Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Nem vagyok hős...		2017.06.06. 02:02
Dorina fáradtan tartott hazafelé a munkából, amikor arra lett figyelmes, hogy egy panelház előtt kisebb tömeg gyűlt össze. Ez kíváncsivá tette őt, így arra vette az irányt. Amint odaért, feltekintve megértette, miért ácsorognak itt: a legfelső emelet egyik erkélyén egy fiatal lány reszketett, testbeszédéből egyértelműen ordított, hogy öngyilkosságra készül. Dorina még egyszer körbenézett: miután nyugtázta, hogy mentők, rendőrség még nincs a helyszínen, egy pillanat alatt döntött és cselekedett. Észrevétlenül elslisszolt az emberek mellett, és a hátsó ajtón keresztül bejutott az épületbe. Lifttel felment a legfelső emeletre. Szerencséjére a lépcsőház ablaka éppen az öngyilkosjelölt lány erkélye mellett volt. Odalépett, majd óvatosan kihajolt. - Szia - szólította meg halkan a lányt, aki megreszketett, de nem fordult felé. Kitartóan bámult lefelé, arcán könnyek csorogtak. - Tudom, most úgy érezheted, minden összeomlott, és ha lenézel, vonz a mély - mondta Dorina lágyan. - De kérhetek tőled valamit? Hosszú csönd. - Mit? - rebegte végül a lány. - Csak azt, hogy nézz fel! A lány habozott. Aztán lassan felemelte a fejét. - Látod, milyen gyönyörűek a zöldellő fák és a felhők? - Igen... - És mi a kedvenc ételed? A lány összevonta a szemöldökét a váratlan témaváltás hatására, de azért halkan felelt: - A rántott sajt. - Kedves, ha most lezuhansz, nem láthatod többé a gyönyörű fákat, nem ízlelheted többé a kedvenc ételedet. Tudom, hogy jelenleg nem nyújt vigaszt, de annyi csodaszép apróság van ebben a furcsa világban, amibe lehet kapaszkodni a legnagyobb sötétség idején is... Csönd. - Mit szólnál, ha meghívnálak egy rántott sajtra, és közben elmesélnéd, mi nyomja a szívedet? Én nagyon szívesen meghallgatlak, és ha tudok, segítek is. Hosszú pillanatok teltek el, Dorina pedig visszafojtott lélegzettel várt. Végül a lány reszketegen sóhajtott, elfordult az erkélytől, és bement a lakásba. Dorina is ellépett az ablaktól. Hamarosan kinyílt az egyik lakás ajtaja, és a lány tétován kilépett. Megmentője odasietett hozzá, és ösztönösen megölelte. - Lehet, hogy közben kiér a mentő, már ha hívták, és faggatni fognak. Tanúsíts megbánást, mondd, hogy többet nem teszel ilyet, aztán elszabadulunk tőlük. Rendben? A lány csak bólintott. Később, amikor kiléptek az utcára, valóban beszélnie kellett a mentősökkel, Dorina pedig félrehúzódva várt. - Maga egy hős! - ment oda hozzá valaki a bámészkodók közül. - Megmentette az életét! Dorina szomorkásan elmosolyodott. - Nem vagyok hős - felelte halkan. - Csak tudom, min megy keresztül...

Hasitasi		2017.05.23. 00:50
Bogi már majdnem elkészült a csomagolással. Hétvégén összeköltözik párjával, és izgatottan nézett a közös élet elé. Eddig a családjával lakott, és hiába volt huszonhat éves, nem látta értelmét annak, hogy különköltözzön, amíg el nem jön az igazi. Most érezte először, hogy készen áll erre a nagy lépésre. A fontosabb holmikat már összeszedte, ezúttal régi kacatokat válogatott át. Maga is meglepődött azon, mennyi minden felhalmozódott az évek során. A legtöbb cuccot kidobásra ítélte: régi leveleket, félig teleírt füzeteket, apróságokat, amelyek egykoron jelentettek neki valamit. Egyszer csak a kezébe akadt egy régi övtáska. Elmosolyodott. Nosztalgikus emlékképek rohamozták meg, ahogy egykori kedvenc kiegészítőjét a kezében tartotta. Hasitasinak becézte, és szinte mindenhová magával vitte. Visszagondolt azokra az időkre, amikor még a walkman volt a menő, és rendszerint az övtáskájába téve járt-kelt, rongyosra hallgatva a kazettáit. Vagy amikor édesanyja nehezményezte, hogy túl sok édességet eszik, ő pedig titokban Hasitasiba rejtette a nassolni valókat. Ebben hordozta az iratait, pénztárcáját, zsebkendőt, minden apró holmit, ami a mindennapokhoz kellett. Még lázadó tinédzserként és fiatal felnőttként is kitartott az övtáska mellett, amikor anyja megpróbálta rábeszélni a retikül használatára, merthogy az sokkal nőiesebb. Később aztán ő maga szokott át a válltáskákra, Hasitasi pedig bekerült a megunt cuccok közé, amelyeket az emlékek miatt őrizgetett. Most, ahogy az övtáskát forgatta a kezében, visszaköszönt egykori gondtalan, önfeledt énje. Úgy döntött, magával viszi, még ha többé nem is fogja hordani. Túl sok szép emlék köti őt hozzá, olyanok, amiket sosem akar elfelejteni. - Hogy állsz? - kukkantott be szobájába az édesanyja. - Jól, már majdnem készen vagyok! - pattant fel Bogi. Anyja meglátta a kezében tartogatott övtáskát. - Szent ég, az a vacak még mindig megvan? - vonta fel a szemöldökét. - Hasitasi! - kérte ki az övtáskájának nevében Bogi, pontosan úgy, mint régen, mire összenevettek.

Hátrább a madarakkal!		2017.05.23. 00:47
- Hátrább a madarakkal! - csattant fel rendszerint Ede bácsi, egy idős, zsémbes mókus, valahányszor elhagyta odúját, és kimászott a faágakra. Az ott tanyázó cinkék ilyenkor riadtan arrébb repültek. Igencsak tartottak Ede bácsitól, akinek nagyon rossz természete volt. Családján kívül senkit nem tűrt meg a közelében, különösen a madarakra fújt. Így hát a felkiáltása valóságos szállóigévé vált az erdőben. Pedig a többi mókus igyekezett jó kapcsolatot kialakítani a cinkékkel, ha már szomszédok voltak, de Ede bácsival ők sem mertek szembeszállni. Történt egy napon, hogy az odúban lakó mókuscsalád legifjabb tagja, Dönci a fatörzs körül szaladgált, felfedezvén környezetét. Még kölyök volt, ezért számára a világ a felhőtlen boldogságot és játékot jelentette. Azonban ő eddig még csak a közelében élő állatokat ismerte. Ezért aztán, amikor a semmiből felbukkant egy macska, ijedten megtorpant. A cica is fiatal volt még, de látszólag tettre kész. Úgy vizslatta Döncit, mint egy egzotikus zsákmányt. Dönci annyira megrémült a közelítő állattól, hogy még szaladni is elfelejtett, valósággal lefagyott. A cica egyre közelebb ért hozzá, szőrét felborzolta, fogait kivillantotta. Ám ekkor egyszer csak ott termettek a cinkék, akik mind a macskára repültek, és keményen összecsipkedték. A cicát váratlanul érte a támadás, méltatlankodva nyávogott, és messzire elszaladt. A madárkák körbevették a reszkető Döncit. - Ugye jól vagy? - csipogta az egyikük. - Igen. Köszönöm, hogy megmentettetek! - Mi ez a hangzavar? - dugta elő a fejét az odúból Ede bácsi. - Már megint a madarak?! Dönci felszaladt idős rokonához. - A cinkék segítettek rajtam! Lent játszottam, és jött egy ijesztő állat, de ők rávetették magukat, és elkergették! A madárkák szerénykedve köröztek körülöttük. Ede bácsi eltátotta a száját, majd zavarba jött, és elszégyellte magát, amiért korábban olyan csúnyán viselkedett a cinkékkel. Bocsánatot kért tőlük, megköszönte, hogy megmentették Döncit, és onnantól kezdve senki nem hallotta többet a zsörtölődő kiáltást: „Hátrább a madarakkal!”

Kukabúvár		2017.05.02. 23:37
Csipogi egy nagyon játékos vidra volt. Családjával és pajtásaival egy halászfalu közelében éldegélt. Volt azonban egy sajátos szokása: időnként elszökött a falu határába, és bemászott az otthagyott kukákba, ahonnan különféle "kincseket" szedegetett elő magának. Néha maradék halat talált, néha üres palackokat, vagy elhasználódott rongyokat. Ezeket rendszerint elhozta, gondosan elrejtette, és önfeledten játszott szerzeményeivel. - Kukabúvár! - csúfolták a testvérkéi, de őt nem érdekelte a dolog. Büszke volt magára és a kincseire, mindig izgatottan szaladgált a faluhatárhoz újabb vadászatra. Egy napon igazi különlegességre bukkant: egy szép üveggolyót talált az egyik kuka alján. Teljesen odavolt, megállapította, hogy ez eddig a legértékesebb dolog, amit szerzett. - Milyen gyönyörű! - ámuldoztak a többiek, amikor büszkén megmutatta nekik. - Játszhatunk vele? - Azt már nem! - húzta fel az orrocskáját Csipogi. - Keressetek magatoknak! - De... akkor mi is kukabúvárokká válunk - szontyolodtak el a vidrák. - Úgy van! - öltött rájuk nyelvet Csipogi. A testvérkéi és a pajtásai úgy határoztak, nem is olyan rossz dolog a kukabúvárkodás, és onnantól kezdve ők is rendszeresen elkísérték Csipogit a faluhatárhoz, hogy együtt keresgéljenek kincseket maguknak.

Nem az számít, mennyi időd van; hanem, hogy hogyan használod ki		2017.03.19. 23:32
Végigsírtam az egész napot, de még mindig nem fogytak el a könnyeim. Zokogva bújok be az ágyamba. Fogalmam sincs, hány óra van, talán hajnal kettő vagy három. Hallom a tengerimalacaim neszezését, és ettől csak még jobban sírok, hiszen megint belém hasít, hogy egyikőjük már nincs ott. Először veszítettem el valakit. Egy édes kis szőrgombócot, Negró malacot. Túl gyorsan, túl hirtelen történt. Nem készültem fel ekkora fájdalomra, talán nem is lehet. Lassanként álomba sírom magam. Egy réten vagyok, amit szikrázó napsütés ragyogtat. A földön ülök, és nem messze tőlem halk neszt, rágcsáló hangot hallok. Körbenézek, és megpillantok egy éjfekete tengerimalacot, amint a fűcsomókból lakmározik. Csillogó szeme láttán nagyot dobban a szívem. - Negró! - kiáltok fel. A malacka felém kapja a fejecskéjét. - Ui ui ui! - visítozik, és szalad hozzám, boldogan ugrálva az ölemben landol. Elerednek a könnyeim, ahogy magamhoz ölelem. - Édes kicsi Negróm, úgy hiányzol! - sírom. Hallom a kis prüntyögését, és különös módon szavak szólalnak meg bennem, mélyen belül, a kis hangocskájával. Érteni kezdem, amit mond. - Ne sírj értem, már jó helyen vagyok! - De miért mentél el ilyen hamar?! Másfél éves voltál. Még nem lett volna szabad meghalnod! - Nekem ennyi volt megírva. Mennem kellett. Eltartom magamtól, hogy a gyönyörű szemébe nézhessek. - Negró, édesem... ugye boldog voltál velünk? Ugye jó gazdáid voltunk? - Hallgass rám! - prüntyögte az édes kis hangocskáján. - Rövid volt az életem, de boldog és tartalmas. Sok-sok ölelést és szeretetet kaptam tőletek. Az anyukámmal élhettem együtt, és Csipetke is jó barátom volt. - Mindig annyira élettel teli, vidám malacka voltál... én nem hittem volna, hogy elsőként pont téged... - Nem az számít, mennyi időd van, hanem, hogy hogyan használod ki. Én ezt a másfél évet megéltem, ugráltam, játszottam, egyszer kiugrottam a kezedből, és megijedtél, hogy eltörtem valamimet, egyszer meg a torkomon akadt a répa; de én csak játszottam tovább, és élveztem az életemet. Te voltál a legjobb gazdi, akit csak kívánhattam magamnak, és köszönök mindent, amit értem tettél. - Drága Negró! - szorítottam magamhoz zokogva. - Ne sírj értem! Őrizd az emlékemet, gondolj a szép pillanatainkra. Vigyázz a többiekre, öleld meg helyettem Bogyót és Csipetkét, meg a fiúmalacokat, különösen a testvérkémet, Mogyorót. Nekik is szükségük van rád. A szívedben mindig ott maradok. - Sosem felejtelek el, kicsi babám! - lehelem, majd a kép lassan halványodni kezd, és felébredek. Még néhány másodpercig mintha érezném Negró meleg kis testét. Mélyet sóhajtok. Kikelek az ágyból, a lánymalacok ketreceihez lépek, és kiemelem Bogyót, Negró anyukáját. - Ő már egy jó helyen van - suttogom. - De az emléke mindig a szívünkben marad, ugye? Bogyó befészkeli magát a karjaimba, és a mellkasomra hajtja a fejét. Oda, a szívem fölé, ahol kislánya mindig élni fog. (Negró malac emlékére)

Piros-fehér-zöld róka		2017.03.19. 23:31
Dominik furcsa kisfiú volt. Ritkán beszélt, legtöbbször félrehúzódott, és elmerült a gondolataiban. Ám nem ez volt a legkülönösebb tulajdonsága: valahányszor rajzolt valamit, azt mindig piros-fehér-zöldre színezte ki. Hamar elkezdték érdekelni a különféle országok zászlói, és ha néha valamit külföldinek szánt a rajzain, azt a megfelelő színekkel tarkította. Bár szülei furcsállták ezt a szokást, de nem fordítottak rá túl sok figyelmet, mivel mindketten nagyon sokat dolgoztak. Amikor Dominik hétévesen megkezdte iskolai tanulmányait, osztálytársai hamar felfigyeltek különös rajzaira. Egy ideig kérdezgették: - Miért színezted piros-fehér-zöldre ezt az autót? - Mert ez egy magyar autó - válaszolta a kisfiú magától értetődően. Néhány hét elteltével mindenki hozzászokott a dologhoz, és nem firtatták tovább. Egyik nap a gyerekek a szőnyegen ülve játszottak és beszélgettek. Szóba jött, kinek mi a kedvenc állata. - Az enyém a róka - mondta egy szőke hajú, copfos kislány, Katika. - A rókák vadállatok! - rivallt rá egy kisfiú. - És csúnyák is! - tódította egy másik. - De én szeretem őket - biggyesztette le a száját Katika. - Hogy szeretheted azokat a dögöket?! Buta vagy! - Nem vagyok buta! - sírta el magát a kislány, majd elszaladt. Dominik csendben hallgatta a beszélgetést. Nem szólt hozzá, csak ült, és firkálgatott. Másnap Katika egy papírlapot talált a padján. Egy szépen megrajzolt, piros-fehér-zöld róka volt rajta. A kislány lenyűgözve nézte a képet, majd feltekintett, és tekintetével a rajz készítőjét kereste. Természetesen tudta, kinek a műve. Dominik nem messze tőle ácsorgott, kicsit bizonytalanul és szégyellősen. - Én is szeretem a rókákat - szólalt meg halkan. - Köszönöm a rajzot! - mosolygott rá Katika hálásan, és attól a naptól fogva ők ketten jó barátok voltak. A piros-fehér-zöld róka azóta is a lány ágya fölött van a falon, őrizve álmait.

Kaszás Erzsi		2017.03.09. 15:55
Kaszás Erzsit mindenki ismerte a faluban. Mindig is ott élt, és már bőven hetven felett járt. Becenevét onnan kapta, hogy minden egyes nap kijárt kaszálni a férfiakkal, ő volt köztük az egyetlen asszony. Nem sokat tudtak az életéről, de azt rebesgették, megboldogult férje munkáját folytatta azzal, hogy kitartóan kaszált. Mónika, a hétéves kislány mindig nagyon félt Erzsi nénitől. Amint meghallotta, hogy zihálva közeledik, azonnal elbújt. A néni mogorva arcát és elmaradhatatlan kaszáját nézve meg volt róla győződve, hogy ő egy gonosz asszony, aki lecsap rá, ha nem tetszik neki valami. Néha még a felnőttek is gúnyt űztek belőle, és azzal riogatták a rosszalkodó falubeli gyerekeket, hogy vigyázzanak, különben Kaszás Erzsi ellátja a bajukat. Ezek után persze, hogy Mónika rettegett az asszonytól. Egy tavaszi napon a kislány kint ücsörgött a padon, és olvasott. Magányos kis teremtés volt: nemrég kezdte el az iskolát, de nem talált barátokra. Míg a többi gyereket a játékok és a csínytevések érdekelték, addig őt a könyvek és a mesék. Korához képest hamar megtanult olvasni, és azóta csak úgy falta a könyveket. Az iskolai szünetekben is rendszerint félrehúzódott egy kötettel, és elmerült a kis világában. Egyszer csak árnyék vetült fölé. Ahogy felpillantott, rémülten konstatálta, hogy Erzsi néni áll előtte, munkától kipirosodott arccal. - Hát te mit ücsörögsz itt egyedül, aranyom? - kérdezte. Mónika nagyot nyelt. Nem tudta, mit feleljen, attól félt, hogy valami rosszat mond, és azzal magára haragítja az öregasszonyt. Félve nézett végig a nagy kaszán, amit a néni a vállán átvetve viselt. - Gyere csak velem! - intett Erzsi néni a háza felé. - Nemrég főztem teát, és van egy kis süteményem is. Azzal megindult. Mónika félszegen követte, mert anyukája udvariasságra nevelte. Kopottas, apró, de barátságosan berendezett otthonba léptek be. - Foglalj csak helyet, kicsikém! - mutatott Erzsi néni az asztal felé, majd miután a kislány letelepedett, csészét, kancsónyi teát és egy tál süteményt helyezett elé. Mónika óvatosan kortyolgatni kezdte a langyossá szelídült italt. Erzsi néni fürkészően figyelte. - Sosem látlak játszani a többi gyerekkel - szólalt meg. - Talán nincsenek barátaid? Mónika némán megrázta a fejét. - A te korodban én is magányos kislány voltam. Egyetlen barátom volt. Szeretnéd, hogy bemutassam? Mónika értetlenül nézett rá, de jobb ötlete nem lévén, bólintott. A néni eltűnt a kisszobában, a kislány pedig arra számított, felhív valakit, és hamarosan kopogtat az ajtón egy nagyon idős ember. Erzsi néni azonban hamarosan egy poros, szőrmés bundájú plüssmackóval tért vissza. - Tessék - nyújtotta a kislány felé, aki óvatosan átvette tőle a játékot. - Ő itt Brumma mackó. Gyerekkorom óta őrizgetem őt, vele osztottam meg annak idején minden gondolatomat. Elárulom, néha még most is beszélek hozzá. Mónikának tetszett az öreg plüssmedve. Halkan megszólalt: - Nekem is van egy plüsskutyám, akit nagyon szeretek. - És úgy látom, a könyveket is szereted - mondta Erzsi néni. - Igen. - Én is nagyon szeretek olvasni. Bár sajnos most, hogy már megöregedtem, nem látom rendesen a betűket, még szemüveggel sem. De minden történetre jól emlékszem, amit elolvastam. Ezután Erzsi könyveket hozott elő, és megmutatta kedvenceit Mónikának. A kislány lenyűgözve forgatta kezében a köteteket, és ő is mesélt a kedvenc történeteiről. Észre sem vette, hogy eltelt az idő, de egyszer csak azon kapta magát, hogy beesteledett, a sütemények és a tea elfogytak, és Erzsi néni nem is olyan ijesztő, mint gondolta. Attól a naptól kezdve minden nap meglátogatta Kaszás Erzsit. Sokszor még olvasott is a néninek. Nem volt többé magányos, mert az idős asszony személyében végre igaz barátra talált.

Csúszásveszély		2017.02.18. 01:40
Evelin hideg, szürke pénteki napra ébredt. Január közepe volt, most már végérvényesen elindult az új év - elmúltak az ünnepek, már nem volt mire készülődni, nem volt mit izgatottan várni, és a lányt ez az időszak mindig elkedvtelenítette egy kicsit. De ma legalább szabadnapos, sőt, még holnap is! Igaz, vasárnap már vissza kell ülnie a kasszába, viszont akkor úgyis korábban zárnak. Mindazonáltal tudta, hogy nem lustálkodhat sokáig. Párja, Dávid délután kettőig dolgozik, addig pedig még főzni, mosogatni szeretne. Megbeszélték, hogy kettőre a férfi elé megy a munkahelyére, hogy aztán onnan együtt menjenek bevásárolni a hétvégére. Így hát felkelt, megmosakodott, és belevetette magát a teendőkbe. Néha rátekintett az internetre, és több cikkben felhívták a figyelmet arra, hogy fokozott óvatossággal közlekedjenek az emberek a jeges úton. Evelin már az ablakon kitekintve megállapította, hogy odakint ítéletidő lehet, legszívesebben ki sem mozdult volna a lakásból. De sebaj, letudják a vásárlást, aztán pihenhetnek együtt a jó meleg otthonukban. Amikor már az induláshoz készülődött, kapott egy üzenetet Dávidtól, amiben ennyi állt: „Csúszásveszély van.” Evelinnek jólesett, hogy párja külön figyelmezteti őt, vigyázzon a jéggel. Dávid mindig ilyen szűkszavú munka közben, hiszen sok a dolga, de azért kedves volt tőle, hogy ennyi teendő között is eszébe jutott a lány testi épsége. Evelin alaposan felöltözött, de még így is fázott, amikor elindult otthonról. A járdát szinte mindenütt jég borította be, alig lehetett olyan utat találni, ahol biztonságosnak minősült a közlekedés. Apró, óvatos léptekkel haladt, néha meg-megcsúszott, de szerencsére nem esett el. Biztonságosan megérkezett Dávid munkahelyéhez. Bement az előtérbe, ahol jó meleg fogadta. Az órájára pillantott, és elégedetten állapította meg, hogy a jeges út miatti lassú haladás ellenére nem késett el. Leült, és várt. És várt, és várt. Már negyed három is elmúlt. Megpróbálta felhívni Dávidot, de nem érte el. Fél három után öt perccel végre felbukkant a férfi a folyosón. - Na végre! Mi tartott ennyi ideig? - kérdezte Evelin, miután megölelték egymást. - Bocsi, Karesz elakadt az egyik feladattal, neki kellett segítenem. De hát írtam üzenetet! - Mi? - Írtam, hogy csúszásveszély van! Csak akkor is be voltunk havazva, és nem tudtam megsaccolni, mennyit csúszom az idővel. - De azt nem a... - Evelin hirtelen elhallgatott. Aztán ahogy összeállt benne a kép, hangosan, szívből jövően felkacagott. - Mi az? - ráncolta a homlokát Dávid. - Azt hittem, úgy értetted a csúszásveszélyt, hogy vigyázzak a jeges úton! - Ja hogy! - Erre már a férfi is nevetni kezdett. - Még meg is hatódtam, milyen figyelmes és aggódó vagy! - Azért ennyire nem. Bíztam benne, hogy figyelmeztetés nélkül is tudsz közlekedni. - Na! - csapott a vállára játékosan Evelin. - Bocsi - vigyorgott Dávid. - De azért szeretlek! - Én is téged! Gyere, menjünk vásárolni, te lókötő... - Igenis! - karolta át a férfi, és gyengéden rámosolygott.

Bort iszik, vizet prédikál		2017.02.13. 21:30
Egy fiatal párocska összeölelkezett a kihalt iskolai folyosón. A fiú az imént érkezett, barátnője az aulában várta. Miután üdvözlő csókot váltottak, a lány kézen fogta párját, de még mielőtt elindultak volna befelé, félve pillantott a portás felé, aki csak fásultan biccentett egy aprót. A leányzó hálás mosollyal felelt, majd a pár eltűnt az épületben. Gyula, az ötvenes, kopaszodó portás sóhajtott egy nagyot, és gondolataiba mélyedve hátradőlt. Már hosszú évek óta dolgozott ebben a gimnáziumban. Meg voltak elégedve a munkájával, nem zavart sok vizet, és a diákok is kedvelték - főképp azért, mert időnként eltekintett attól a szabálytól, hogy külsős, nem idejáró diákok ne lézengjenek az épületben. Többször előfordult, hogy egy-egy tanuló idehívta a barátját a tanítási idő végére, vagy lyukas órák alatt, és az épületben lófráltak. Bár Gyulának szigorúan kellett volna ellenőriznie, ki lépi át az iskola kapuját, de jobb napjain egyszerűen csak szemet hunyt a dolog fölött. Igazság szerint a többi dolgozó sem vette ezt véresen komolyan. Kivéve az egyik tornatanár, László, aki még az itteni diákok közti ártatlan szerelmeket is előszeretettel zilálta szét. Durván rájuk szólt, ha kézen fogva sétáltak, büntetést rótt ki, ha csókolózáson kapta őket. A lányokkal szemben különösen lekezelő hangot ütött meg. - A magánélet nem tartozik az iskola falai közé! - hangoztatta rendszerint. Gyulával is többször keveredett összetűzésbe, ha észrevette az engedékenységét. A portás nem értett egyet az ilyen mértékű vasszigorral. Az ég szerelmére, László nem volt fiatal? Elfelejtette tán a diákéveit? Ő sosem volt halálosan szerelmes gimnazistaként, nem ragadott meg minden alkalmat, hogy imádatának tárgyával lehessen? Néhány nappal ezelőtt azonban különös dolog történt. Gyula már a záráshoz készülődött, és végigment az épületben, hogy ellenőrizze, biztosan üres-e már az iskola. Rutinszerűen, berögzült mozdulatokkal, elmélázva nyitott be egymás után a termekbe - ám az egyikben rajtakapta Lászlót, amint azzal a fiatal tánctanárnővel szeretkezik, aki külsősként járt be az iskolába keringőórákat adni a végzős diákoknak. A nyitódó ajtó zajára gyorsan szétugrottak, László halálra vált arccal meredt a portásra, a tánctanárnő pedig pirulva, zavartan rángatta vissza magára a ruháit. Gyula néhány másodpercig döbbenten bámult a tornatanárra, majd gúnyosan elmosolyodott. - A magánélet nem tartozik az iskola falai közé - idézte László annyiszor hangoztatott szavait. A férfi nyelt egy nagyot, és nem felelt. Gyula elfordult, hogy kimenjen, de még odavetette: - Bort iszik, vizet prédikál. László azóta meghúzta magát, és nem szekálta a diákokat. Gyula elmélkedését közeledő léptek zavarták meg. A fiatal pár kipirultan, kéz a kézben lépkedett a kapu felé. Mielőtt kiléptek az épületből, a lány visszafordult, és intett a portásnak. Gyula elmosolyodott, visszagondolt fiatal éveire, amikor még ő is szerelmes kamaszként rótta az iskola folyosóit...

Zsebtolvajok		2017.02.01. 02:24
Ágnes munkából tartott hazafelé, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve beszaladt a helyi közértbe. Úgy döntött, vesz egy-egy szelet csokoládét lányainak. Szépen tanulnak, jól viselkednek, megérdemelnek egy kis jutalmat. Fizetett, és a kabátzsebébe süllyesztette a csokikat. Dudorászva sétált haza, ahol a tízéves Móni és a hétéves Kati boldogan fogadták. Éppen az apjukkal társasjátékoztak, de amikor Ágnes belépett a lakásba, azonnal felpattantak az asztaltól, és szaladtak üdvözölni anyukájukat. - Csajok, mi lesz a játékkal? - zsörtölődött mókásan az apa. A gyerekek kuncogva tértek vissza hozzá, Ágnes pedig kibújt a cipőjéből, és felakasztotta a kabátját, megfeledkezve a zsebében lapuló csokoládészeletekről. Odakuporodott családja mellé, és csatlakozott a társasozáshoz. Később elindított egy mosást, majd kivonult a konyhába, és nekiállt a vacsorafőzésnek. Órák teltek el a mindenféle tennivalóval, és csak este jutott eszébe a csoki. - Lányok! - intette magához a gyerekeket. - Kaptok tőlem valamit! - Mit? - kíváncsiskodott a két lány izgatottan. Ágnes titokzatos mosollyal a kabátjához lépett, és a zsebébe nyúlt - de a csokik nem voltak ott. Összeráncolta a szemöldökét, majd alaposan átkutatta minden zsebét, de sehol sem találta őket. - Drágám, nem láttál errefelé két szelet csokit? - kérdezte a férjét. - Nem én! Ekkor lenézett gyermekeire, és észrevette, hogy mindketten ijedten pislognak. - Veletek mi történt? - kérdezte, de már kezdte sejteni a választ. - Hát... szóval mi csak... - hebegte Kati. - Elkezdtük összeszámolni a zsebpénzünket, van-e már elég arra a babára, amit kinéztünk - kezdett magyarázkodni Móni. - Már csak tíz forint hiányzik - tette hozzá Kati. - Csak azért nyúltam a kabátzsebedbe, hogy hátha kallódik ott valamennyi aprópénz. - Aztán megtaláltuk a csokikat. - És megettük - pislogott bűntudatosan Móni. Annyira édesen ácsorogtak ott magukba roskadva, hogy Ágnesnek ellágyult a szíve. - Zsebtolvajok - mosolygott, és szeretettel megsimogatta a két lány fejét. - Nem haragszol ránk? - bújt hozzá Kati. - Nem, végül is nektek vettem. De azért legközelebb ne turkáljatok a zsebemben, inkább szóljatok nekem ilyenkor. - Megígérjük! - kiáltották a gyerekek kórusban.

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk