Victor szíve kihagyott egy ütemet. Az ő nevét? De miért? Aztán gyanakodni kezdett. Mi van, ha ez csak valamilyen trükk, egy átverés, hogy őt odacsalják, és visszavegyék tőle a lopott holmit, vagy bosszút álljanak rajta?
- Honnan tudjam, hogy ez nem egy csapda? – mordult rá az asszonyra, aki értetlenül bámult rá.
- Miféle csapda, uram? Nem értem. Ahogy azt sem, mi történt a kisasszonnyal. De csak önt emlegeti, a maga nevét, semmi egyebet nem mond. Nagyon aggódom érte, sosem láttam még ilyen állapotban. Persze, nemrég veszítette el az édesanyját, és…
Victor nem figyelt Martha fecsegésére. Azon morfondírozott, mit tegyen most. Az asszony értetlensége őszintének tűnt. Persze az is lehet, hogy csak megjátssza. De Marthát nem ilyennek ismeri, mindig is egy őszinte parasztasszony volt, nem állt meg benne a szó.
- Jól van – intette le. – De még mindig nem értem, mit akar tőlem.
- Nos… Mivel csak a maga nevét hajtogatja, arra gondoltam, eljöhetne hozzá valamikor. Talán az ön jelenléte megnyugtatja, és kiderül, mi a baj.
- Majd meggondolom – fordult el Victor. – Most menjen!
- Igen, uram.
Miután Martha távozott, a férfi meghányta-vetette magában a dolgokat. Talán Rose csak színlel, és átveri a teljes személyzetet. Ezt könnyen el tudná róla képzelni. Ifjabb korukban nagyon is fifikásnak és törtetőnek ismerte meg a lányt. Hátha bosszút forral ellene, és ennek nem szabadna bedőlni!
Azonban nyugtalanították Martha szavai. Visszagondolt a legutolsó találkozásukra, amikor Rose megtörve könyörgött neki a kielégülésért. Victor már azt sem hitte volna, hogy a lányt valaha is esdekelni hallja, főleg nem egy magafajta vademberrel szemben. És ha tényleg rosszul van?
Erről csak egy módon győződhet meg.
Késő éjjel a McKeeny-kúriához lopakodott. Előzőleg leellenőrizte, hogy a személyzet már az igazak álmát alussza. Odasettenkedett Rose szobájának ablakához, és vigyázva bekukkantott.
A lány a hátára fordulva feküdt az ágyában. Ijesztően sápadt arcán könnyek peregtek végig. Tágra nyílt szemmel bámulta a mennyezetet, kapkodva, kuszán vette a levegőt. Ugyanaz a kombiné volt rajta, mint amelyikben utoljára látta, haja kócos volt, szemlátomást valóban elhagyta magát.
Victort megrendítette a látvány. Sosem látta még Rose-t ilyen állapotban. Ennek a lánynak ezer arca van? Gyereklányként vidám és kíváncsi volt, aztán elutasítóvá és gőgössé vált, végül egyszerűen csak zárkózott lett. De ilyen megtörtnek sosem mutatkozott. A férfi elfordult, és szabályosan elmenekült a kúriától, miközben lázasan járt az agya.
Mi a fene történhetett ezzel a lánnyal? Valóban az anyjának elvesztése rázta meg ennyire? És ha az ő keze is benne van a dologban? A múltkor igencsak elbánt vele… Miért könyörgött neki mégis, hogy segítsen rajta? És miért emlegeti az ő nevét?

Várt még egy napot, aztán úgy döntött, végére jár a dolognak. Amint megvirradt, elment hozzá. Martha hálásan fogadta.
- Nagyon köszönöm, hogy eljött! – mondta párás tekintettel. – Mi már nem tudjuk, mit tegyünk. Ha őt is elveszítjük…
- Jól van, semmiség – vágott közbe Victor. – Menjen a dolgára, majd én kézbe veszem az ügyet.
Martha biccentett, és elsietett.
Victor benézett Rose hálószobájába, és látta, hogy a lány mélyen alszik. Úgy döntött, megvárja, amíg felébred. Majd csak elüti az időt valahogy!
Körbesétált a nappaliban, időnként leemelt egy-egy könyvet a polcról, beleolvasgatott, majd visszatette a helyére. Amint így nézelődött, két lexikon mögé beszorítva egy vékonyabb kötetre bukkant, ami felkeltette az érdeklődését. Kiemelte hát, hogy közelebbről is megvizsgálhassa.  Amint kinyitotta a könyvecskét, ismerős írással találta szemben magát.
Egy naplót tartott a kezében – Rose megboldogult édesanyjának naplóját.
Victor kajánul elvigyorodott, és letelepedett a kanapéra.
„No, jó öreg Ms. McKeeny! Lássuk hát a gondolataidat!”
Az első oldalak unalmasnak bizonyultak, nem kötötték le különösebben a figyelmét. Az asszony minden érdektelen eseményről részletesen beszámolt a naplójában. Victor számára onnantól vált érdekessé a dolog, amikor Rose neve is említésre került. Ám ahelyett, hogy boldog, szeretetteljes anyai sorok álltak volna a papíron, Ms. McKeeny leginkább csak panaszkodott. Arról írt, milyen nehéz egyedül nevelnie gyermekét, milyen idegesítőek a kislány hisztijei, mennyire nem tudja ő ezt kezelni. Victort kezdte dühíteni ez a mérhetetlen önsajnálat. Szerette ez a nő egyáltalán a gyermekét?
Aztán az egyik bejegyzést olvasva benne rekedt a levegő.

„Megint összevesztem a lányommal. Istenemre mondom, azt reméltem, hogy mihelyst nagylány lesz, lehiggad és megjön az esze. De nem! Itt van ez a remek parti, Edward, aki bőszen udvarol Rose-nak. Lehetne egy szép házassága, rendes élete, Edward elvinné őt ebből a koszfészekből, békében éldegélhetnének valahol. Igen ám, csakhogy Rose nem hajlandó beadni a derekát! Még mindig azt állítja, hogy ő Victorhoz megy majd feleségül. No hiszen! Majd éppen egy vademberhez adom hozzá. Arról ne is álmodjon! Természetesen ezt a kisasszonnyal is közöltem, ő pedig nem átallott azt mondani, hogy ez az ő élete, és ne szóljak bele! Felpofoztam, mire dühösen elrohant. Mi a jó életet lát abban a Victorban? Mire fel helyezi azt a csapzott senkiházit egy igazi nemes elé? Úgy bíztam benne, hogy kinövi! Mert az még hagyján, hogy gyermekként is körülötte őgyelgett, és akkor is azt hangoztatta, hogy ő Victor felesége lesz, ha majd megnő… De hogy még ennyi idősen is dédelgesse ezt a gyermeteg, halálra ítélt álmot!...”

Victor döbbenten eresztette le a könyvet. Rose szerelmes belé? Annak ellenére, hogy ő vadember? Gyermekkora óta róla álmodozik? Hogy nem vette ezt észre? Bár, visszagondolva a régi időkre, valóban sokat sündörgött körülötte, tizenéves korában a maga esetlen módján még flörtölt is vele, de Victor ezeket sosem vette komolyan. Talán mert elkönyvelte, hogy ők ketten más világ, Rose nemes családból származik, és egyébként is, a vadembereket nem lehet szeretni.
De ha így van, és tényleg szereti őt, akkor miért lett egyik napról a másikra olyan gőgös és elutasító? Ahogy továbbolvasta a naplót, azzal szembesült, hogy ennek okáról még az anyja sem tud.

„Nem értem ezt a lányt. Mostanában nagyon furcsán viselkedik. Nem mosolyog, fennhordja az orrát, beleköt mindenkibe, és rendkívül rideg. Olyan hangot enged meg velem szemben, amilyet eddig még sosem, és ha emiatt felpofozom, meg sem rezzen. A minap Edwarddal is meglehetősen hűvösen viselkedett. Ahelyett, hogy megbecsülné azt az embert! Mi üthetett belé?

(…)

Ez egyre rosszabb. Rose gyakorlatilag nem beszél senkivel, még az imádott Victorával sem. Teljesen elzárkózik mindenki elől. Igaz, Edward sem jön mostanság látogatóba. Talán Rose elüldözte maga mellől. Ostoba, féleszű lány!”

Victor dühösen csapta be a naplót.
- Vén, szánalmas szipirtyó! – mormogta maga elé.
Nyöszörgés ütötte meg a fülét, ami a hálószobából jött. Letette a naplót, felpattant ültéből, és besietett a helyiségbe. Rose könnyezve hánykolódott álmában. Amint a férfi meglátta ezt a jelenetet, minden kérdés és kétely kihullott a fejéből, helyüket átvette valami ösztönös cselekvés. Odarohant az ágyhoz, leült, és a karjaiba vonta a reszkető teremtést.
- Rose! Rosie! Ébredj, kislány! – szólongatta, és a gyötrődő arcra simította a kezét.
Rose hüppögve nyitotta ki a szemét.
- Victor…
- Itt vagyok. – A férfi magához ölelte őt. – Gyerünk, szedd össze magad! Ennél te jóval erősebb vagy.
- Nem vagyok az – sírdogálta Rose, miközben zilált fejét Victor mellkasára hajtotta. – Nem vagyok erős. Annyi mindent nem tudsz!
- Ez igaz, és volna is hozzád néhány kérdésem. De először is megfürdesz, tiszta ruhába bújsz, és eszel egy-két falatot. Csak azután beszélünk. Rendben?
- Rendben – pityeregte a lány. – De még ne engedj el, kérlek… - A mondat vége újabb sírógörcsbe fulladt. Victor még szorosabbra fonta az ölelését, és a kócos hajzuhatagot simogatta.
- Jól van – suttogta. – Nyugodj meg, Rosie!
A lány szíve megdobbant, hallva régi becenevét. Elernyedve nekidőlt a férfinak, és kisírta magából minden fájdalmát. Victor türelmesen csitítgatta, nyugtató szavakat súgott a fülébe, ringatta a legyengült testet. Amikor a lány sírása halk szipogássá szelídült, visszafektette őt az ágyba.
- Mindjárt jövök – szólt, azzal felkelt, és a fürdőszobába ment, hogy vizet eresszen a kádba. Amikor a fürdő elkészült, visszament Rose-hoz, majd levetkőztette. Nagyot nyelt, látva a meztelen testét. Gyönyörű volt. Mikor ért ilyen kívánatos nővé ez a fruska?
- Martha! – kiáltott ki a szobából, miközben felnyalábolta a lányt az ágyról.
- Igen, uram! – jelent meg az ajtóban az asszony.
- Húzzon friss ágyneműt, és keressen tiszta hálóinget Rose-nak! – adta ki az utasítást Victor.
- Igenis!
A férfi elindult a fürdőszobába a lánnyal.
- Fogytál – mondta megrovón. Rose nem felelt, lehunyt szemmel hagyta, hogy  a kádba fektesse őt. Jólesőn sóhajtott, ahogy a langyos víz körbeölelte a testét.
Victor beszappanozta a mosdó szélén talált szivacsot, majd a lány fölé hajolt, és gyengéden mosdatni kezdte őt. Gondolatai el-elkalandoztak, mi mindent művelne ezzel a gyönyörűséggel, de megfegyelmezte magát. Ennek most nincs itt az ideje!
- Olyan furcsa… - lehelte Rose egy mély sóhaj után.
- Micsoda? – kérdezte Victor lágyan.
A lány nem válaszolt, így hát annyiban hagyta. Ülőhelyzetbe segítette őt, majd a haját is beszappanozta. Ujjaival finoman masszírozta a fejbőrét, amire Rose elégedett mormogással reagált. Victor szívét valami fura, bizsergető érzés melengette. Még soha nem gondoskodott senkiről. Mégis annyira természetes, magától értetődő volt minden mozdulat…
Leöblítette a szappant Rose hajáról.
- Fel tudsz állni? – kérdezte.
- Azt hiszem – felelte Rose halkan.
A férfi felsegítette őt, aztán alaposan megszárította egy törölközővel. Ismét a karjaiba vette a lányt, és visszavitte a hálószobába. Elégedetten nyugtázta, hogy Martha teljesítette a kérését: az ágy frissen és rendezetten fogadta őket, rajta pedig egy gondosan összehajtogatott hálóing pihent.
Victor leültette Rose-t a pipereasztal elé, majd keresett egy kefét, és óvatosan kifésülte a lány nedves hajából a gubancokat. Miután ezzel végzett, ráadta a tiszta hálóinget – kicsit kapkodva, hogy végre elfedje a meztelenségét –, aztán átemelte őt az ágyba.
Kisietett a konyhába, és összeszedett minden ennivalót, amit csak talált. Amikor a tálcával a kezében visszaért, látta, hogy Rose kiüresedett pillantással bámul maga elé. Belesajdult a szíve a látványba. Leült mellé, és az ölébe helyezte a tálat.
- Jó étvágyat – mondta.
- Nem… nem kívánom – suttogta Rose.
- Muszáj enned valamit!
- Tudom, csak… rosszul vagyok.
- Mert napok óta nem ettél – közölte Victor szigorúan. Tört egy darabot a kenyérből, és a lány szájához emelte. – Tessék fogyasztani!
Rose engedelmesen lenyelte az ételt. A férfi újabb és újabb falat ennivalót diktált belé, amíg úgy nem látta, hogy jóllakott. Félretette a tálcát, és közelebb húzódott a lányhoz. Rose csendben ült, minden porcikájából végtelen szomorúság áradt.
- Rosie, mi történt? – kérdezte Victor halkan. A lány mélyet sóhajtott, majd megtört pillantással felnézett rá.
- Én… nem is tudom. Azt hiszem, sok volt minden. Kimerültem. Anya halála… olyan furcsa, hogy egyedül vagyok, nem hallom a parancsolgatását, nem mondja meg, mit csináljak. Fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel. Aztán… az a halál közeli élmény… - A lány megreszketett.
Victor szívébe fájón mart bele a bűntudat. Nem kellett volna úgy ráijesztenie a vasútnál… hát persze, hogy nem hagyta volna ott a síneken. Képtelen lenne megölni őt.
- És… és ami aztán történt – folytatta szinte suttogva Rose. Ez felszínre hozta a férfiban az egyik kérdést, ami már egy ideje foglalkoztatta.
- Mondd, hogy lehet, hogy elmondásod szerint voltál már férfival, mégsem tudsz semmit az élvezetről?
Rose felhúzta a lábait, átfogta a térdét, és csüggedten ráhajtotta a fejét. Néhány percig hallgatott, Victor pedig feszülten várta a választ.
- Volt egy Edward nevű férfi – szólalt meg végül Rose. – Valami jómódú családból. Anyám odavolt érte, és feltétlenül hozzá akart adni, de én egy visszataszító pojácának találtam. Ezért elutasítottam a közeledését. Ő azonban ezt nem fogadta el. Egy éjszaka, amikor anya elutazott valahová, és egyedül voltam… bejött a hálószobámba.
- Szóval huncutkodás az éj leple alatt – jegyezte meg Victor meggondolatlanul, ám ahogy a lány ránézett, olyan mélyről jövő fájdalmat látott a tekintetében, hogy a lélegzete is elakadt.
- Én nem akartam.
Ennyit mondott.
Victor megdermedt. Hirtelen eszébe jutott, amit Rose felelt neki arra a kérdésre, volt-e már együtt férfival.
„Igen, de… nem volt jó. Fájt.”

Victor agyát elöntötte a harag és az indulat.
Az a féreg megerőszakolta őt.

- Hiába ellenkeztem, ő erősebb volt nálam – mondta Rose elhaló hangon. – Többször is rám tört éjjelente, amikor tudta, hogy egyedül vagyok. Egyszer megpróbáltam elmondani anyának. Tudni akartam… normális dolog-e, hogy fáj. De amint szóba hoztam a dolgot, anyám elpirult, majd dühösen rám kiáltott, hogy ez kizárólag a férfi és a nő dolga. Aztán elzavart. Én pedig soha többet nem mertem előhozakodni a kérdéseimmel.
Victor álmában nem gondolta volna, hogy Ms. McKeeny ilyen rossz anya volt. Hiszen az ő dolga lett volna, hogy idejében felkészítse lányát a testi szerelem elméletéről. Az ő apja sem volt valami jó szülő, de ifjú korában leültette őt, és mindent elmondott neki a témáról, valamint a kérdéseire is higgadtan válaszolt. Ezzel szemben Rose úgy élte le eddigi életét, hogy fájtak neki az együttlétek, és fogalma sem volt arról, mennyi örömet, élvezetet rejteget a teste.
Ökölbe szorult a keze a gondolattól, mit művelt a lánnyal az az Edward nevű féreg.
- Megölöm azt a gazfickót – fogadkozott.
Rose elsápadt.
- Victor…
- Mi az?
A lány nagyot nyelt.
- Én… én már megtettem – nyögte ki.
- Tessék? – nézett rá megütközve a férfi. Nem hitte, hogy ennek az édes teremtésnek gyilkos hajlamai vannak.
- Nem volt szándékos! – védekezett Rose. – Egy napon a hegyen levegőztem, és ő egyszer csak megjelent. Emlékszem a kaján vigyorára… azt mondta, kíván, és most azonnal akar. Megrémültem. Aztán… aztán dühös lettem. Valami elöntötte az agyamat. Egy dolog, hogy éjjelente rám támad, de hogy mostantól fényes nappalokon sem lesz tőle nyugtom… ez járt a fejemben. Dulakodni kezdtünk, és… meglöktem. Ő pedig elveszítette az egyensúlyát, és lezuhant a mélybe…
Rose sírni kezdett. Victor tudta, érezte, hogy ezt most először meséli el valakinek. Hány éven át hurcolhatta a súlyos terhet a szívében?
- Nem… nem mertem lenézni – pityeregte a lány. – Szörnyen megijedtem, és elrohantam. Nem akartam őt megölni… csak azt akartam, hogy hagyjon végre békén. Mégis… mégis valamiért megkönnyebbültem a gondolattól, hogy nem jön többet, nem kell hozzámennem, és nem nyúl hozzám ezután… Miféle gonosz lélek vagyok én?!
- Rose, az az ember bántott téged – csitította Victor. – Megérdemelte a sorsát. Ezen ne is rágódj többé! Baleset volt, de így kellett történnie. Hidd el, jobban járt, mert ha most még élne, én nagyon ellátnám a baját, és abban bizony nem lenne köszönet.
A lány elmázolta a könnyeit, és szomorúan nézett maga elé.
Victor megrágta magában a hallottakat. Lassanként minden részlet a helyére került. Ezért vált Rose olyan gőgössé és hideggé. Ezért fordult el mindenkitől. Mert senkinek sem mondhatta el, miféle gyötrelmeken ment keresztül. Neki talán időben szólt volna, ha az anyja nem parancsolja belé azt a tudatot, hogy ezekről a dolgokról hallgatni kell. A férfi feje zsongott a kavargó gondolatoktól, kimondatlan kérdésektől. Úgy érezte, el kell vonulnia, és muszáj beszélnie valakivel, aki kívülálló ebben az egész helyzetben. De kivel?
Eszébe jutott régi barátja, Cedric. Tudta, hogy jelenleg Pillenda határában él. Úgy döntött, elmegy hozzá, és nála tölt néhány napot. Ki kell szellőztetnie a fejét, tanácsot kérni cimborájától, elmesélni, kiadni magából ezt az egész őrületet.
- Rose – szólalt meg halkan. – Nekem most el kell utaznom egy időre.
A lány rémülten kapta fel a fejét.
- Tessék? Ne… ne hagyj itt! – kérlelte, a férfi szívébe pedig élesen nyilallt a fájdalom.
- Muszáj mennem. Rendet kell raknom a fejemben, átgondolni ezt az egészet. Úgy pedig nem megy, ha a közeledben maradok.
Rose könnyes szemmel nézett rá.
- Elriasztottalak magamtól, igaz? – suttogta.
- Nem erről van szó! – vágta rá a férfi hevesen. Közelebb húzódott hozzá, két kezébe vette az arcát, és homlokát az övének döntötte. – Semmi rosszat nem gondolok rólad. De értsd meg, kicsi lány, csak úgy tudok melletted maradni, ha letisztázom magamban a dolgokat.
- Akkor… vissza fogsz jönni?
- Igen. Nem tudom, pontosan mikor. Talán néhány nap, vagy egy hét. De visszajövök, megígérem.
Eltartotta magától a lányt, hogy a szemébe nézhessen.
- De neked is ígéretet kell tenned – folytatta határozottan. – Esküdj meg, hogy nem hagyod el magad! Eszel rendesen, nem roppansz össze, erős maradsz. Könyörgöm, Rose, tedd meg a kedvemért! Én a szavamat adom, hogy visszajövök hozzád, legyen támaszod ez a tudat.
Rose hosszan bámult rá, majd mély lélegzetet vett.
- Rendben, megígérem – felelte. Victor megkönnyebbülten elmosolyodott, és a karjaiba vonta a lányt.
- Most pihenj egy nagyot. Nem lehetett könnyű elmondanod a titkaidat.
- Köszönöm, hogy meghallgattál.
- Én köszönöm, hogy megosztottad velem.
Néhány percig csendben ölelték egymást. Aztán Victor elhúzódott, és felállt.
- Indulok – mondta.
- Várni foglak – felelte Rose.
A férfi biccentett, majd távozott. A nappaliba lépve még felkapta a kanapéról a naplót, és magával vitte. Jobb, ha Rose egyelőre nem szembesül a leírtakkal, és egyébként is megmutatná Cedricnek.
Szinte futva tette meg az utat hazáig. Amint belépett a házba, bőröndöt rángatott elő a szekrényből, és kapkodva csomagolni kezdett. Minél előbb indulni akart, hogy hamar ott legyen Cedricnél. Írhatna neki levelet a jöttéről, de erre most nincs idő! Sietnie kell, mert mielőbb rendet szeretne tenni a fejében, a lelkében… és nem akarja sokáig magára hagyni a lányt.