Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Lecsó		2018.06.01. 21:01
– Utálom a lecsót! – állította Dóri teljes bizonysággal. Igaz, hogy soha nem is kóstolta, de azért meg volt róla győződve, hogy utálja. Voltaképpen azt sem tudta, mik a lecsó összetevői – de sebaj, AKKOR IS utálja. Édesapja nem osztotta a véleményét, ő ugyanis szerette, ezért anyukája viszonylag sűrűn főzött neki lecsót. Ilyenkor rendszerint megcsapta Dóri orrát a készülő étel ígéretes illata. – Hmmm, micsoda finom illatok! – szimatolt ki a konyhába. – Mit főzöl, anyu? – Lecsót. – Lecsót?! Fúj! – húzódott vissza Dóri a szobájába. Ez így ment hosszú éveken keresztül. Egy szép napon Dóri aktuális párja, Zsolt látogatóba érkezett. Anyuka aznap is épp lecsót készített, és azok a fenséges illatok Zsolt orrát is megbűvölték, pedig akkor még csak az ajtó túlsó oldalán állt. – Mik ezek a finom illatok? – kérdezte rögtön a köszönés után. – Lecsót főztem. – Kaphatok egy tányérral? – Zsolt maga is meglepődött, hogy ez a mondat kicsúszott a száján, hiszen legjobb tudomása szerint ő sem szerette a lecsót. Mindenesetre most már nem volt visszaút, anyuka szedett Zsoltnak egy tányérral. Dóri is ott téblábolt a konyhában, és az egyre erősödő nagyszerű kajaillat felkeltette az érdeklődését. Amint látta, hogy néz ki a lecsó, megállapította, hogy nem is vészes. Hát jó, most vagy soha! – Én is kaphatok egy tányérral? – szólalt meg halkan, bizonytalanul. – De csak egy egészen kis adagot kérek! Anyuka eleget tett a kérésnek. Az első falatok után pedig Dóri döbbenten rájött: EZ FINOM! Így történt, hogy Dóri annyira megszerette a lecsót, hogy még a munkahelyére is azt vitt enni. Míg kollégái salátát, szendvicset ettek, ő jóízűen kanalazta a mamakosztot. – Na jó, végtére is, szeretem a lecsót – ismerte be végül. – De csakis anyuét!

Tanácstalan tanácsadók		2018.06.01. 21:02
Történt egy napon, hogy Dóri az interneten szörfözve levelet kapott egy régi barátjától. Az úriembert Krisznek hívták, egy laza tízessel volt idősebb hősünknél, de annak idején szoros barátságot ápoltak (nem OLYAT, te kis huncut), végigkövették egymás balul sikerült párkapcsolatait, és rendszerint tanácsot adtak a másiknak nehéz időszakokban. Amolyan lelkitámasz-félék voltak egymásnak. Aztán Krisz eltűnt egy időre, mert ez szokása volt, de most megint felbukkant, jöttek a kérdések, miújság, hogyvagy-mintvagy. Néhány levélváltáson belül kiderült, a változatosság kedvéért ismét kapcsolatban van, de ahogy ő fogalmazott, „ez sem az igazi”, „elfáradtam már a sok csalódástól, azt hiszem, kicsit megalkudtam magamban.” Na, Dórinak több se kellett, előkapta tanácsadó mivoltát, képzeletbeli szemüveg föl, tudományos pofával szélsebesen gépelve, szenvedélyesen magyarázott Krisznek, hogy irgumburgum, a lehető legrosszabb, amit most csinálsz. Mit volt mit tenni, megbeszéltek egy személyes találkozót, ahol aztán Dóri folytatta a lelkére beszélést: – Nem úgy van az, Krisz, édes szívem, hát ezzel csak magadat és őt csapod be. Nézz magadra, ordít rólad, hogy boldogtalan vagy. Nincs értelme lecövekelned olyasvalaki mellett, akit nem is szeretsz igazán, adj még időt magadnak, rád fog találni az igazi, de ez nagyon rossz megoldás. Ésatöbbi, ésatöbbi, Dóri csak mondta és mondta, személyes feladatának érezte Kriszt megmenteni a boldogtalan jövőtől. A srác meg zavartan nézett erre-arra, hümmögött meg dünnyögött, „igen, igazad lehet, de már feladtam a reményt”. Több órás beszélgetés után, amikor már úgy tűnt, Dóri célt ért el, és barátja hajlana a jó szóra, jött a váratlan fordulat: – Ja, egyébként hét hónap múlva gyerekünk születik – nyögte be Krisz elhaló hangon. BUMM. Dóri totál lefagyott. Hát kérem szépen, gyerekről eddig nem volt szó. – Ja... ööö... gratulálok – hebegte. – Köszi... – felelte Krisz bizonytalanul. Aztán csak hallgattak, és nagy szemekkel, zavartan bámultak egymásra ők ketten, a totálisan tanácstalan tanácsadók.

Fogas		2018.06.01. 21:03
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fogas, aki egy hangulatos lakás előszobájába volt felszerelve. Ebben a lakásban egy fiatal szerelmespár élt, akik sajnos hajlamosak voltak a feledékenységre. A szürke hétköznapokban annyira elfáradtak, hogy bizony sok mindennel elmaradtak energiahiány fényében, így például a takarítással, téli-nyári ruhák megfelelő időben történő elpakolásával – és hát itt jön képbe főhősünk, a fogas. A hideg téli napokon vastag kabátokat kellett megtartania karjaival. Ráadásul a szerelmespár lánytagjának többféle kabátja volt, színben és vastagságban egyaránt, ezek aztán elkezdtek egymásra rakódni. A fogas egyre fáradtabb volt, nagyon várta már a jó időt, hiszen úgy okoskodott, a meleg időjárás beköszöntével a párocska elpakolja a beépített szekrénybe a vastag kabátokat, és majd csak a következő télen kerülnek elő újra. Nem így történt. Hőseink nemes egyszerűséggel otthagyták a fogason a kabátokat. A telet tavasz követte, a tavaszt nyár, és a fogas még mindig a nehéz holmik alatt roskadozott. Ez nem járja! – mérgelődött magában. – Mikor lehetek végre egy kicsit felszabadult, mikor örülhetek annak, hogy nincs rajtam semmilyen teher? Eltelt a nyár is, beköszöntött az ősz. A fogas már letett arról, hogy valaha is megszabadul a kabátok súlyától, hiszen az ősszel ismét hűvös idő jön, aztán már itt is az újabb tél. Egy szeptember végi hétvégén azonban a párocska osztott-szorzott, és úgy döntöttek, egyesített erővel nekiesnek a lakás rendbetételének. Suhogtak a seprűk, zúgott a porszívó, tisztult az otthon. Hogy, hogy nem, a fiú eljutott a fogashoz is. Leszedte róla az összes kabátot, és elpakolta őket a szekrénybe. A fogas fellélegzett. Végre! Tudta ugyan, hogy a folyamatosan lehűlő időnek köszönhetően hamarosan újra visszakerülnek rá a vékony dzsekik, majd a vastag kabátok, de legalább egy kis ideig élvezheti a szabadságot. Mi az isten?! – hördült fel, amikor valami egy nagy koppanással landolt rajta. Dóri bizonytalanul szemlélte a fogast. – Te, Sanyi, az a vízszintes cucc a fogason eddig is ott volt? – Ja, nem, csak rátettem azt a seprűnyelet, amit majd ki kellene selejtezni. Majd. MAJD. Ez virágnyelven azt jelenti, hogy hónapokra ott marad. Ez az én formám... – sóhajtott a fogas.

A meg nem értett kislány		2018.06.01. 21:04
1992-1993 Dórika boldogan csempészte haza az óvodából új kincseit. Barátnőjével, Esztivel egész nap saját meséjüket játszották az udvaron összeszedett kellékekkel, és alig várta, hogy otthon is folytassa a játékot. Anyukának azonban gyanússá vált, hogy kislánya a babaháza elé kuporodva nem a Barbie babáival játszik. Ahogy odalépett, elhűlve fedezte fel, hogy Dórika egy kavicsot és egy fél dióhéjat szorongat. – Te meg mit csinálsz? – vonta kérdőre lánygyermekét. – Ez itt Kiskövi és Dióhéja! – felelte Dórika lelkesen, azzal rázendített a Kiskövi és Dióhéja „főcímdalára”, amit kis barátnőjével komponáltak az óvodában. Anyuka azonban nem értékelte a műsort. – Ott vannak a rendes játékaid, miért nem azokkal játszol? – háborgott, azzal a kukába száműzte Kiskövit és Dióhéját. Dórika levonta a tanulságot, és ezután csak az óvodában folytatódott a mese. * Anyuka a méteráru boltban beszélgetett az eladónővel, amikor halk sikkantás vágta el a társalgásukat. Azonnal kislánya felé perdült, aki a ventilátor előtt ácsorgott, és nagyra nyílt szemmel szorongatta a kezét. Anyuka sűrű elnézések közepette rángatta ki gyermekét a boltból. – Nem szabad a ventilátorhoz nyúlni! – oktatta ki Dórikát. – Látod, most megvágta az ujjadat! Dórika megszeppenten hallgatott. Igazán nem értette, miért vágta meg a ventilátor. Hiszen előtte hosszasan beszélgetett vele, és mivel olyan szomorúan ingatta a fejét a szerkezet, csak meg akarta őt simogatni… * Egy napon apuka hozta haza Dórit az óvodából. Jó idő volt, hétágra sütött a nap. – Meleged van? – kérdezte egyszer csak apuka, miközben átmentek a zebrán. Dórika nem igazán értette ezt a kifejezést, de már annyiszor hallotta, hogy megunta, és úgy döntött, frappáns válasszal reagál. – Nem, hidegem van! – bökte ki diadalmasan. – Fázol? – értetlenkedett az apuka. – Nem – felelte Dórika nyugodtan. Apuka semmit sem értett ebből a párbeszédből, de úgy döntött, inkább annyiban hagyja… * A kis Dóri gyakran látta, ahogy a nála három évvel idősebb bátyja az öklével dörzsöli a szemét, miközben azt mondja, „álmos vagyok”. Egy napon, amikor az egész család a nagyszülőknél vendégeskedett, úgy döntött, eljátssza ezt a kis jelenetet. – Álmos vagyok – közölte a világgal, miközben annak rendje és módja szerint megdörzsölte a szemét. – Álmos vagy? – csapott le rá a körülötte tüsténkedő nagymama. – Nem – felelte Dóri határozottan. – De hát dörzsölöd a szemedet! – Nem vagyok álmos – vont vállat Dóri. Ezen a ponton a nagymama is úgy döntött, inkább annyiban hagyja… * Dórika éppen a fürdőkádban ücsörgött, amikor a kád mellé felszerelt tükörben megpillantotta magát. Egyszer csak gondolt egyet, vizet fröcskölt az arcára, hogy azok könnycseppekre hasonlítsanak, majd nagy őzikeszemekkel nézte tükörképét, és belekezdett egy rögtönzött balladába. Úgy tett, mintha egy könnyes arcú énekesnő lenne a tévében, aki egy szomorú dalt ad elő. A műsorszámnak végül az vetett véget, hogy tükörképbe beúszott az ajtófélfánál megjelenő apukájának és bátyjának vigyorgó feje, Dóri pedig felháborodott, amiért meglesték.   1996-1998 – Kislányom, mi ez a halom kartondoboz a szobádban? Nem lehet tőlük elférni! – háborgott az anyuka. – Nézd, házikókat csináltam belőlük! – mutatta lelkesen Dóri a tákolmányait. – Minek? Ott van a babaházad! És mi ez a rengeteg papírfigura az asztalodon? Annyi pénzt költünk a játékaidra, miért nem azokkal játszol?! Egyszerűen nem értem! Ezzel a lendülettel anyuka kidobálta a szerinte fölösleges kacatokat. Dóri szomorúan nézett utánuk. Pedig a papírfigurákból már egy egész falut legyártott… * Anyuka szeretett volna bemenni a gyerekszobába, de az ajtónál tovább nem jutott – ugyanis az egész szobát székek és rájuk borított takarók foglalták el. Alattuk lapult Dóri, a kisöccse és egy másik Dóri, akit hősünk az általános iskolában ismert meg. – Mi a fene folyik itt? – hasított a levegőbe az anyuka ingerült hangja. – Azt játsszuk, hogy szegény emberek vagyunk, akik kunyhóban élnek – érkezett a készséges felelet. Anyuka inkább nem kommentálta a dolgot, csak egy fáradt sóhajjal kifordult a szobából. * Egy napon anyuka bekukkantott kislányához, és a homlokát ráncolta. – Mit csinálsz azokkal a használt buszjegyekkel? – Azt játszom, hogy minden tárgy él a szobámban – mosolygott Dóri lelkesen. – Ez itt az apuka-jegy, ez az anyuka-jegy, ő meg a gyerekük. Valószínűleg ez volt az a pont, amikor anyuka rájött, hogy sosem fogja megérteni a gyermekét.

Mi jár a fejedben?		2018.06.01. 21:05
Mi jár a fejedben? – ez az a kérdés, amit Sanyi nem tesz fel, amikor rosszul vagyok. Tudja ő azt. Tudja, hogy ilyenkor üresség kong bennem, hogy minden gondolat fáj, hogy beszélni is alig tudok. Még tudományosan is levezeti, ilyenkor mi történik az agyamban. Ha a szomszéd szobában ül, és megcsörren a telefon, kijelzőjén velem, azonnal tudja. Már jön is, az ágyam mellé térdel, amelyben nyöszörögve heverek, és könnyek csorognak végig az arcomon. Suttogva tudok csak elmondani néhány szót. Ő máris akcióba lép. Elmondja, hogy egyedül megy bevásárolni, én ebben az állapotban ne is erőltessem. Papírt, tollat húz maga elé, kérdez, mit vegyen. Nagyon nehezen összeszedem a gondolataimat, akadozva, halkan lehelem magam elé a szavakat: tusfürdő, innivaló, zöldség... Serényen ír, aztán felpattan, homlokon csókol, öltözni megy. Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, visszaájulok az öntudatlan állapotba. Amikor legközelebb feleszmélek, már itthon van. A konyhában tevékenykedik, mosogat, és elkészíti az ebédet, amit együtt terveztünk megfőzni. Néha beszalad, kérdez valamit a recepttel kapcsolatban, aztán visszasiet a konyhába. Szörnyen érzem magam, amiért nem tudok neki segíteni, és ugrott az együtt töltött napunk. Ennek többször hangot adok, és a bocsánatát kérem, de csak elhárítja, és megnyugtat. – Ugyan már! – mondja. – Ez most egy ilyen nap, de aztán majd jobban leszel. Amikor elkészül az étel, segít nekem kikelni az ágyból, odatámogat az asztalhoz, megterít. Közben kimosott két adag ruhát, és rendbe tette a szobáját. Jól érzi magát, hogy haladt a dolgokkal, és bízik bennem. Az ő bizalma, szeretete, pozitív hozzáállása újabb könnyeket csal a szemembe, és biztonságban érzem magam. Másnap jobb állapotban ébredek, és újult erővel vágok neki a napnak. Mosogatok, felsöprök, felmosok, bevásárolok. Alkotnom is sikerül. Enni, inni adok a malacoknak. És amikor Sanyi este hazaér a munkából, már magamtól mesélem el neki, mi minden jár a fejemben.

Dóri mint pénztáros 1.		2018.06.01. 21:06
Délutános műszak. Kígyózó sor, megyek leváltani a kolléganőmet, akinek lejárt a munkaideje, és a helyére érkeztem én. Kolléganő imába foglalja a nevemet, a vevők már kevésbé. Szúrós szemmel kísérik végig a leváltási folyamatot – ami, megjegyzem, esetemben maximum két percet vesz igénybe –, mintha én lennék a megtestesült gonosz. Aztán jól meglepődnek, hogy két perc múlva már javában blokkolok. * Blokkolok és blokkolok, mígnem az egyik terméket hiába húzogatom, a scanner nem veszi be a gépbe. Rápillantok, vonalkódja stimmel, húzogatom tovább, semmi. – Píííííííítty! – röhög rajtam a gépezet. Aha, hát persze, frissített egyet. Időnként csinál olyat, hogy amikor elfárad, leáll egy-két percre, ezalatt nem vesz be semmilyen terméket. Majd csipog egyet, vársz még fél percet, és utána működik tovább. Meglehetősen utálom. Folytatom a blokkolást, öt perc múlva megint leáll a történet. – Píííítty! – Na, elmész te a fenébe! – morranok. Aztán rádöbbenek, hogy ezt hangosan ki is mondtam. Következhet a magyarázkodás a döbbent vevőnek... * Nálunk a péktermékeket is a vásárlónak kell felcímkézni, hogy gyorsabban haladjon a kiszolgálás. Kár, hogy ezt a vevők nyolcvan százaléka nem tudja. Ezt még meg is értem, hiszen ez egy új rendszer. Az a rosszabbik, amikor azt sem tudják, mit vesznek le a polcról. Van ugyan a pénztárosoknak egy listája a péktermékekről, a hozzájuk való kódokkal (mert ugye mi kódrendszer alapján dolgozunk), de ha nem tudjuk, hogy az odahozott kifli a hatezerféléből éppen melyik, akkor hogy keressük ki a neve alapján a kódját? A kaiser zsemle és a vaníliás csoda kinézete között például alig van különbség. Vevő odahoz egy pékterméket, hogy megvenné, de nem címkézte fel. Nézem jobbról, nézem balról, de nem jövök rá, ez melyik. Előkapom a listámat, és megkérdezem, mi a neve ennek a terméknek. Kerek szemekkel rám néz. – Hááát... azt nem tudom, de kilencvenkilenc forint volt. – Ez nekem sajnos nem segítség, nekem a neve és a kódja kellene, anélkül nem tudom bevinni a gépbe. – Kilencvenkilenc forint volt. – Azt értem, de ezt így nem tudom beütni... Nem emlékszik a nevére? – Nem figyeltem... de azt tudom, hogy kilencvenkilenc forintba kerül. Magamban hosszan felsikítok... nincs mit tenni. – ILDIIIIII, NEM TUDOD, ENNEK MI A KÓDJA? * – Kétezer-száznyolcvan forint lesz. – Nem baj, ha apróval fizetek? – kérdezi a nyolcvan év körüli nénike. – Nem baj. Komótosan előveszi a pénztárcáját, és nekiáll keresgélni, meg egyenként kiszedegetni a... tíz, húsz, ötven forintosokat... Sor meg közben ácsorog, a vevők szúrós tekintettel méregetnek ENGEM... Na, most miért rám bámultok? Nem tudok mit tenni... Három vevővel arrébb csacsogó kislányhangot hallok: – Anyu, most már nemsokára mi jövünk? Nyugtával dicsérd a napot, szívem, ilyen tempóban holnap is itt fogtok ácsorogni... Fél óra múlva: – Nincs annyi apróm, akkor adok nagy pénzt... * Egy másik idős nénike lelkesen nézelődik a kasszánál. – Mik ezek a színes dobozkák? – Csókolom, azok óvszerek... * Megérkezik egy törzsvásárlóm. Hatvanas úriember, Doktor úr becenévre hallgat. Állítólag korábban kibírhatatlan volt, minden pénztárosba belekötött, de nekem valamiért bírja a fejemet. Kellemesen elcsacsogunk blokkolás közben. – Van barátja? – kérdezi. – Nincs. – Hogyhogy nincs? Egy ilyen szép lánynak nincs barátja? – Hát látja... – Azt hittem, nyáron a barátjával ment Csehországba. – Akkor még volt... – Jaaa! Értem. Mennyi ideig voltak együtt? – Egy évet. – Hát, maga még fiatal, van ideje megtalálni a párját. Valami pénzes palit fogjon ki, hogy itt hagyhassa ezt a pénztáros munkát! – Legyen így!

Zsák a foltját		2018.06.01. 21:07
– Megnézem a játékosztályt! – NEEEEE! – Csak MEGNÉZEM! (néhány perc múlva) – Sanyi, ez a baba le van akciózva! Hozzuk eeeel! – Ajjaj... Hát igen. Ilyen és ehhez hasonló jelenetek szinte mindig megestek, valahányszor Dóri és Sanyi vásárolni indult. Nem volt olyan alkalom, hogy a lány ne veszett volna el a játékosztály bűvöletében, ilyenkor rendszerint valami zsákmánnyal tért vissza – aztán pedig komoly bűntudattal küzdött, amiért megint nem tudott ellenállni szenvedélyének, és erre megy el a pénz. Egészségügyi állapotának egyik komoly tünete volt a szélsőséges hangulatingadozás, a hirtelen belelkesedés, aztán pedig a szomorúság. Ezért Sanyi finoman okítani, tanítgatni kezdte: – Gondold végig: valóban kell ez neked? Tényleg szükséged van rá? – tette fel a kérdést Dórinak egyre gyakrabban. A lány ilyenkor végiggondolta a dolgot, és mindkettejük örömére egyre többször tudott nemet mondani efféle vágyainak. – Igazad van, csak porfogó lenne a szobámban – tette vissza a polcra az adott játékot. Szép lassan eltanulta ezt a technikát. Azért persze mindig betért az osztályra nézelődni, de már Sanyi nélkül is gyakorolni tudta a visszautasítást, lemondást dolgokról. Egy napon ismét nagybevásárolni mentek. Megbeszélték, hogy Sanyi beszerzi a zsebkendőket, papírtörlőket, Dóri addig körbenéz a játékosztályon, és majd ott találkoznak. A lány végigment az áruk között, és könnyű szívvel nyugtázta, hogy nem csábult el semmire. Ezt boldogan el is újságolta megérkező párjának: – Látod, Sanyi, már végig tudok menni a játékosztályon anélkül, hogy bármit venni akarnék. Szuper, nem? Végszóra egy plüssmaci landolt a bevásárlókocsiban. Dóri kérdőn bámult rá. – Olyan cuki ez a mackó... – motyogta Sanyi bocsánatkérően. Néhány másodpercre megfagyott a levegő, majd a lányból kitört a nevetés. Felszabadultan kacagott a beállt szituáción. – Persze, nevess csak... – mormogta Sanyi, de ő is vigyorgott. Lám, erre mondják, hogy megtalálta a zsák a foltját.

Körök		2018.06.01. 21:08
Megérkezem a munkahelyemre. Sietve lépek be az öltözőbe, és míg a szekrényemhez megyek, odaköszönök a bent tartózkodó kollégáknak. Még egy kis mosolyra is futja. Gyorsan átöltözöm, és már rohanok is a főpénztárba, felvenni a kasszát. Megyek a kijelölt pénztárba, leváltani a reggel óta robotoló kolléganőmet, aki hálás mosollyal fogad. Két perc alatt helyet cserélünk, és kezdődhet a munkanapom. Nyolc óra alatt kiszolgálok számtalan vevőt, segítek a kezdő kollégáknak, nap végén visszapakolom az otthagyott árukat. Az udvarias mosoly már az arcomra fagyott. – Olyan kedves, aranyos és mosolygós kislány! – mondják rólam a kolléganőim. * – Hagyjál már! – mordulok rá a bátyámra, amikor egy gyenge poénnal próbál beszólni. Kirohanok a konyhába, ahol egy üres lábas fogad. – Megint megetted a részemet? – kiabálom idősebb testvéremnek, némi cifra káromkodással tarkítva. – Így jártál! – jön a felelet. – Ne balhézzatok már! – lép közbe anya. – Öröm itthon lenni, komolyan... – morgom, és jobb híján szendvicset készítek magamnak. * A barátaim nagyot nevetnek, mert épp egy vicces munkahelyi történetet adok elő. Velük kacagok, felszabadultan, gondtalanul. – Imádom a humorodat! – mondja az egyikük. – Olyan jól fogalmazol, könyvet kellene írnod! – teszi hozzá egy másik barát. – Majd átgondolom... Na, jöhet még egy kör? – kérdezem, és miután mindenki biccent, a bárpult felé indulok. * Körök. Munkahely. Család. Barátok. Minden körhöz egy-egy arc, míg végül már magam sem tudom, melyik az igazi.

Dóri mint pénztáros 2.		2018.06.01. 21:09
Jól tudok dinnyét vágni. Legalábbis a főnöknőm szerint, aki ennek örömére be is tett a tizenkét órás műszak elején a zöldségosztályra dinnyét szelni. Tudniillik ha épp kevés a vásárló, előfordul, hogy kipakolnak minket ide-oda besegíteni, amikor a többi osztályon el vannak havazva a teendőkkel. Így köt ki egy pénztáros a dinnyék között. Alig fél órája ültem bent a pénztárban, amikor jött a telefon, hogy zárjak be, és menjek az információs pulthoz. – Dórikám! – fogadott széles mosollyal a főnöknő. Ebből már nem sok jót sejtettem. Ha a főnöknő mosolyog, ott bizony nagy a baj. – Olyan ügyesen dinnyéztél a múltkor, hogy a zöldséges fiúk megdicsértek. Kellene megint vágnod néhányat. Szuper! Uraim, ezek szerint még semmi sincs veszve. Lehet, hogy konyhatündér egyelőre nem vagyok, de legalább jól tudok dinnyét vágni. Ez is megfelelő ajánlólevél, nem? Szóval az ezt követő két órában félbevágtam, fóliába csomagoltam és felcímkéztem minden fellelhető dinnyét a zöldség-raktárban. Utána visszaülhettem a pénztárba. * Egy szombati naphoz képest eléggé pangás volt. Szerencsére ült mellettem kolléganő, akinek nyafoghattam. – Haza akarok menni! – közöltem durcásan. – Arról szó sem lehet! – nézett rám Ági megjátszott szigorral. – Fiatal vagy és szép, bírod te a melót! – A szépségnek ehhez mi köze van?! – A szép pénztárosoknak itt kell maradni tartani a frontot, a csúnyák és öregek délután hazamehetnek pihenni. – Jaj nekem. És ha beszerzek egy-két bibircsókot az ábrázatomra, én is mehetek? Erre sajnos már nem kaptam választ, mert egy érkező vevő megzavarta ezt az épületes csevejt... * Lassanként megérkeztek a nagybevásárló családok. Először egy középkorú házaspár futott be hozzám. Annak rendje és módja szerint elkezdtem behúzogatni a termékeiket, ők pedig szorgosan pakolásztak vissza a bevásárlókocsiba. Egyszer csak a hölgy megbotránkozva méregetni kezdett egy Sport szeletet, ami szintén a cuccaik között figyelt. – Te vettél csokit? – szegezte a kérdést férjurának. – Igen, én voltam – szabadkozott az úr. – Megláttam, megkívántam, elvettem. Hirtelen történt... – Ilyen legalja cuccot... – Pillanat műve volt – magyarázkodott a férj áhítatosan, mintha valami nagyobb kaliberű dologról volna szó. – Ócska – jellemezte a hölgy szegény csokit. Egy másik idősebb házaspár szintén jól megpakolta a futószalagot, úgy tippeltem, az áruház felét elhozták. Miután minden termék felkerült a szalagra, a hölgy bocsánatkérő mosollyal elém állt, és kibökte: – Csak beszaladtunk egy kis gyümölcsért… Aztán jött egy teljes család, egy négy év körüli kislánnyal és egy nagyjából féléves kisfiúval. A fiúcska végigflörtölte velem a vásárlást, szemkontaktust keresett, vigyorgott, integetett. A kislány cserfeskedett, pakolászott. Végeztünk, szülők: – Viszontlátásra! Kislányom, köszönj el a nénitől te is! – Sijaaaa! Majd holnap találkozunk! Ezen a ponton tócsává olvadtam. Hogy te milyen cuki vagy, édes lelkecském, várlak vissza holnap, igaz, hogy szabadnapom lesz, de nem baj, csak miattad bejövök! Jó sógornőd leszek, ígérem! * Meló közbeni megőrülésem egyik gyöngyszeme következik. – Te! – fordultam a mellettem ülő kolléganőmhöz. – Ott az a gyerkőc egy fütyi formájú lufival kószál! – Látom. Tényleg olyan – felelte a kolléganő rezignáltan. – Hát nem? Csak a két golyó hiányzik. A gyerek elhaladt mellettünk. – Basszus, arca is van... – fedeztem fel, és őrült módon vihogtam. Az arra járó vevő levesestál-szemmel nézett rám. – Hogy lehet ilyen lufit adni egy gyerek kezébe? – méltatlankodtam. – A kukacnak is ilyen formája van – homályosított fel a kolléganőm. – Az ott egy kukac, Dóri... – Ja. Mit gondolsz, miért becézik kukacnak azt a bizonyos testrészt? – Ezen a ponton már könnyezve röhögtem. A hozzám tévedő vevő inkább másik sort keresett. * A nap „fénypontját” – nem is, mélypontját – egy igencsak illuminált állapotban érkező asszonynak köszönhettem. Ekkortájt volt az a nyári akció, hogy ha összegyűjt az ember öt darab Soproni Ászok fület a dobozról, azt beválthatja egy új sörre. Nos, a hölgy odabotorkált hozzám, kiszórt elém tizenöt darab soproni-fület, hogy ő akkor ezeket beváltaná. Vártam. Ő is várt. – Rendben, de hol vannak a sörök? – törtem meg a kínos csendet. – Hö? – Csak úgy tudom önnek ezeket a füleket beváltani, ha a sört is idehozza a pénztárhoz. – Hööööö? A dobozt is? – Hát hogy szeretne sört kapni a fülekért, ha nem hozza ide magával? Nálam itt a pénztárban nincsen sör. – Hádde mi? Éééén hozzam ide? A dobozt is? He? Fél órába tellett, mire a kolléganőmmel ketten együtt elmagyaráztuk neki a dolgokat. Végül nagy koppanással leesett neki: – Jaaaaa, hogy a sört is hozzam ide! Jóóóvan, nem értettem! Há' nekem csak ideadták a fiúk, hogy váccsam be! – Igen, hölgyem, tizenöt fület hozott, ez azt jelenti, hogy három doboz sima Soproni sörre tudom őket beváltani. Menjen vissza az italosztályhoz, és hozzon ide három dobozzal, megvárom. – Hááá' igen, gyóóó, addig itt hagyom a szatyromat is! – Azzal odabiggyesztette a szalag mellé az üres üvegekkel megrakott pakkját. Már a szagtól berúgtam... Amíg eltotyogott teljesíteni a küldetést, igyekeztem rendbe tenni megtépázott idegeimet. Jó soká tartott, mire visszatért a kasszámhoz – és diadalmasan odatett elém három doboz CITROMOS GÖSSERT. – Hölgyem, ez nem jó, erre nem válthatok vissza Soproni-füleket. Mondtam önnek, hogy sima Sopronit hozzon ide. – Hádde hol van az, nem találom, aajjmár... – visszaindult az italosztályhoz, újabb fél órára eltűnt. – Te, felköthetem magam? – tettem fel a kérdést kolléganőmnek, aki jót mulatott közben a történéseken. Amikor nagy sokára megint megtalált a kedves asszony, három doboz citromos Sopronit szorongatott. – Na, ez már fél siker, kérem, de NE citromosat hozzon, hanem még mindig a sima sztenderd változatra volna szükségem. – Ajjmár, nem lehet ott semmit megtalálni!! Há' nincs ott!! – háborgott a nő. – Ott kell lennie, de én nem szállhatok ki a kasszából, szóval legyen kedves, nézze meg megint.... – És aztán húzzon már a picsába, tettem hozzá gondolatban. Mialatt a hölgy ismételten visszacsoszogott a sörökhöz, én hosszan tartó hisztérikus sírást mímeltem a kolléganőmnek – amelynek három korombeli srác is szemtanúja volt, akik épp nála vásároltak, és igencsak érdekesen tekintettek rám. – Amúgy rendben vagyok – nyugtattam meg őket. – Csak hosszú ez a nap... De a végén csak összejött, mert megtalálta a sima Sopronit. Amilyen gyorsan csak tudtam, beváltottam, aztán nagy motyogások közepette eloldalgott. Én pedig szertartásosan eltemettem elhalálozott idegeimet...

Sanyi esete Rómeóval		2018.06.01. 21:11
Sanyi egy nagyon kedves és megértő figura. Szemrebbenés nélkül tudomásul veszi, hogy szívemben nem csak ő foglal el előkelő helyet, hanem Rómeó is, családunk legifjabb tagja, egy gyönyörű zöld roller. Amikor felvetettem, hogy jöjjön ma le velem, és amíg én száguldozom egy sort, ő tegyen egy sétát, nemcsak hogy rábólintott, de megkérdezte, kipróbálhatja-e majd ő is. Hát hogyne! Úgyhogy még sötétedés előtt lebattyogtunk, és nekiindultunk a környéknek. Én mint viszonylag friss rolleres, félig gurultam, félig sétáltam, mert a hepehupásabb utakon és az úttesteknél inkább csak toltam Rómeót abbéli félelmemből, nehogy pofára essek (szó szerint). Úgy tíz perc után átengedtem a rollert Sanyinak, és miközben elindult vele, aggódó anyukaként szemléltem útját. Rendben megtett egy kisebb távot, visszaengedett a kis kedvencemre, még meg is jegyezte, hogy nem könnyű ám hajtani, jól megdolgoztatja a lábizmokat. Mentünk, mendegéltünk, mígnem bejelentettem, hogy elfáradtam, üljünk le egy kicsit. Helyet foglaltam egy padon, Sanyi pedig ismét elkérte Rómeót, hogy addig is cirkálhasson vele. Felpattant rá, és az urak gurulni kezdtek. Miközben leizzadva pihegtem, Sanyi elhaladt előttem egy igen érdekes elrendezésben: törpe-pózba guggolt, és gonosz vigyort társított hozzá. De mire ez a kép eljutott az agyamig, az események váratlan fordulatot vettek: a roller megbotlott egy betonmélyedésben, Sanyi felkiáltott, Rómeóstul fordult egyet a levegőben, és összegömbölyödve landolt a földön. Felpattantam, és hirtelen azt sem tudtam, kiért aggódjak jobban: Sanyiért vagy Rómeóért. Szerencsére mindketten megúszták ezt a kis balesetet. Mint mondtam, Sanyi egy nagyon megértő figura. Azt is megengedte, hogy szabad folyást engedjek a feltörő röhögőgörcsömnek...

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk