Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Alhatok nálad?		2017.10.04. 18:04
Az utolsó pillanatban érem el a buszt. Hiába álltam a megállóban, és léptem előre, amikor a járat megérkezett, a sofőr nem állt meg, hanem továbbhajtott. Futásnak kellett erednem, mígnem a piros lámpánál fékezve megszánt, és kinyitotta nekem az ajtót. Túl sok a rosszarcú ember. Hátramegyek a busz végébe, ahol többenten fedezem fel a Linkin Park két tagját, Mike-ot és Phoenixet – utóbbi tolószékben ül. - Mi történt vele? – intek felé rémülten. - Ja, semmi komoly. Van egy lábsérülése, amit pihentetnie kell, hogy gyorsabban meggyógyuljon – nyugtatott Mike, majd végigmért. – Te vagy az a lány, aki koncert után odajött hozzánk, ugye? - Igen – rebegem, és nem tagadom, nagyon jólesik, hogy emlékszik rám. Beszélgetünk útközben, legalábbis Mike és én, Phoenix kicsit morcosan néz maga elé, és hallgatásba burkolózik. Ugyanannál a megállónál szállunk le. - Ti merre mentek? – kérdezem egy hirtelen ötlettől vezérelve. - Miért érdekel? - Ha már így alakult, hazakísérhetnétek – mosolyodom el, és igyekszem könnyed hangot megütni. - Félsz egyedül? – csipkelődik Mike. - Hát… az a helyzet, hogy ilyenkor késő éjszaka veszélyes ez a környék – felelem óvatosan. – Előfordult már, hogy megkörnyékezett egy-egy pacák. - Én nem féltelek. Biztosan megoldod egyedül – mondja Mike, majd Phoenixet maga előtt tolva elindul. Látszik, hogy nem vette komolyan az állításomat. Elszontyolodva indulok meg én is.   Tovább…

Vigyázz magadra! - Chester Bennington emlékére		2017.09.21. 03:00
Csend van. Még a lépéseinket sem hallom, ahogy egymás mellett sétálunk, lassan, megtörten. Szépiaszínű a táj, a dombok és a hegyek, a poros út, a messzeség. - Nehéz, ugye? – töri meg a dermedt csendet Chester halk hangja. - Nehéz – felelem reszketegen. Ballagunk tovább. Cipeljük a világ súlyát sérült szívünkön. - Fáj – nyöszörgöm. - Nekem is. A kezéért nyúlok, ő pedig finoman megszorítja az enyémet. Nem engedjük el egymást. Mély, szomorú sóhaj keveredik a hangtalan szellőbe. Csak megyünk és megyünk, fáradtan, beletörődve, lemondóan. Végül az út kettéválik két irányba, és megállunk előtte. Chester felé fordulok. Tekintetéből ömlik a bánat, a kimerültség és a fájdalom. Kitárja a karjait, és én csüggedten bújok az ölelésébe. Utolsó erőnkkel kapaszkodunk egymásba. Úgy érzem, darabjainkra hullunk a ránk könyöklő fájdalomtól. Nem tudom, mennyi ideig ölelkezünk. Amikor kibontakozunk egymás karjaiból, a balra vezető út irányába húzni kezd valami. Egyre erősebben, leküzdhetetlenül. Belátom, hogy mennem kell. - Gyere! – hívom Chestert, ő azonban egy helyben marad, és riadtan néz rám. - Én már nem mehetek – leheli. - Micsoda? Dehogynem! Gyere, menjünk! - Nekem arra kell mennem – int jobbra. - Akkor én is arra folytatom az utat – jelentem ki, pedig érzem, ahogy a másik irány egyre erősebben ráncigálja a lelkemet. - Nem lehet – leheli Chester. Finoman az arcomra simítja a tenyerét. – Most el kell válnunk. Így van megírva. - Nem akarom. – Csípik a könnyek a szememet. - Vigyázz magadra – súgja Chester. Elkeseredetten szorítom meg a kezét. - Te is. Te is vigyázz magadra! Feltámad a szél, és most már a testemet is húzni kezdi a megfoghatatlan erő. Sodródni kezdek, szédülök, le kell hunynom a szememet… * Fehérség és kórházszag térít magamhoz. Erőlködve nyitom ki a szemem, de alig fogom fel, hol vagyok. Látom anya arcát, a testvéremét, a páromért. - Hála az égnek! – hallom valahonnan. - Ne csinálj többé ilyet! – kéri a párom szomorúan. Orvosok beszélnek hozzám, pszichológus keres fel, arról győzködnek, hogy az életet nem szabad eldobni magunktól, főleg nem ilyen fiatalon. A testvérem csak napokkal később meri elmondani, hogy Chester Bennington öngyilkos lett. Csodálkozik, amiért nem mutatok különösebb reakciót. Azt gondolja, a gyógyszerek miatt vagyok tompa. Nem vitatkozom. Nem mondok semmit. Csak amikor egyedül vagyok, lehelem magam elé hangtalanul: - Vigyázz magadra, Chester!

Egyedül - Rob Bourdon fanfiction		2017.08.04. 05:01
Megbújok a bársony borítású ülésben, és csak bámulom a félhomályba burkolózó koncerttermet, miközben úgy érzem, ólomsúly nehezedik a szívemre. Tudom, hogy kívülálló vagyok. Nem tartozom a fanatikus rajongók közé, akik áhítatosan éneklik együtt a felcsendülő dalokat. Jó néhány ismert énekes teszi tiszteletét ezen az eseményen. Más esetben igazán elememben érezném magam, és remegve azon izgulnék, sikerül-e majd ezeket a zenészeket elcsípnem egy-egy közös fotó erejéig. De nem most. Ez ugyanis egy emlékkoncert. Chester Benningtonért gyűltünk össze, a színpadon pedig a gyásztól még mindig meggyötört Linkin Park zenél a vendégénekesekkel. A légkör fájóan ünnepélyes, a közönséget pedig összekovácsolja rajongásuk tárgyának halála. Ők itt egyek. Én pedig magam vagyok, egyedül. Amit Chester nekem nyújtott, az egy régen leköszönt életszakaszom része. Nem maradtam meg naprakész, aktív rajongónak, én az első két album után kiszálltam, és csendben őriztem magamban hőseimet, akik segítettek átvészelni egy nagyon nehéz és iszonyú időszakot. Ezért jöttem el. De nem vagyok idevaló. Messze ülök a többiektől, egy félreeső sarokban, átjár a gyász, a kitaszítottság, a magány és a tehetetlenség. Próbálok a színpadra figyelni, a dalokra, a zenészekre, de ekkor sem válik könnyebbé a szívem, sőt. Érzem, ahogy egyre gyülemlenek bennem a még el nem sírt könnyek. Amikor felcsendülnek az Easier to Run első dallamai, átszakad bennem a gát, és nem bírom tovább. Ez az egész túlságosan fájdalmas. Felállok, és az utolsó erőmmel igyekszem feltűnés nélkül távozni a teremből, de a lépéseket szinte futva teszem meg. Kilököm a terem ajtaját, az üres előtérbe lépve mintha végre levegőhöz jutnék. Megállok az egyik sarokban, és összegörnyedve zokogni kezdek. Sírok, mert hiányzik Chester. Sírok, mert rettegek a saját belső démonaimtól. Sírok, mert senki nem nyújthat vigaszt. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, megszűnt a külvilág számomra, csak ontom a könnyeket, számra szorított kézzel tompítva zokogásom hangjait. Nem akarok feltűnést kelteni, nem akarom, hogy bármilyen idegen odajöjjön sápítozni, hogy „Kisasszony, segíthetek? Rosszul van? Hozzak egy pohár vizet?” Nem. Ezen egy hektóliternyi folyadék sem segítene, és különben sem értettem soha, miért gondolják, hogy egy pohár víztől lenyugszik az ember… Váratlanul két kéz puha érintését érzem a derekamon. Riadtan fordulok meg, és döbbenten nézem az előttem álló Rob Bourdont, a Linkin Park dobosát. Mit keres ő idekint? Gondolkodni sincs időm, a következő pillanatban magához húz, és a karjaiban találom magam. Nem értem, mi történik. - Jól van, csak add ki magadból – hallom a suttogását. Talán ezek a gyengéd szavak mossák el az utolsó gondolatfoszlányaimat. Ernyedten dőlök neki, és összeszorított szemmel sírdogálok. Most nagyon kellenek ezek a karok, ez a határozott szorítás, ez a kellemes parfümillat, a mellkasának támasza ahhoz, hogy ne essek szét darabjaimra. Úgy tart egyben, mint egy megrepedt porcelánt. Percekig állunk így, mire a sírásom alábbhagy, és halk szipogássá csitul. Akkor elhúzódom tőle, hogy megnézzem, tényleg Rob áll-e előttem, vagy csak a zavarodott elmém játszik velem – utóbbira nagyobb esélyt látok. De nem, tényleg ő az. Olyan furcsa ennyire közelről látni őt! Jót tettek neki az évek, bár régen sem nézett ki rosszul. Éjbarna szemében ott lappang a megtört fájdalom barátjának és zenésztársának elvesztése miatt. Komoly arccal néz rám. - Jobb? – kérdezi halkan, mire kicsit feleszmélek. - Azt hiszem. De… neked… – hebegek zavartan, és a koncertterem felé intek. Megérti. - Még három akusztikus szám jön, amiben én nem játszom, szóval nyugi, van időm. Elmázolom a könnyeimet, és félve nézek fel rá. - De miért… miért jöttél ide? Egy… idegenhez. Rob tűnődve viszonozza a pillantásomat. - Néztelek a színpad mellől. Láttam, hogy egyedül vagy, feszengsz, és hogy nagyon nyomaszt valami. Meg… – Mélyet sóhajt, mielőtt folytatná: - Ugyanazt a fájdalmat láttam az arcodon, amit Chesterén is olyan gyakran. És amikor kirohantál a teremből… Nem hagyhattam. Úgy éreztem, utánad kell jönnöm. Ezen őszintén megdöbbenek. - Te… miattam jöttél ki? - Igen. És ne haragudj, amiért idetolakodtam. - Dehogy, én nagyon köszönöm… Ez tényleg iszonyatosan kedves tőled. - Semmiség. Egy rövid ideig szótlanul bámuljuk egymást. - Megkérdezhetem, mi a baj? – így Rob. – Mármint, valami azt súgja, nem csak Chester halála bánt. Lehajtom a fejem. Szinte már reflexből válaszolnám, hogy nincs baj. Megszoktam az életem során, hogy ha nagy ritkán érdeklődnek a gondjaim felől, azt csak udvariasságból teszik. De Rob hangjából őszinteséget hallok ki. Ez a kérdés egészen más. Mintha tényleg érdekelném. - Csak az, hogy… félek – felelem végül alig hallhatóan. – A démonaimtól. Én mindig úgy hittem, messze nem vagyok olyan erős, mint Chester volt. És feladta a küzdelmet. Tudom… tudom, min ment keresztül, legalábbis átérzem. Ő a hősöm volt veletek együtt, régen ti tartottátok bennem a lelket a zenétekkel. És most ő… elment. Én meg nem tudom, miért jöttem el, úgy éreztem, meg akarok valahol méltóképpen emlékezni róla, de nem tartozom ide. Nem tudom… csak… ez így sok volt. Nem találom a helyemet. Megreszketek, amikor Rob a vállamra teszi a kezét. Ahogy felnézek rá, szeméből valami különös melegség árad. - Nagyon jól tetted, hogy eljöttél ide – mondta. – És köszönöm, hogy ezt megosztottad velem. - Ugyan… én köszönöm, hogy érdeklődtél. - Visszajössz velem a koncertre? - Nem tudom… Talán inkább jobb, ha hazamegyek. - Figyelj, megmondom őszintén, nem szívesen engednélek el ilyen állapotban. Azt hiszem, aggódnék. Döbbenten nézem őt. Rob arca komoly. - Kérlek – teszi még hozzá halkan. - Rendben – lehelem végül. Halványan elmosolyodik. Végigsimít a karomon, aztán maga elé engedve visszaterel a koncertteremhez. Sikerül észrevétlenül besurrannunk. Elfoglalom a helyemet, Rob pedig a színpadhoz sétál. Valami furcsa érzés melengeti a szívemet, ahogy visszajátszom magamban, mi történt. Rob gyakran pillant felém, még a színpadról is, miközben játszik. Én is csak őt nézem. Elmosódik körülöttem a tér, az összetartó közönség éneklése, csak a melegbarna szempárt és a kedves arcot látom. Már nem érzem magam egyedül.

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk