Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Madárcsicsergés		2017.03.09. 15:59
Hajnali öt felé jár, lassan reggel van. Egy bánatos, november végi éjjel halványul el. Odakint madarak csiripelnek. Eszembe jutnak azok a borult nyári hajnalok 2011-ből, amikor szinte minden nap a világosodó égbolt és a madárcsicsergések kísértek haza. Az ő dalocskájuk ringatott álomba, hogy aztán másnap újrakezdődjön minden. Imádtam ezt az életet: szabad voltam, szép és kívánatos, fürdőztem a figyelemben, úgy éltem, ahogy korábban sosem, és rengeteg olyan dolgot pótoltam be, amiről annak idején lemaradtam. Éjjel kezdődött az élet. Kocsmák, alkohol, bulik, ölelő karok és forró szájak. Aztán az éjszaka foszlányaitól és a begyűjtött élményektől kísérve átsuhantam az ébredező utcákon, hogy aztán kora reggel, a hajnalnak búcsút intve már csak bedőljek az ágyba. Hiányzik ez az élet. Hiányzik az, aki akkor voltam. Most itt fekszem betegen, gyengén, és hallgatom a madarakat. Talán, ha lehunyom a szemem, és álomba zuhanok, újra átélhetem azt a gyönyörű nyarat…

A magány és én		2016.09.27. 22:29
Lemenő Nap int a görög tengerpart elterülő vizének. - Kalispera! Po se lene? - I… I can’t speak greek. - Oh. What’s your name? A tenger csillámló napfényt rejt magába. - Where are you from? - Hungary. - Oh, Uggaria! I’ve never been there. Good place? - I don’t know. - You don’t know? Why not? - I didn’t listen to my country actually. Somebody says it’s good and beautiful. Somebody says it’s not. - I see. And do you like Greece? - I saw too less things yet. But I like the sea. - You are a strange girl. - I know. - I like strange girls. - You do? Tovább…

Kicsi Lány: Ölelj meg!		2016.08.16. 19:26
Kicsi lány magányosan kuporog. Oda kellene mennem hozzá. Az én feladatom, hogy megvigasztaljam. De nem, NEM!!! Nincs hozzá türelmem. Egyszerűen nincs. Kicsi lány rám néz. Jaj, ne, észrevett… Tekintete könyörögve hív. Elfordulok. Végigsimít rajtam, keze puhán a mellembe markol. Érzem, ahogy elemészt a vágy, nem bírok a véremmel. Akarom őt, most azonnal! De nem tudom leteperni. Azt akarom, hogy ő teperjen le engem. Hogy vegye el, amit akar, és még csak ne is sejtse, hogy valójában én veszem el, amit akarok. Érzem a csókját, amelyre olyan régóta vágyom… – Ölelj meg! – kéri a kislány könnytől maszatos arccal. – Most nem érek rá! – hárítom el. Sírni kezd. – Senki nem ér rá! Szomorú vagyok! – Én is! – vágom oda. – Szeretethiányom van, ami egy állandó űrt képez bennem, és bárki megpróbál kedves lenni hozzám, elnyeli a lelkem, és még többet akarok. Férfiakat kívánok meg, akikkel sosem történik semmi, mert csak a fantáziám csinálja. Bele fogok őrülni! Kicsi lány szipog, zavarodottan bámul. – Nem értem – motyogja. – Nem baj. Én sem. Leteper, és forró csókjaival csillapítja szomjamat. Máskor olyan szigorú, kemény arca most mintha felolvadna. Harapjuk, tépjük egymást, testünk sietve válik eggyé. Még csókolj, még érints, szedj szét… – Miért nem ölelsz meg? – zavar meg újra a kislány szomorú hangja. Utálom, hogy folyton kiszakít a vágy karjaiból. – Mondtam, hogy nem érek rá. – De hiszen itt ülsz mellettem, semmi dolgod! – Gondolkozom. – Miről? – Nem a te dolgod. – De közben azért nem tudsz megölelni? – Hagyj már! – dörrenek rá. – Anyukád nem szokott megölelni? – De igen. De ő most nincs itt. És én olyan egyedül vagyok! – Én is. Engem sem ölelnek meg. – Én megölellek! – tárja ki csöpp karjait a kislány. – Nem kell! – húzódom hátra. Bűntudat mar a szívembe, ahogy könnyes szemébe nézek. Felpattanok, és elrohanok. Csak futok céltalanul… Egymásba gabalyodva fekszünk. Képtelen vagyok betelni az ölelésével. Csak fekszem a karjaiban, és mégis valami végtelen szomorúság árad szét bennem… Egy fatörzsnek dőlve zokogok. A képzetem lassan szertefoszlik, tudom, hogy meg sem történt. Nem ölel meg a férfi. Én sem ölelem meg a kislányt. Örökké magányosak maradunk, hánykolódva a fájdalom tengerében…

Kicsi Lány: Sírni		2016.08.16. 18:03
Nézem, ahogy a megsárgult falevelek lassan belepik a földet. Megint fel kell majd söpörni. Türelmetlenül félretolom a keresztrejtvényt, mert megint elakadtam vele. Mellettem egy kislány ücsörög, előredől a padon, kalimpál a lábával. Eszembe jut, hogy mindig rám szóltak az idősebbek, amikor gyermekként ezt csináltam. „Ne harangozz a lábaddal, az a halált jelenti!” Hah! Különben is, hogy került ide ez a kislány? – Mi a neved? – kérdezem tőle, magam sem tudom, miért. A kicsi lány rám emeli a tekintetét, szemében huncut fény csillan. Nem felel. Nem kell felelnie. Szőke haját két copfba fogva hordja, szeme világoszöld, és rózsaszín ruhácskát visel. – Szereted ezt a színt? – biccentek az öltözéke felé. Kicsi lány eltűnődik. – Nem tudom. Anyu adta rám. – De tetszik? – Nem tudom. – Van kedvenc színed? – próbálkozom tovább. A kislány újra elgondolkodik, de nem válaszol. – Neked? – dobja vissza a kérdést. – A zöld. A rózsaszínt viszont utálom. – Ne mondd így! – kéri a kislány. – Csúnyán hangzik. – Jó. Nem szeretem. – Miért nem? – Nem tudom – felelem ezúttal én, és összenevetünk. Ezután néhány perces hallgatás következik. – Hogy vagy? – érdeklődik. – Nem jól, kicsi lány. – Fáj valamid? – Igen? – Mid fáj? A mellkasom felé bökök. – Tudod, milyen az, ha hiányzik valaki? Kérdőn tekint rám, elmagyarázom: – Amikor nagyon szeretnél együtt lenni valakivel, de ő épp nincs veled. – Igen – vágja rá. – Neked ki hiányzik? – Anyukám. Mindig sírok, ha otthagy az oviban. – De azért kijössz az ovistársaiddal? – Igen. Sokat játszunk, énekelünk és verset mondunk. – És közben mégis jó lenne anyuval lenni. – Igen. Hanyag mozdulattal körbemutatok az udvaron. – Nekem most itt kell lennem, kicsi lány. Nekem ez az ovim. Néha kijövök a társaimmal, beszélgetek és játszom velük. De azért sokat sírok, mert azzal az emberrel szeretnék lenni, akit szeretek. – Anyukáddal? – Nem, egy fiúval. – Ő a férjed? – Nem. Még nem – mosolyodom el. – De olyan, mintha a férjem lenne. Csak reggel látom egy keveset és este. Ezért nagyon hiányzik. Ettől fáj a szívem. A kislány lebiggyeszti az ajkát. – Nekem is hiányzik anyu. Mindig várom, hogy értem jöjjön. – Olyan jó neked, kicsi lány! – Miért? – Mert ha te sírsz, nem szólnak rád. – De rám szólnak. Azt mondják, ne itassam az egereket. Meg hogy ne hisztizzek. – Ez nem szép tőlük. De mások is sírnak körülötted? – Igen, a többi gyerek is szokott sírni. – A nagylányok viszont már nem sírhatnak. Mert akkor furcsán néznek rád. Egyedül vagy, és kinevetnek, vagy csak ingatják a fejüket. Utána meg rosszul érzed magad. – Miért ilyen rossz dolog a sírás? – Nem tudom – felelem. Pedig belekezdhetnék az okfejtésbe, de elmegy tőle a kedvem. Most is annyira jó lenne sírni! Összegömbölyödni, átölelni magam, és csak sírni, sírni…

A Hang (18+)		2016.06.28. 15:01
A Borderline-személyiségzavar belső hangja. Elborult állapotban íródott. Csak saját felelősségre! Tovább…

Nem ismersz		2016.05.30. 20:47
Elmélázva bámultam a pezsgőben szálldosó buborékokat. Éreztem a tekintetét, amint az arcomon nyugszik, de azért sem viszonoztam. Úgy éreztem, hogyha találkozik a pillantásunk, elárulom magam. – Miért vagy még mindig egyedül? – hallottam a kérdését. Nem válaszoltam rögtön. Ajkamhoz emeltem a poharamat, és belekortyoltam a tartalmába. – Mert most így jó – szólaltam meg végül. – Nehéz velem. Még önmagamnak is. Minek nehezítsem más életét? Annyit nem ér nekem az egész. Maga elé bámult, majd kotorászni kezdett a mellzsebében, és cigarettára gyújtott. – Nem jobb, ha van valaki, akivel megoszthatod magad? Aki melletted áll, leveszi a terhet a válladról, és együtt örül veled? – elmélkedett hangosan. – Nekem nem – feleltem fásultan, még mindig a poharamat tanulmányozva. – Mert akkor azért a valakiért felelősséggel tartozom. Magam mellett arra is vigyáznom kell, hogy ő ne sérüljön meg tőlem. Ha pedig megsértem, az még ezerszer jobban fáj, mint amikor magamat bántom. – Úgy beszélsz magadról, mintha egy szörnyeteg lennél – mosolyodott el kényszeredetten. – Nem ismersz – kommentáltam röviden a megjegyzését, majd újra ittam a pezsgőből. – Igaz – biccentett, s révedező tekintete követte a cigarettafüstöt. – Most jön az, hogy „de szívesen megismernélek” – folytattam. – Rajtad áll. Te tudhatod csak, meddig szeretnél egyedül lenni. – Ameddig meg nem küzdök a démonaimmal. – Csak nehogy késő legyen! – figyelmeztetett, én pedig végre ránéztem. – Késő? Már születésem másnapján is késő volt. – Miket beszélsz? – nézett rám rosszallóan. Fájó szívvel viszonoztam a pillantását. – Nem ismersz – ismételtem, majd felhajtottam a maradék pezsgőt, és a kabátomért nyúltam.

Palack		2015.12.31. 17:20
Rosszkedvűen, céltalanul sétálgattam, ahelyett, hogy a munkából egyenesen hazamentem volna. Nem volt hozzá kedvem. Tulajdonképpen úgy éreztem, hogy soha többé nem lesz kedvem semmihez. Pedig szép idő volt. Enyhe szél sodorta arrébb a földön heverő sárga faleveleket, és a felhők lustán vonultak végig az égen. Máskor a természet szépsége mindig megnyugtatott, de ez alkalommal rá sem hederítettem, csak morcosan lépdeltem az úton. Fejemet lehajtottam, és a földet bámultam, mígnem egyszer csak észrevettem egy eldobott, üres ásványvizes palackot. Egy belső érzésre hallgatva belerúgtam, majd miután arrébb gurult, odaléptem, és megismételtem. Aztán ezt így folytattam, és minden stresszt, a rohanó élet által felgyülemlett feszültséget azon a szerencsétlen palackon vezettem le. Tovább…

Féltékenység		2015.12.22. 22:21
Kata meghúzódott az ajtófélfa mellett, és bosszúsan figyelte az édesanyját. Az asszony egy kényelmes, sötétzöld kanapén foglalt helyet, karjaiban pedig egy rúgkapáló, gőgicsélő apróságot tartott. A kisbaba saját nyelvén adta az anyuka tudtára, hogy ő törődést igényel. Az ötéves Katika szeme dühösen megvillant. Vele mi lesz? Ő is törődésre vágyik! De amióta az a fura, folyton síró szerzet bekerült a családjukba, mindenki körülötte sürög-forog, és az ő szavát lesik, habár még egyetlen értelmes szót sem tud kimondani. Azelőtt a kislány volt középpontban, és most, hogy háttérbe szorult, kistestvérét hibáztatta mindenért. Ráadásul azt is megfigyelte, hogy a kisbaba érkezése óta az édesanyja is sokkal fáradtabb, az arca nyúzott és sápadt. Így tehát arra az elhatározásra jutott, hogy meg kell szabadulnia a kis betolakodótól.  Tovább…

Félhomály		2015.12.16. 17:22
Félhomály. Mindenütt félhomály. Talán a félelem bújtatta ilyen borzongató ködbe az apró szobácskát? Valaki reszket. Szinte hallani fogainak koccanását, ahogy vacog. Mintha fázna. Talán tényleg fázik. A rettegés jéggé fagyasztotta belsejét. Hallgatózik. Az imént még kiabálás, és csattanások szűrődtek át a csukott ajtón. Most mivégre ez a vihar előtti csend? Alighogy megszületik ez a gondolat, nyikordul az ajtó. A kicsi lány az ágy alá bújik. – Kislányom… Hová bújtál? Gyere… apuci szeretne megölelni… Részeges, összemosódó szavak. Súlyos léptek. A gyermek érzi, hogy őt már semmi sem fogja megvédeni a rossztól… Tovább…

Margitka		2015.12.16. 16:37
Anna néni ma töltötte be a nyolcvankilencedik életévét. Reggel illedelmesen megköszöntöttük, többször vidáman emlékeztettük rá, hogy születésnapja van. Ő azonban egyre csak sírt, vigasztalhatatlanul. Az egyik nővérke majd’ kicsattant az energiától, amikor beszaladt hozzá a szokásos itatás végett. – Hát jó reggelt, mami! – kiáltotta. – Miért sír? Hiszen ma van a születésnapja, tessék neki örülni! – Neeem… – sírdogált a néni. – Hát mi az oka a könnyeinek? Beszéljen úgy, hogy értsem is! – A fájdalom, a fájdalom! – Mi fáj? – A derekam! – Hozok egy fájdalomcsillapítót, és akkor jobb lesz. De előbb iszunk, jó? Tovább…

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk