Finom zongoradallam szőtte át a kis szobát. Nem ismertem a dalt, de olyan volt, mintha a saját lelkem rezdüléseit szólaltatná meg.
Sabine félig lehunyt szemmel játszott a zongorán. Még csak tizenöt éves volt, de emlékszem, annyira felnőttes arckifejezéssel koncentrált a dalra, hogy én csak némán csodáltam. Pedig izgága gyerek voltam, s ritkán lehetett engem elhallgattatni, az pedig már eleve egy halott ötlet volt bárkitől is, hogy leültessenek egy székre és elvárják, hogy ott maradjak egy helyben. Ezúttal azonban teljességgel megbabonázott Sabine jelenléte és a dal, amit játszott.
Amikor abbahagyta, pár pillanatig csönd volt. Végül feleszméltem.
– Még egyszer! – törtem meg a varázst kislányos megnyilvánulásommal.
– Ugyan, Korinna, engedj pihenni! – szólt rám Sabine tréfásan. – Egy ilyen dalt nem lehet csak úgy egymásutánban elismételni. Ezt át kell élni, eggyé kell vele válni, és ez nem könnyű feladat.
Nem értettem minden szót a mondókájából, de annyit igen, hogy nem szeretné még egyszer eljátszani – úgy gondoltam, biztosan igaza van, ezért annyiban hagytam.
Sabine elgondolkodva nézett maga elé.
– Rosszat mondtam? – kérdeztem ártatlanul.
– Nem, dehogy, kicsi lány! – simogatta meg szórakozottan a fejemet. – Csak eltűnődtem.
– És min?
– Nem fontos.
– Dehogynem! – erősködtem. Számomra ugyanis minden vele kapcsolatos dolog fontos volt.
– Úgysem értenéd. Kicsi vagy még ehhez.
– Nem vagyok kicsi! Már nyolc éves vagyok! – fújtam fel magam.
– Oké, oké! – csitított Sabine. – De ezt tényleg nem értenéd meg.
– Honnan tudod, ha el sem mondod?
– Jaj, te… – nevette el magát. – Na jó, rendben van. Tudod… Van egy fiú az osztályomban.
– Szerelmes vagy belé?
– Nem, azt azért nem mondanám. Csak… tetszik.
– Tavaly én is szerelmes voltam egy fiúba – meséltem lelkesen. – Csak nem mertem elmondani neki. Most meg már állítólag másba szerelmes.
– Értem – hagyta rám Sabine.
– Szóval, mi a helyzet ezzel a fiúval?
– Én még soha, egyetlen osztálytársamra sem figyeltem fel – bukott ki belőle őszintén. – De ő valahogy sokat változott az elmúlt nyár alatt. Amikor megláttam, mennyit… mintha egy teljesen más fiút láttam volna a helyén. De tudod, ő nem vesz engem figyelembe.
Sabine lenyomott egy billentyűt a zongoráján, majd felállt, és az ablakhoz lépett.
– Számára ugyanaz a jelentéktelen lány vagyok, mint eddig – folytatta. – És nem hiszem, hogy ez változni fog.
– Miért nem mész oda hozzá? – tudakoltam.
– Megpróbáltam. De ahogy a közelébe értem, lefagytam. Nem mertem megszólalni, ő pedig elvolt a haverjaival, és észre sem vette, hogy ott állok.
Sabine mélabús arckifejezéssel bámulta a tájat az ablaküvegen keresztül. Szerettem volna mondani valami biztatót, szerettem volna felvidítani – ám a hirtelen jött csend súlya ráébresztette egyszerűen gondolkodó, gyermeki elmémet arra, hogy most okosabb dolog lenne hallgatni.
Felálltam, és bizonytalanul odalépkedtem mellé. Lepillantott rám.
– Jaj, kicsi lány! – mosolyodott el szomorkásan, majd leguggolt hozzám, és szorosan magához ölelt. Izgatottságomban kipirosodott az arcom. Hozzábújtam, és beszívtam az illatát. Imádtam azt a parfümöt, amit használt. Egyszer elemeltem a fésülködő asztalkájáról, és magamra is permeteztem belőle, aztán pedig nem értettem, miért nem érzem magamon.
Azelőtt Sabine már régóta nem ölelt meg. Egyébként is egyre ritkábban találkoztunk, mert ő nagyon elfoglalt volt az iskola meg az új barátai miatt. Ezért nagyon örültem, amikor újra magához szorított. Ahogy utólag visszagondolok erre a pillanatra… Érződött, mennyire kétségbe van esve, amiért egy fiú megbolygatta őt érzelmileg, és ezzel nem tud mit kezdeni. Jólesett, hogy kislány létemre megtisztelt a bizalmával, és ezzel az öleléssel hozzám fordult némi támaszért, megnyugvásért.
Sosem felejtem el ezt a pillanatot…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
