette, hogy egész este Rafael körül lebzselt, és hogy ne tapadjon ennyire másokra. De Aida valamiféle euforikus érzésben úszott, ahová nem jutottak el anyjának intő szavai. Rafael megölelte őt, és annyira csodálatos volt, mintha megszűnt volna a külvilág, mintha csak ők ketten lettek volna ott, mintha a férfi beengedte volna a maga elzárt világába. Talán ő is érzi azt, amit a lány? Talán lesz még egyszer lehetősége arra, hogy közelebb kerüljön hozzá?

Közelebb		2017.05.07. 00:11
Évek teltek el. Aida sokáig nem hallott Rafaelről. Annyit tudott róla, hogy bekerült egy színházba, ahol váltásban játszott egyre fontosabb szerepeket. Végül egy közösségi oldalon talált rá. Percekig gondolkozott azon, merjen-e írni, végül vette a bátorságot, és megfogalmazott neki egy rövid levelet, amelyben hogylétéről érdeklődött. Nem fűzött túl sok reményt ahhoz, hogy Rafael válaszol – korábban előfordult, hogy egy-egy ünnep alkalmából küldött neki sms-t, de vagy nem érkezett rá felelet, vagy csak nagyon szűkszavú választ kapott. Így hát annál jobban meglepődött, amikor a férfi visszaírt a közösségi oldalon, méghozzá egy magához képest terjedelmes levelet. Hamar meg is beszéltek egy személyes találkozót. Aida alig akarta elhinni, hogy ez megtörténhet. Pedig megtörtént – most először végre csak ők ketten találkoztak, nem volt körülöttük még hatvan gyerek, egy pattogó rendező és egyéb dolgozók. A Margitszigeten sétáltak. Rafael végre rákérdezett, miért volt Aida annak idején olyan összetört, a lány pedig elmesélte az iskolás éveit, a kiközösítését, beszélt a csalódásairól. Ő is mert kérdezni, Rafael pedig válaszolt, mesélt mindenféléről, úgy beszélgettek, mint akik nagyon régóta jó ismerősök, nem telepedett közéjük kínos csend. Aida sosem látta még ennyire nyitottnak és kedvesnek a férfit – úgy érezte, régi álma vált ezzel valóra. Hiszen Rafael végre közel engedte magához! MSN-címet is cseréltek, ezt követően pedig hajnalokon át chateltek egymással. Zenéket küldözgettek a másiknak, webkameráztak, Rafael pedig egyre többször dicsérte Aidát. Törődött vele, kedves dolgokat mondott neki, bókolt. A lány a fellegekben érezte magát. Kétszer találkoztak, mindkét találkozó végén hosszan megölelték egymást. Ezután azonban valami megváltozott…

Foszlányok		2017.05.07. 00:12
Aida a félhomályos szobájában ült. Felhúzta a lábát, és átölelve térdét bámult maga elé. Gondolatok, beszélgetésfoszlányok, véletlenszerű emlékképek cikáztak a fejében – ezek összekötője Rafael volt. „Ez nem erről szól, hidd el. Teljesen el tudnálak fogadni. Még két találkozó és meg is csókollak, persze csak ha te is szeretnéd.” A lány ennél a sornál döbbent rá, hogy Rafael többet is el tudna képzelni, mint barátság. Ez megijesztette őt. Pontosabban nem is ez a legjobb szó rá. Inkább hirtelen érte. Ő akkor volt tizennyolc éves, talán még éretlenebb is a koránál, és csak az járt a fejében, hogy Rafael egyfajta lelki társ, egy különleges valaki az életében. De hogy szerelem? Ezen még sosem gondolkozott, és akkor sem mert eltűnődni a kérdésen. Csak egy dolgot tudott: nem akarja elveszíteni a férfit. A jelek szerint Rafael is érezte, hogy ők ketten mennyire hasonlítanak egymásra. - Miért van az, hogy magamat látom benned? – tette fel a költői kérdést többször is. Aida ugyanígy érzett. Mindkettőjük érzékenysége és zárkózottsága miatt néha össze is szólalkoztak. - Találkozzunk! Látni, ölelni akarlak – írta Aida a férfinak MSN-en keresztül. - És miért? Hogy tönkremenjek? – kérdezett vissza Rafael, ami nagyon rosszul esett a lánynak. Hogyan is gondolhatja, hogy ő tönkretenné? Miért nem hiszi végre el, hogy fontos neki? - Jó, akkor ne találkozzunk – pötyögte könnyek között, és választ sem várva kilépett a beszélgetőprogramból. Csak másnap vette észre a férfi válaszát. Írok egy esettanulmányt, bár amilyen hirtelen haragocska vagy, már nem látod. Természetesen szívesen találkozom veled. Ezzel nincs baj. Az emberben lüktető húscsomó viszont elképzelhető, hogy félreüt. Egyszer. Majd többször. Én is érző ufó vagyok. És nem attól félek, mit szólnának mások, mert leszarom. Attól jobban, hogy kialakul valami, aztán te rájössz, hogy inkább egy korodbeli valakivel lennél boldog. Egyszer ezt már átéltem. Még egyszer nem akarom. Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Aida tehetetlennek érezte magát. - Én csak azt tudom, hogy nagyon fontos vagy nekem, és nem akarom, hogy emiatt eltűnj az életemből – vallotta be később Rafaelnek. - Eltűnni nem fogok. Szerintem kezelni tudjuk – felelte a férfi. Mégis adódott olyan időszak, amikor megszakadt köztük a kapcsolat – nem sokkal azután, hogy Aida megismerkedett és összejött egy fiúval. Bár boldog volt vele, de a lány sosem tudta elfelejteni Rafaelt. „Mégis eltűntél” – küldött egy SMS-t a férfinak. Rafael néhány órán belül válaszolt: Nem tűntem el. Sok a meló. Te éled az életed. Remélem, boldog vagy. Egyébként hiányzol.

Sokkolóan sokoldalú		2017.05.07. 00:13
Aida hosszú ideig annyit tudott Rafaelről, hogy tehetséges színész és gyönyörű hangja van. Aztán amikor elkezdték megismerni egymást, a férfi elmesélte neki, hogy autodidakta módon megtanult zenei alapokat írni, és több album hangszereléséért ő felel. E téren már aranylemezt is nyert az egyik ilyen közös munka alkalmával. Továbbá gyakran hívják, hogy énekelje fel mesék főcímdalát, remixeket is készít, és két zenekarban dobol. De tud gitározni és szintetizátoron játszani is, valamint ír saját számokat. - Sokkolóan sokoldalú vagy - csóválta a fejét mosolyogva Aida, miközben egy parkban sétáltak. - Hozzád képest én eltörpülök. - Mert nem hiszel magadban eléggé. Pedig a dalaid, amiket átküldtél MSN-en, nagyon is jól szólnak. - Tényleg tetszenek? Pedig csak amatőr tákolmányok. - Aida, én sem profi szinten kezdtem. Egyébként pedig valóban tetszenek. Szerintem olyan tehetséges vagy, hogy ezzel foglalkozni kell. Én támogatom. Ha csak szeretettel tudom, hát azzal. A lány ragyogó arccal felnézett rá. Rafael ritkán adott hangot bármilyen érzelemnek, és még ritkábban dicsért. Ezért annál jobban esett neki, ha mégis megtette, különösen, mivel számára nagyon fontos volt a férfi véleménye. Megállt az út közepén, és átölelte őt. - Köszönöm - mondta halkan, Rafael pedig elmosolyodott, és finoman megsimogatta a hátát.

Napos oldal		2017.05.07. 00:13
Nagyon nehéz volt Rafaellel tartani a kapcsolatot. Idegölő, lélekcincáló. Mintha a férfinak lett volna egy napos és egy sötét oldala is. A kedélyállapota valóban úgy váltakozott, mint nappal és éjszaka. És az volt a legrosszabb, hogy sosem lehetett tudni, épp melyik van felszínen. Ha a napos oldal élt, akkor Rafael közlékeny volt és beszédes, megcsillogtatta kissé fanyar, ironikus humorát, tudott viccelődni saját magán, és mindennek a szebbik oldalát nézte. Optimista volt és reménykedő. Ilyenkor Aidához is sokkal nyitottabban állt, és nem félt kimondani az érzéseit sem. De amikor Rafaelben éjszaka volt, nem lehetett a szavát venni. Órákig ültek vagy sétáltak kínos csöndben, és a férfi még csak nem is igyekezett ezt megtörni. Teljesen magába fordult, befelé figyelt, elveszett valahol, és ha Aida kérdezett, csak gépiesen válaszolt, szinte furcsállva, hogy van mellette egyáltalán valaki. Sötéten látta az életét, és még sötétebben a jövőjét. Szinte eltemette magát, megtört öregemberként cipelte testét, várva a véget. Ilyenkor nem érdekelte, találkoznak-e Aidával vagy nem. Aidát borzasztóan megviselték ezek a szélsőségek. De a legjobban talán az, hogy Rafael két emberként élt. Az egyik oldal ellentmondott a másiknak. A nappal mondott valamit, az éjszaka nem emlékezett rá vagy letagadta. A napos oldal elhitette Aidával, hogy csak ő létezik Rafaelben. A sötét oldal ugyanezt hitte magáról. A lány pedig kétségbeesetten próbálta összerakni magában, ki is Rafael igazából. Ő a napos oldalba kapaszkodott. Minden erejével hinni akarta, hogy az a férfi igazi énje. Az az ironizáló, jó kedélyű, az élet súlyát fél vállról vevő, optimista, az érzéseket megélni nem félő ember. Aida már akkor hitt ebben az oldalban, amikor még csak az éjszakát látta. És milyen jól tette, hiszen utána bebizonyosodott, hogy Rafael valóban tud ilyen lenni, méghozzá gyakran. De aztán ugyanilyen sűrűn vissza is zuhan a sötétbe, Aida pedig elkeseredetten próbálja felszínre hívni a napos oldalát, azt a Rafaelt, akivel élni lehet, akivel a férfi jövőt tud formálni, aki nem adja fel. - A napos oldal, az vagy igazán - mondta egyszer Rafaelnek, de a férfi nem értette, mire utal, neki meg nem volt kedve kifejteni.

Felhőnézés		2017.05.07. 00:14
Aida és Rafael az aquincumi hévmegállótól nem messze, egy réten heverésztek. A lány már régóta szemezett ezzel a hellyel, végül rábeszélte barátját, hogy töltsön itt vele egy délutánt. Hoztak egy nagy pokrócot, egy kosárnyi enni-innivalót, és miután belakmároztak a finomságokból, jóllakottan eldőltek a fűben. Jó időt fogtak ki, kellemes júniusi délután volt. A felhők lustán úsztak az égen, mögülük néha előbukkant a Nap. - Egy időben az volt a mániám, hogy felhőket fotóztam – jegyezte meg Aida, miközben feltette a napszemüvegét, hogy kedvére gyönyörködhessen az égbolt szépségeiben. - Miért? Láttál bennük formákat, alakokat? - Nem, csak tetszettek. - Fura. - Tudom. De most is nagyon szeretem a felhőket. Olyan szépek tudnak lenni! - Ja. Főleg, ha tök feketék, és két perc múlva ömleni kezd belőlük az eső. - Nekem az is tetszik – makacskodott Aida. - Jó, jó! – Rafael egy percre elhallgatott. – Téged is azzal hülyítettek gyerekkorodban a szüleid, hogy „nézd, egy kutyaformájú felhő”, meg ilyesmik? Mert én sosem láttam semmilyen alakot, nekem egyszerűen csak felhők voltak és kész. - Egyszer, amikor kisebb voltam, anyu látott egy mackóformájú felhőt. Meg is mutatta, és amúgy tényleg olyan volt. Egyszerre pillantottak fel az égre, majd összenéztek, és nevetni kezdtek. - Fogadjunk, hogy most csak azért is azt nézed, milyen formájúak a felhők! – kacagta Aida. - Fogadok, hogy te is! - Nyertél. - De komolyan, te látsz valamit? Aida figyelmesen nézte a felhőket. Aztán kinyújtotta a karját, és balra mutatott. - Az ott mondjuk lehetne valamilyen négylábú állat. - Csak mert látsz négy lábat? Ennyi erővel asztal is lehetne. - Az asztalnak nincs feje! - Annak a pacának sincs. - De igen, nézd ott a végét! - Az csak egy üveg bor az asztalon. Vagy az egész egy támlás szék. - Szerintem inkább egy kutya. - Ne, maradjunk az asztalnál! Borral, és sok kajával. - Most ettük tele magunkat! - Részletkérdés. Tovább találgattak, melyik felhő milyen formájú, de Rafael rendszerint elbohóckodta, Aidának pedig a végén már szúrt az oldala a sok nevetéstől. A csúcspont az volt, amikor Rafael diadalmasan felkiáltott, hogy lát egy felhő formájú felhőt. Egészen estig kint maradtak. Volt, hogy beszélgettek, de olyan is előfordult, hogy együtt hallgattak, csöndben pihenve. Végül összeszedték a holmijukat, és Rafael elkísérte Aidát a hévmegállóba. Amikor a lány ránézett a gyér világításban, azt látta, hogy a férfi arca kisimult, szeme pedig csillog. Igyekezett mélyen az emlékezetébe vésni a boldog Rafael képét, mert tudta, hogy nem lesz ez mindig így, és örökké őrizni akarta magában ezt a csodaszép délutánt – a felhőnézést és azt, hogy mindezt együtt élték meg.

Mákos pacal és rohamburger		2017.05.07. 00:15
- Nem ülünk be enni valahová? - vetette fel Aida, miközben Rafaellel sétáltak visszafelé a parkból. Ez nagy dolog volt tőle, ugyanis nehezen eszik társaságban, kivéve, ha a legközelebbi hozzátartozói vannak körülötte. - Otthon nincs kaja? - kérdezett vissza Rafael, mire a lány elhúzta a száját. - De igen, anyu főz, csak pont azt a két fogást csinálja, amiket utálok - felelte, majd elkezdett azon gondolkodni, hová mehetnének enni. Végigpörgette fejében a lehetőségeket: Mc'Donalds, KFC, gyros, esetleg kínai. Mindből van a közelben. - Miért, mi lesz nálatok a vacsora? - érdeklődött Rafael. - Mákos pacal - vágta rá Aida szórakozottan, majd amikor felfogta, mit is mondott, ijedten a szája elé kapta a kezét: - Basszus! Mármint... - Mákos pacal?! - csapott le rá a férfi nevetve. - Az érdekes ételköltemény lehet! - Jaj, nem... azt akartam mondani, hogy mákos tészta ÉS pacal, csak valahogy összevontam a kettőt. - Pedig már épp meghívattam volna magamat hozzátok, ki nem hagynék ilyen különleges fogást! Erre már a lány is kuncogni kezdett. Elképzelte, hogy Rafaellel az oldalán beállít, és közli a családdal, hogy még egy fő náluk vacsorázik. Az anyja valószínűleg kiakadna, utálja, ha váratlan vendégek tűnnek fel a lakásban. Aztán továbbgondolta a dolgot: Milyen érzés lenne, ha megmutatná Rafaelnek a szobáját, és a férfi ott állna az ő kis birodalmában? Érezte, hogy elpirul. - Te meg mitől lettél ilyen pirospozsgás? Lázba hozott a mákos pacal gondolata? - rángatta vissza a valóságba Rafael hangja. - Meddig fogsz még ezzel húzni? - bosszankodott Aida. - Még egy darabig biztosan. A lánynak már a nyelve hegyén volt, hogy tényleg meginvitálja magukhoz Rafaelt, de tudta, hogy ez rossz ötlet. A férfi biztosan azon idegeskedne, mit gondol a szituációról és róla a családja, nem érezné jól magát köztük. Így hát elvetette a gondolatot, és jobbra fordult. - Menjünk a mekibe! Eszem egy sajtburger menüt. - De jó alaposan gondold át a mondandódat, mielőtt kikéred a kaját! - tanácsolta Rafael. - Nehogy megint feltalálj valami fiktív ételt lányos zavarodban. - Lüke - csóválta a fejét Aida, azzal beléptek a gyorsétterembe. *   Egy másik alkalommal Aida a megbeszélt találkahelyen várta Rafaelt. A férfi általában pontos volt, de most öt-tíz perc késéssel érkezett. Sietve közeledett, közben rágott valamit. Mire odaért a lányhoz, lenyelte az utolsó falatot, és összegyűrte a kezében tartott zacskót. - Bocsi, csak muszáj volt beszaladnom egy rohamburgerért. Sűrű volt a nap, és... - Várj, mi? - vágott közbe Aida. - Miért szaladtál be? - Rohamburgerért - felelte Rafael faarccal. - Az meg mi? - Hát, gondoltam, ha már gyorsétteremben, kapkodva rakják össze a szendvicseket, és két rohanás között falom fel, akkor átkeresztelem. - Ja, hogy ezt te találtad ki! De miért pont... - Aida hirtelen a homlokára csapott. - Basszus, most esett csak le, hogy roHAMBURGER... Ez fájt, tudd meg! - Jó lassan jutott el az agyadig - nevetett Rafael, miközben elindultak sétálni. - Te! Tényleg be lehetne vezetni a rohamburgereket. Azt kapnák enni a laktanyában... - És lehetne a jelmondat "Rohamburgert a rohamosztagnak!" - kontrázott Rafael. - Vagy reptereken és vasútállomásokon, amikor sietni kell az átszállások meg egyebek miatt, lehetnének ilyen kis bódék, ahol a lehető leggyorsabban megvehetnék a rohamburgert. - Vagy pszichiátrián, ha elkapja a beteget egy roham, gyógyszer helyett ezt tömnék belé. Egyre őrültebb ötletek jutottak eszükbe, szinte már úgy tárgyaltak a témáról, mintha tényleg kezdeni akarnának vele valamit. Persze csak egy újabb bolond játék volt a sok közül. Mindenesetre ezek után ha Aida betért egy-egy gyorsétterembe, mindig nagyon kellett figyelnie magára, nehogy rohamburgert kérjen a pultnál...

Mintamókus		2017.05.07. 00:18
Ha Rafaelnek jókedve volt, az abban is megnyilvánult, hogy mindenféle becenevet aggatott Aidára. A repertoár igencsak szélesnek és változatosnak minősült: helyet kaptak benne a gyakori, megszokott becézések is, mint a Nyuszi (a lány félénkségére és bátortalanságára utalva), vagy a Cica (mert szerinte Aida az előző életében macska lehetett, elnézve a lusta nyújtózását és azt, hogy szeret a jó meleg ágyban órákig elheverészni). De akadtak egyedibb becenevek is. Egy időben Rafael Gyilokszeműnek hívta a lányt, mert amikor Aida épp morcosabb kedvében volt, gyilkos és csúnya pillantásokkal méregetett mindenkit, anélkül, hogy ezt észrevette volna. - Vannak egy szemeid, a monitor nem fél tőled? - érdeklődött a férfi msn-en keresztül, miközben épp webkameráztak egymással. De a legnagyobb kedvenc a Mintamókus volt. Egy alkalommal ugyanis, amikor együtt sétáltak a színház közelében, Rafael rázendített: - Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly' vidám... Aida épp bele volt mélyedve a gondolataiba, nem is igazán figyelt oda, csak egy dolgot hallott ki a dalolászásból. - Mintamókus? - értetlenkedett. - Hm? - Milyen mintamókusról beszélsz? Rafael nagy szemeket meresztett, majd kitört belőle a nevetés. - Nem mintamókus, hanem "mint a mókus fenn a fán"! - Ja, jó - pirult el szégyenében Aida. - Mintamókus! - hahotázott a férfi. - Jól van, na! Elbambultam! - Semmi gond, mintamókuskám! - Pff... Innentől kezdve Aida gyakran kapta meg ezt a becenevet, és közös vicc lett belőle. Egyszer Rafael e-mailben küldött a lánynak egy képet, amin egy mókus szorgosan hordta össze a télire való eleséget. - Látod, milyen szorgalmas? - Látom. - Keményen dolgozik, hogy a családjának elég ennivalója legyen a hideg idők alatt. - Igen, és? - Ilyen egy mintamókus! Aida hangosan nevetett a számítógép előtt ülve. Imádta, amikor Rafael ilyen játékos, viccelődős kedvében volt. Minden vidám pillanatot gondosan megőrzött a szíve mélyén, és ezekbe kapaszkodott a nehéz napokon, olyankor, amikor a férfi épp rá sem akart nézni... Egyik nap a parkban ücsörögtek, és Rafael rossz passzban volt. Nem kezdeményezett beszélgetést, nem nézett a mellette ülő lányra, csak bámult maga elé komor tekintettel. Ősz volt, hullottak a megsárgult falevelek, száraz, ropogó avar terült a lábuk elé. Aida csüggedten nézte a parkot. Úgy érezte, ólomsúly nehezedik a szívére - minden alkalommal ezt élte meg, amikor Rafael ilyen állapotban volt. Egyszer csak meglátott egy mókust, amint szélsebesen szalad a fűben, szájában egy dióval. Megbökte Rafaelt, és az állat felé mutatott. A férfi kiüresedett tekintettel nézte, amint a mókuska gondosan elássa a diót egy bokor alatt. - Ilyen egy mintamókus! - jegyezte meg Aida halkan. Rafael lassan felé fordult. Egy rövid ideig csak nézte őt, majd szomorkásan elmosolyodott, és magához vonta a lányt. - Mintamókus... - suttogta, és szorosan átölelték egymást. Aida mélyen beszívta a férfi illatát, és úgy érezte, soha nem akarja őt elengedni...

Patkányfészek		2017.05.07. 02:46
Aida érezte, hogy a teste egy merő feszültség. Nagyon nehéz időszakon volt túl: egy viharos szakítás állt a háta mögött, amely főleg amiatt következett be, hogy kapcsolatuk nem tudott szexuális úton kiteljesedni. Hiába próbáltak egymáséi lenni, a fiú valahányszor megpróbált behatolni, az iszonyatos fájdalmakkal járt, és mindig le kellett állniuk. Volt párja egyre jobban meggyűlölte emiatt, felszállt a rózsaszín köd, felszínre került erőszakos természete, az utolsó időkben kezet is emelt rá. A lány nehezen heverte ki a szakítást. Néhány hónap múlva új kapcsolat köszöntött be életében, de az első hónapok után ugyanazzal a problémával szembesültek. Aida kétségbeesett, és nem értette, mi a baj a testével, miért nem működik úgy, mint más lányoké. Lassan húszéves lesz, és még mindig szűz, ezt pedig egyre nagyobb teherként élte meg. Többször járt nőgyógyásznál, mire kiderült, hogy egy rendellenesség a baj okozója. Szűzhártyája túl vastag, és természetes úton valószínűleg sosem szakad át, ezért műtéti beavatkozásra van szükség. Ha az operáció megtörténik, végre élhet rendes szexuális életet. Aida azonban eddigre már besokallt, hányingere volt a szex gondolatától, ahogy önmagától is. Összemocskolt patkányfészeknek érezte a testét, ami megkeseríti az életét. Miért nem történhet egyetlenegy dolog úgy vele, mint másokkal? Miért kell mindig, mindenben különböznie?! Nőiessége a sok csalódástól és nehéz pillanattól romokban hevert. A műtét előtti estén a szobájában kuporgott. Úgy érezte, beszélnie kell valakivel, de nem akarta megint a párját terhelni a nyafogásával. Forgatta a kezében a mobiltelefont, végigpörgette a neveket, mígnem Rafaelnél kötött ki. Egy pillanatig habozott, aztán szélsebesen pötyögni kezdett, és elküldött egy panaszos sms-t a férfinak. Rafael tudott a problémájáról. Néhány nappal ezelőtt leveleztek egy sort, ahol ez is szóba került. Korábban végigkövette előző kapcsolatának romba dőlését is, tartotta benne a lelket a szakításkor, és meghallgatta a lány panaszáradatát arról, hogy valami nagyon nem működött testileg. - Rettegek a műtéttől - írta Aida az sms-ben. - Nem lesz gond - jött a szűkszavú felelet. Úgy látszik, Rafael megint rossz passzban van. - Undorodom magamtól. Patkányfészek vagyok. - Ne mondj ilyet, kérlek! - De ha egyszer így érzem! Esküszöm, már nem is akarok szexelni, hányok a gondolatától. Rafael válasz helyett felhívta őt. - Így azért könnyebb, mint sms-ben pötyögni - mondta. Ezután másfél órán keresztül beszélgettek, míg végül Aida valamelyest megnyugodott. Másnap délelőtt megtörtént a műtét. Aidát altatás mellett operálták. Amikor felébredt, várnia kellett a párjára, csak édesanyja volt mellette. Ő támogatta ki az ágyból, miután a lány közölte, hogy ki kell mennie a mosdóba. Ahogy Aida felkelt, észrevette a lepedőn a vérfoltot. Eszébe jutott, hogy ezt inkább a szerelmének ágyában látta volna szívesen. Megpróbált nem sírni...

Macskafogó		2017.05.07. 02:48
Aidára jellemző volt, hogy lépten-nyomon karcolásokat, kék-zöld foltokat szerzett - nekiment a fürdőszobaajtónak, beverte az asztal szélébe a térdét, de sokszor nem is emlékezett, honnan szerzett egy-egy sebet, csak utólag vette észre. Egy napon, amikor Rafael és ő egy parkban ücsörögtek, a férfi jól megnézte Aida karján a legújabb szerzeményt, egy vékony vonalba futó horzsolást. - Mi történt magával, Safranek? - tette fel a kérdést. - Tessék? - pislogott a lány. - Azt ne mondd, hogy nem láttad a Macskafogót! - Hát... nem. - Micsoda? Hogy lehet ez? Alapmű! - döbbent meg Rafael. - Hallani már hallottam róla, csak eddig valahogy kimaradt - próbálta menteni a menthetőt Aida. - Én imádtam! Gyerekkorom nagy kedvence. - Mikori? - '86-os - Rafael hirtelen elhűlve nézett a lányra. - Jézusom... te akkor még nem is éltél! Már megint öregnek érzem magam! - temette az arcát a kezébe. Ez gyakori téma volt köztük, a férfit ugyanis nagyon zavarta a köztük lévő tíz és fél év korkülönbség, és képtelen volt túllépni rajta. Aidát nem érdekelte az életkor, de hiába próbált arra rámutatni, mennyi közös van kettejükben, Rafael mindig a negatív végéről fogta meg a dolgokat. Például amikor Aida megtudta, hogy a férfi nagy kedvence Ákos, lelkesen újságolta, hogy ő is szereti a munkásságát, különösen az "Ilyenek voltunk" című számát, amit gyerekkorában hallgatott sokat. Rafael ekkor is kétségbeesetten felnyögött, hiszen ő már tizenkilenc éves volt, amikor ezt a dalt játszották a rádiók. A lány szomorúan vette tudomásul, hogy ebből is rosszul jött ki. - Nem vagy öreg! - korholta Rafaelt akkor is, most is. Aztán, hogy terelje a témát, így folytatta: - Képzeld, én évekig azt hittem, hogy Koós és Hofi macskaduettje a Macskafogó. - Öreg hiba! Mondjuk, az sem mostani... - '79-es. - Egyéves voltam akkor, te meg még gondolat sem. - Attól még szeretem. „Ott a farka, ott a farka...” - zendített rá Aida, mire Rafael kis híján félrenyelte a papírpohárból felkortyolt kávéját. - Te! Ez azért elég kétértelmű - vigyorgott. - Rossz az, aki rosszra gondol - csipkelődött a lány, és örült, hogy sikerült mosolyt csalnia a férfi arcára. – „Ott van, meg kell fogni a farkát, meg kell csípni a bőrét, el nem veszítjük.” - dalolászta tovább. - „Jaj istenem, ott van, fele bent a lukban, másik fele kint van, azt kapjuk most el” - csatlakozott hozzá Rafael, és mindketten szanaszét dőltek a röhögéstől. - Rémes ez a szöveg, erre csak most jövök rá - kacagott Aida. - Igen. Még jó, hogy nem ez a Macskafogó - Rafael tettetett szigorral nézett a lányra. - Pótolnod kell ezt a hiányosságot! Megnézetem veled. - Oké, oké - mondta Aida. Titkon pedig abban reménykedett, hogy ez a "megnézetem veled" azt akarja jelenteni, hogy együtt fogják megnézni. Ha pedig így van, máris szereti a Macskafogót!

Felitatjuk		2017.05.07. 02:49
Aida mögött becsapódott az ajtó, és a lány futni kezdett, vakon bele az éjszakába. Feldúlt volt, forró könnyek ömlöttek végig az arcán. Zsombornál, a barátjánál töltötte a hétvégét, de semmi sem úgy alakult, ahogy tervezték. Amióta túl volt a műtéti beavatkozáson, végre teljes szexuális életet élhetett párjával - csak éppen nem élvezte. Mintha a teste gumiból lett volna, nem váltott ki semmit belőle Zsombor érintése, és alig várta, hogy véget érjenek az együttlétek. A fiú is észlelte, hogy valami nincs rendben. Többször próbáltak beszélni a dologról, igyekeztek megoldást találni, de semmi. Aida nem kívánta a párját - azt sem tudta, hogy az milyen érzés. Zsombor úgy gondolta, talán az előzmények (volt párjának erőszakos viselkedése, a szexuális kudarcok, a nőgyógyászati műtét) lelkileg olyan mély nyomot hagytak a lányban, hogy emiatt nem élvezi az aktusokat. Aidának elege lett. Hát mindig ő a hibás?! Miért nem lehet olyan, mint a többi egészséges nő? A sokadik próbálkozásuk után annyira összevesztek, hogy a lány felöltözött, és otthagyta Zsombort. Most pedig itt lődörög az utcán. Semmi kedve nem volt hazamenni és szembenézni a családjával. Majd elkezdik faggatni, hogyhogy ilyen korán hazajött, észreveszik a kisírt szemét, kérdezősködnek, és Aidának erre volt most a legkevésbé szüksége. De hová mehetne? Barátai nincsenek, maximum ismerősei, akikben nem bízik eléggé. Rafael arca villant be az agyába. Vajon hogy fogadná, ha most beállítana hozzá? Lehet, hogy épp rosszkedvű, és csak zavarná őt. Nála sosem lehet tudni. De a lánynak nem volt más ötlete. Fázott, kimerült volt, csak egy nyugodt, meleg zugra vágyott. Így hát Rafael lakása felé vette az irányt. Amikor becsöngetett, a férfi hamar ajtót nyitott, és döbbenten nézte végig látogatóját. Ám azonnal felmérte, hogy Aida nincs jól, ezért szó nélkül behúzta a lakásba. Leültette a kanapéra, majd eltűnt a konyhában. A lány elmázolta a könnyeit, és körbehordozta tekintetét a nappalin. Rafaelnél mindig rend és tisztaság uralkodott. Sehol egy széthagyott ruhadarab vagy mosatlan edény. Sosem látott még ilyen rendszerető férfit: a családjában az apja és két fiútestvére is igencsak trehány volt, és Zsombor is hajlamos volt szétszórni a dolgait... nem, rá most inkább nem gondol, különben újra elsírja magát. Rafael odalépett hozzá, és egy pohár vizet nyújtott felé. Aida elvette tőle, de annyira remegett a keze, hogy elejtette az italt. A pohár szerencsére műanyag volt, így megúszta a dolgot, de a víz persze kiömlött. - Basszus, ne haragudj! - szabadkozott Aida csüggedten. - Semmi gond, felitatjuk! - Rafael hozott egy tekercs papírtörlőt, és feltörölte a vizet. Milyen mókás és egyben hátborzongató, amikor többes számban beszél magáról... A lány sírni kezdett. Rafael leült mellé, fél kézzel átkarolta őt, és egy letépett papírtörlővel szárítgatta az arcát. - Felitatjuk - suttogta lágyan. Aida nekidőlt, és halkan zokogott. Rafael nem kérdezett semmit. Csak némán ölelték egymást, és ez így volt jó.

NovEmber		2017.05.07. 04:13
- Utálok vásárolni - morogta Rafael. - Én is - vágta rá Aida durcásan. - De legalább társaságom legyen! - Az a jó szívem fog egyszer még a sírba tenni... Aida az egyik jó ismerősének szeretett volna ajándékot venni, és magával cipelte Rafaelt is. Amikor már a harmadik boltból jöttek ki üres kézzel, a férfi kissé türelmetlenül kérdezte: - Van egyáltalán elképzelésed arról, mit keresünk? - Nos... nem igazán - vallotta be Aida. - Szuper! Akkor ha jól sejtem, plázákban fogjuk tölteni az egész estét. - Nem, azért szeretném gyorsan letudni a dolgot. - És ez nálad mit jelent? Tíz-tizenkét üzletet? - Ne morogj már! Általában menet közben rá szoktam bukkanni a megfelelő ajándékra. De most az is nehezíti a dolgot, hogy legalább két dolgot kell vennünk. - Miért? - Mert a srácnak novemberben van a névnapja meg a születésnapja is. - Hmm. Akkor ő egy NovEmber - jelentette ki Rafael, és jót röhögött saját poénján. Aida sötét pillantást lövellt felé, majd berángatta a következő boltba. - Vehetnél neki egy parfüm-dezodor csomagot - ötletelt Rafael. - Hogyne, aztán megvádol azzal, hogy biztos büdösnek tartom őt. - Jaj már! Ez hülyeség. Én például kifejezetten örülök a hasznos ajándékoknak. Jobb, mint a fölösleges porfogók. - Jó, akkor ezt veled kapcsolatban megjegyzem, de neki inkább mást találjunk ki! Hosszas keresgélés után végül vettek egy könyvet és egy kulcstartót, rajta egy jópofa idézettel. Amikor már kifelé mentek a plázából, Rafael váratlanul megszólalt: - Legalább Ember a családneve? - Tessék? - pislogott Aida. - Ha Ember lenne a srác vezetékneve, akkor tényleg ő lehetne NovEmber. - Fárasztó a humorod - állapította meg a lány a szemét forgatva. - Szerintem vicces volt. - Hát, köszönöm, hogy elkísértél. Decemberben jövünk megint. - Mi? Van DecEmbered is? - Nem, de jön a karácsony... - Jaj, ne! - nyögte Rafael. - Figyelj, nem érek rá. Hasmenésem lesz, húsz előadásom, kétoldali plázakerülésem és magas lázam... - Na persze! - nevetett Aida, aztán elbúcsúztak a villamosmegállóban.

Viszketek, vagy amit akartok		2017.05.07. 04:16
Egyik szokásos találkájuk alkalmával Aida és Rafael vicces félrehallásokról és félreolvasásokról beszélgettek. Ezt az ihlette, hogy a mellettük elhaladó buszon díszelgő „Garázsmenet” feliratot a lány „Darázsmenetnek” olvasta. - Buszos félreolvasásom nekem is volt, az ablaktörő kalapácsot ablaktörlő kalapácsnak néztem - jegyezte meg Rafael. - Egyszer, amikor otthon valaki bekapcsolva hagyta a tévét, épp egy rajzfilm főcímdala ment, amiben olyasmit énekeltek, hogy „a tengerben száz csoda vár”, mire öcsém döbbenten elfordult a számítógéptől, és rám bámult. Kiderült, hogy úgy hallotta, „száz suna vár”... - A kis korlátolt... - Egyszer meg anyu megkérdezte tőle, „Kisfiam, kérsz ringlót?” Ő meg: „RINGYÓT?” - Mondom én! Csak azon jár az esze. - Amikor kicsi voltam, Pap Rita énekesnőt Paprikának hívtam. - Uram atyám - sóhajtott fel Rafael. - Én akkor lehettem... - Ki ne merd mondani, hogy öreg vagy! - szólt rá Aida, belefojtva a szót. - Inkább állj elő valami hasonló sztorival a saját gyerekkorodból! - Hmmm. - Rafael tűnődve ráncolta össze a szemöldökét. - Áh, meg is van! Kisebb koromban valamikor anyámék színházba mentek, és én bizton állítottam a pesztráló nagyszüleimnek, hogy a „Viszketek, vagy amit akartok” című darabot nézik meg. - Ez jó! - nevetett Aida. - Hogy lett Vízkeresztből Viszketek? - Azt nem tudom, de utána évekig szállóige volt a családban. - Én egyszer a családalapítás szót salátalapításnak hallottam. - És amikor szavakat cserélünk fel? Az is vicces! Például a „van egy sanda gyanúm” helyett a keresztapám mindig azt mondta, hogy „van egy gyanda sanúm”. - Ó, hogyne! Anyám egyszer „szadista vandál” helyett azt mondta, hogy „te vadista szandál”. - Vadista szandál! - röhögött Rafael. - De az én klasszikusom, amit rendszerint sikerül elkövetnem, a „tanári kar” helyett a „kanári tar”. Ilyen és ehhez hasonló őrültségekkel traktálták egymást, és közben kétrét görnyedtek a nevetéstől. Egy-két héttel később Aida üzenetet kapott Rafaeltől. - Na, basszus! Melyik darabot fogjuk színpadra alkalmazni a társulattal? - írta a férfi. Aida értetlenül pislogott az sms-re. - Hmm? - pötyögte vissza. - Viszketek... - érkezett a felelet. A lány először a homlokát ráncolta, aztán leesett neki a tantusz. A Vízkereszt, vagy amit akartok című darab lesz a színház következő projektje! Eszébe jutott Rafael gyerekkori félrehallása, és felnevetett. - Indítványozd a mű átnevezését, és legyen valami sajátos feldolgozás! - írta vissza. - Ja, majd majom módjára fogok vakarózni. Végre egy testhez álló szerep!

Badarság extrákkal		2017.05.07. 04:18
Bár Aida mindig úgy érezte, Rafael és ő egyfajta lelki társak, de azért nem mindenben értettek egyet. Egy napon épp fent voltak a férfi lakásán, és tévét néztek. Az egyik adón belefutottak a Barátság extrákkal című filmbe. - Hogy ez mekkora badarság! - morogta Rafael, amikor a film két főszereplője megegyezett, hogy baráti alapon lefekszenek egymással. - Badarság extrákkal! - Most miért? - csattant fel Aida. - Nincs ebben semmi rossz. Rafael úgy nézett rá, mint egy elmeháborodottra. - Ne mondd már, hogy ez neked bejön! - méltatlankodott. - Szerintem semmi megvetendő nincs abban, hogy barátok, és mellette csak úgy kötetlenül... - Fúj! Ez csak szerintem beteges? - Már miért lenne az? - háborodott fel Aida. - Kislány, nekem vannak barátaim és vannak szeretőim, de a kettőt ne keverjük már, könyörgöm! Eleve, aki nekem a barátom, arra képtelen lennék potenciális szexpartnerként tekinteni. Olyan, mintha a testvéremmel csinálnám - borzongott meg Rafael. - De ha egyszer ott van köztük a kémia... - erősködött a lány. - Hát, ha köztem és egy nő között megvan a kémia, akkor az semmiképpen nem lehet a barátom! - jelentette ki Rafael. - Én a barátod vagyok? - szaladt ki Aida száján, majd amikor felfogta, mire is kérdezett rá, nyelt egy nagyot. Basszus! - Mi? - bámult rá Rafael. A lány úgy gondolta, innen már nincs visszaút. Ebbe jól beletenyerelt, de ha már így történt... - Én a barátod vagyok? - ismételte meg a kérdést. - Vagy velem el tudnád képzelni, hogy... lefeküdjünk? Tessék, kimondta. Most nyíljon meg a föld, vagy szakadjon rá a plafon... Hosszasan bámulták egymást. Rafael rezzenéstelen arccal, egyenesen a szemébe nézett. Aida lélegzet-visszafojtva várta a választ. Mégis mi ütött belé? Miért kérdezett erre rá? És... miért olyan vonzó gondolat, hogy Rafael és ő... Válaszoljon már! Semmit sem lehetett leolvasni a férfi arcáról. Vajon gondolkodik a dolgon? Vagy tudja a választ, és azon tűnődik, merje-e mondani? A megdermedt pillanatot Rafael mobiltelefonjának megcsörrenése törte szét. A férfi elkapta a fejét, és a készülékért nyúlt. - Mondjad! - szólt bele. Hallgatott egy ideig, majd folytatta: - Mit tudom én, majd a következő haknin... Aida sóhajtva fordult el. Utálta, hogy Rafael mindig hosszasan elcseverészik mindenkivel, aki felhívja, még akkor is, ha épp vendége van. Körülbelül tíz percig beszélt most is a hívójával, aztán letette, és felpattant a kanapéról. - Idióta ez a Gábor - mormogta. - A múltkori előadás után is, amit leművelt... Na, gyere, lassan indulnunk kell, 6-kor jelenésem van a színháznál. Aida csalódottan vette tudomásul, hogy a felvetett témának annyi. Most aztán gyötörheti a kíváncsiság, ráadásul még hülyét is csinált magából. Vajon szóba fog még ez valaha kerülni köztük?...

Dupla dilemma		2017.05.07. 04:21
Aida feszengve ült a pláza műbőr kanapéján, mellette Zsombor próbálta vinni a társalgást. A lány szórakozottan megforgatta bal kezén a vékony aranygyűrűt. Zsombor még karácsonykor kérte meg a kezét. De valahogy nem volt az igazi a dolog. Immáron három éve alkottak egy párt, ám az utóbbi egy év már nagyon döcögősre sikerült. Aida szerette volna látni, érezni, hogy tart valamerre a kapcsolatuk. Nem arról volt szó, hogy egy héten belül már az oltárhoz akart rohanni, de a három év alatt alig változott valami. Ha felmerült az összeköltözés vagy az eljegyzés témaként, Zsombor tiltakozott. Annyira félt még a saját jövőjétől is, hogy a közös életbe bele sem mert gondolni. Aida rendszerint úgy érezte, egyet lépnek előre, kettőt hátra. Amikor végül szenteste előtt egy nappal Zsombor előhúzta a gyűrűt a zsebéből, a lány nem érzett elégedettséget. Nem tehetett róla, de az volt a benyomása, párja ezzel csak el akarja őt hallgattatni és időt nyerni, mondván, „veszek neki egy kísérőgyűrűt, aztán végre békén hagy a témával”. Ezt a gyanúját csak alátámasztotta az, hogy amikor később a lány felvetette, hogy tarthatnának egy kis eljegyzési partit szűk körben, vagy kiválaszthatnák a karikagyűrűt, Zsombor felkapta a vizet, és igyekezett kihúzni magát a téma alól. Közben az élet is úgy hozta, hogy egyre több akadály gördült eléjük, és egy ponton végül úgy összevesztek, hogy két hétig nem keresték egymást. Ebbe a két hétbe Aida születésnapja is beleesett. A lány reménykedett, hogy párja - vőlegénye - legalább ebből az alkalomból ír neki, de semmi. Ki tudja, meddig húzódott volna a dolog, ha a lány édesapja meg nem unja ezt a szenvedést, és fel nem hívja Zsombort, hogy megkérdezze tőle: „Akarsz még valamit a lányomtól?” A fiú ezután felkereste őt, és találkozót beszélt meg vele. Aida úgy ment oda, hogy azt gondolta, szakítás lesz a dologból, de meglepetésére Zsombor azzal állt elő, hogy kezdjék elölről, ismerjék meg egymást újra. Kezdésként meg is beszéltek egy randevút. Hát, ezen a randin ültek most. Zsombor igazán próbálkozott, hozott neki egy szál vörös rózsát, meghívta ebédelni és teázni, de Aida már csak kongó ürességet érzett. A két hetes mosolyszünet alatt elsírta a könnyeit, ezer halált halt, ezerszer átgondolta az egész kapcsolatot. Ezt már nem tudta helyrebillenteni egy randevú és egy bocsánatkérés. Dupla dilemma előtt állt. Hiszen el kellett döntenie, akarja-e újrakezdeni Zsomborral. Szereti-e őt annyira, hogy sikerüljön? De mi lesz a jegyességükkel? Hiszen a fiú már a vőlegénye. Így akarják 'újrakezdeni?' És ha mégsem megy neki, akkor a vőlegényét kell elhagynia. A vőlegényét, aki két hétig nem kereste őt. Aida úgy érezte, elfáradt. Már csak pihenni akart, elengedni mindent, egyedül lenni, abbahagyni. Mélyet sóhajtott, felemelte a fejét, és kiüresedett tekintettel nézett a fiúra, akivel - minden akadály és probléma ellenére - nemrég még képes lett volna leélni az életét. - Zsombor - szólalt meg halkan. - Én ezt nem tudom tovább folytatni.

Színezd újra!		2017.05.07. 04:22
Miután Aida szakított Zsomborral, egy ideig nem találta a helyét a világban. Egyrészről megkönnyebbült, amiért pontot tettek erre a nyögvenyelős időszakra, és a nehézségek ellenére kerek lezárást kapott a történet. De azért persze hiányzott neki a fiú, hiszen három évet töltöttek együtt. Céltalanul lebzselt a lakásban, néha csak ücsörgött az ágyán, néha az internet világába menekült. Március nyolcadikán, Nőnapon csak még magányosabbnak érezte magát. Szomorúan nézte, ahogy mások virágot kapnak, és a párjukkal pózolnak közös képeken, miközben ő a négy fal között kuksol. Végiggörgette a Facebook hírfolyamát, és belefutott Rafael állapotfrissítésébe. A férfi egy virágos képet tett ki az oldalra, és azt írta hozzá: „Lányok, nők, sok boldogságot kívánok nektek!” Át sem gondolván, mit tesz, hozzászólt: - Rám fér... Néhány perc múlva privát üzenetet kapott Rafaeltől. - Mi a helyzet? Miért fér rád? - Szakítottunk Zsomborral. - Sajnálom. De fiatal vagy, leszel még bőven szerelmes. - Tudom... csak most olyan üresnek, megfakultnak érzem magam. - Ilyenkor ez természetes. Adj magadnak időt, és ha jobban leszel, színezd újra a kis világodat! - Színezd újra, színezd újra az életet, ha megfakulna... - idézte Aida az ismert slágert. Válaszul Rafael felhívta őt, és néhány percnyi csevegés után találkozót beszéltek meg. Aznap a lánynak ugyan nem volt sok kedve kimozdulni, de lemondani sem akarta a találkát, hiszen már vagy fél éve nem látta Rafaelt. Így hát összeszedte magát, és elment a megbeszélt helyre. Később, amikor a Margitszigeten ültek egymással szemben egy asztalnál, és Aida mesélt a szakításról, a férfi pedig figyelmesen hallgatta őt... a lánynak egyszer csak feltűnt, mennyire helyes az arca abban a pillanatban. Valami történt. Eddig Rafael egy különös lelki társ volt számára, most azonban észrevette őt férfiként. Nem értette, mi történik. Évek óta ismerik egymást, miért pont most? Mi változott hirtelen? Minek köszönhető, hogy Aida úgy érzi, ebben a pillanatban helyére került a kirakós utolsó darabkája? Aznap a lány úgy viselkedett otthon, mint egy szerelmes tinédzser. Kanál helyett villával akart cukrot lapátolni a teájába, és az elhasznált filter helyett a kanalat dobta a szemetesbe. Anyja kérdéseire csak elpirult és zavartan vihorászott. Éjjel nem tudott elaludni, forgolódott, és Rafael arcát látta maga előtt, újra meg újra lejátszva magában a pillanatot, amikor megtörtént. A pillanatot, amikor szerelmes lett a férfiba. Zavarodott volt és döbbent, de mélyen belül úgy érezte, elkezdte újraszínezni a lelkét valami különös, eddig ismeretlen érzés, amely most mégis úgy köszöntött rá, mintha mindig is ott lett volna a sötétben.

Piros kabát és génkezelt szőlő		2017.05.07. 04:24
Amióta Aida rádöbbent, hogy szerelmes Rafaelbe, úgy érezte magát, mint egy őrült tinédzser, egy rajongó, aki minden információt és tárgyat begyűjt imádott bálványától. Számára teljesen új volt ez az érzés, és nem is örült neki - túlságosan sebezhetővé tette. Meztelennek érezte magát, akihez könnyű hozzáférni. Ugyanakkor az újdonság varázsával burkolózott be ebbe a szédült állapotba, és elnézően kezelte magával szemben minden furcsa tettét. Például Rafaelnek volt egy piros kabátja. Alapvetően Aidának nem tetszett, abból a puffos anyagból készült, ami talán öt-tíz évvel korábban lehetett divatban. Ám a találkozók során megfigyelte, hogy amikor a férfi éppen jókedvű és jól érzi magát a bőrében, akkor ezt a kabátot hordja, míg ha morcos és zárkózott, akkor egy egyszerű feketét. Utóbbi jobban állt neki, de a lány magában a ruhadarabokat már összekapcsolta Rafael kedélyállapotaival. Ezért ha újabb találkára igyekezett, boldog volt, ha már messziről megpillantotta a piros kabátot. Egyszer aztán, amikor a közeli kínai üzletben vásárolgatott, megpillantott egy hasonlót, mint amilyen Rafaelnek van. Át sem gondolván, mit tesz, megvette magának. Persze nem hordta, de a szobájába zárkózva gyakran magához ölelte a kabátot, sőt, néha még azzal is aludt. Egy másik alkalommal, amikor Aida arról érdeklődött, mi a férfi kedvenc itala, Rafael azt felelte, hogy a génkezelt szőlő. Igen, génkezelt szőlő. Állítása szerint ugyanis az egyik márka szőlőitala olyan műízű, hogy fejben mindig megjegyzi magának, éppen génkezelt szőlőt iszik. Ugyanakkor olcsó és tartós, így hát rászokott, a végére pedig meg is szerette. Ezen aztán jót nevettek. Azóta Aida többször is vásárolt magának ugyanabból a márkából szőlőitalt, és buzgón fogyasztotta. Hiszen minden korty Rafaelre emlékeztette. Igen, tényleg úgy viselkedik, mint egy komplett őrült, egy eszelős rajongó. De ha egyszer olyan jó érzés...

Következő 20 cikk

Előző 20 cikk