Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Eltévedve		2017.05.29. 03:50
Nem találom. Sötétbe burkolt, piszkos utcákon megyek át, és nem emlékszem, hol kell befordulni. Rossz irányba megyek, zsákutcába futok. Nem értem. Pedig tudom, emlékszem, hogy erre kell menni a tó felé! Akkor most miért nem találom? Szinte érzem, ahogy a lágy hullámok hívogatnak, látom magam előtt a csillogást, a tiszta kéket. Oda akarok érni! Újra meg újra elkeveredem, rossz utcákba fordulok be, aztán újra ki, elölről kezdeni, visszamenni a kiindulóponthoz, ismét átgondolni, felidézni, merre is van… Pánikérzet tölt el. Hol van?   HOL VAN?! Aztán egyszer csak ott vagyok. Eltűntek a piszkos utcák, a fák alatt állok, és nem messze tőlem ott van a domb, ahonnan olyan tökéletesen rálátni a tóra. Boldogan elindulok, ám amikor felérek, megtorpanok, és elégedetlenül vonom össze a szemöldökömet. A pad foglalt. Idegenek ülnek rajta, körülötte gyerekek szaladgálnak visítozva, gyakorlatilag az egész terepet elfoglalta az ismeretlen csoport. Kik ezek? Hogy kerültek ide? Ez az én helyem! Dühösen szusszantok. Legszívesebben elzavarnám őket, de nincs hozzá erőm. Lassan elfordulok, és megtörten visszaindulok. Most már nincs értelme itt lennem. Idegenek mocskolták be az én búvóhelyemet, és ez olyan érzés, mintha a lelkemen is átgyalogoltak volna…

Menekülni		2017.04.05. 21:51
Gyere vissza! Nem. Félek. Nem kaphatnak el. A semmiből feltámadt erővel mászom fel a sziklákon. Rettegek, hogy leesem, csak felfelé merek nézni. Egyre magasabbra kell jutnom, ahol nem érnek el. Gyere vissza, de azonnal! Hagyjatok békén! Üldöznek. Azt mondják, szeretnek, mégis űznek, egyre messzebb, egyre magasabbra. Hallom, hogy a nyomomban vannak. Család, barátok… Üldöznek. AZONNAL FEJEZD EZT BE! Fejezdbefejezdbefejezdbe. Nem, nem hagyom magam! Fáj a tenyerem, ahol belevájnak a szikladarabok, fáradnak a végtagjaim, de a menekülési ösztön mindennél erősebb. Lassan lehagyom őket, de nem pihenek. Rettegek, hogy mégis elkapnak. Továbbmenni! Egyszer csak eltűnik a világ. Legalábbis az, amelyikben eddig voltam. Most máshol vagyok. Királykék, örvénylő Semmi vesz körül, halvány ködbe burkolózva. Távolról, nagyon távolról dallamokat hallok. Dallamokat, amiket nekem is dúdolnom kell önkéntelen. Lebegek. Elrejtőztem. Elbújtam a Semmiben. Itt már senki sem találhat meg. Úszó mozdulatokkal még feljebb és feljebb küzdöm magam. Ha lenézek, látom a világot, amit magam mögött hagytam. Városokat, épületeket, tájakat, nyüzsgő embereket. Vigyáznom kell, mert ha elengedem magam, lejjebb ereszkedik a testem. Ha pedig lejjebb ereszkedem, meglátnak. Nem találhatnak rám! Fáradtan, utolsó erőmmel küzdöm magam egyre feljebb, és sosem lesz vége, sosem pihenhetek…

Prológus		2017.03.09. 16:04
Komor, sötét sziklák rejtik el a világ elől megbújó tavat, melynek halványkék tükrét gyenge napfény simogatja. Nincs egy árva lélek sem a partján – talán soha nem is volt. Talán senki nem élte túl a sziklák támadását, amelyek fenyegetően magasodtak a víz fölé. Messze van. Mégis, erről a padról, ahol ülök, tökéletesen rálátok. Gyönyörű. Megfoghatatlanul, földöntúlian gyönyörű. Nem szennyezte be a betolakodók keze. Nagyon magasan vagyok, és félek a szikláktól. Úgy érzem, ha felállnék a padról, és néhány lépést tennék előre, összeomlana alattam a föld, és lezuhannék. Aztán csak heverne ott az összezúzott testem, és soha senki nem találná meg. Fogalmam sincs, hogy találtam ide. Egyedül vagyok, és ez jó. Kezdődő öröm bontakozik a szívemben, ha arra gondolok, hogy ez itt most csak az enyém. Az én helyem. Ide senki nem követhet, itt senki nem zaklathat. Ez a gyönyörű látvány, ez az árnyékba burkolózó pad, ezek a sötétlő sziklák, ezek csak az enyémek. Óvatosan hátradőlök, és csak nézem a tavat. Ismerős-ismeretlen érzések ébredeznek bennem, képfoszlányok, amiket nem ismerek fel, de tudom, hogy valahol, valamikor már láttam őket. Elillannak, mielőtt kirajzolódhatnának előttem. Mi ez a hely? Mik ezek a képek? Miért érzem úgy, hogy jártam már itt? Enyhe szellő fújdogál, amitől még otthonosabban érzem magam. Mélázva bámulom a tavat. Talán egyszer régen egy gyermek, aki én voltam, járt itt. Aki még gondtalan volt, játékos, és ártatlanul szívta magába a világ apró szépségeit. Ezt a helyet meg kell mutatnom valakinek! Szeretném megosztani ezt a csodálatos, borzongató élményt valakivel, aki közel áll hozzám. Így lesz. Mert tudom, hogy ide még el kell jönnöm. Mert már most szomjazom a viszont látást. Mert az első perctől kezdve megbabonázott, és olyan olthatatlan vágyat bontott ki a lelkemben, amelynek csillapítása nélkül többé nem lehet élni…

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk