- Van egy Rose nevű lány. Születése óta ismerem. Az anyja még várandósan költözött a szomszédságunkba, hétéves voltam, amikor világra hozta a lányát. Nem voltunk valami jó szomszédok, mondhatni a kapcsolatot sem tartottuk egymással. Én az apámmal éltem tizennyolc éves koromig, a nő, Miss McKeeny egy kisebb személyzettel és a gyermekével. Ha csak tehette, messziről elkerült bennünket, lenézően állt hozzánk. Csak hírből hallottam, hogy valami nemesi családból származott.
- De akkor miért költözött arra a szegényes vidékre? – kérdezett közbe Steve.
- Nem tudom. Férje nem volt, lehet, hogy Rose csak úgy besikerült nála, és a családnak ez nem tetszett.
- Mit is mondtál, McKeeny? – Cedric eltűnődött. – Ismerősen cseng ez a név. Azt hiszem, az egy elég szigorú és vaskalapos család. És mi van ezzel a Rose-zal?
- Nos, igen. Rose a kezdetektől fogva kereste a társaságomat, még az anyja határozott tiltásának ellenére is. Nagyon különc, furcsa kislány volt: kíváncsi, érdeklődő, elvont gondolkodású. Néha olyan kérdéseket tett fel nekem, hogy égnek állt tőle a hajam. A kezdetekben igencsak zavart, hogy folyton rajtam lóg, többször megpróbáltam elhajtani, de ő mindig visszajött, magától értetődően. Aztán lassan hozzászoktam, természetessé vált, hogy igen, itt van Rose, megint van valamilyen kérdése, vagy kint játszik a réten. Néha csak úgy váratlanul betoppant, kezembe nyomott valamit vagy eldarálta legújabb gondolatát, és azzal a lendülettel szaladt is el. A kérdéseire néha csak unottan válaszoltam, de ahogy cseperedtünk fel, egyre érdekesebb beszélgetéseket lehetett vele folytatni. Sosem tudtam mit kezdeni a személyével, meg ezzel a törődéssel, amit a maga természetes módján adott. Értitek, apámmal ott éldegélünk ridegen, alig szólva egymáshoz, erre jön ez a különös kis teremtés, aki mindenképpen az én társaságomra tart igényt. Sosem viszonoztam a kedvességét, de nem tagadom, jólesett a dolog. Már kezdtem elengedni magam mellette, aztán viszont hirtelen megváltozott.
- Mi történt?
- Úgy két-három évvel ezelőtt kifordult magából, hideg és elutasító lett. Már nem kereste a társaságomat, sőt, kifejezetten került, ha pedig mégis szóba állt velem, ugyanolyan lekezelően és gőgösen tette, mint az anyja. Nagyon megharagudtam rá emiatt. Beeszi magát az életembe egy édes kislány, aztán amikor már engedném is, bezárja előttem a kaput. Végül már szinte nem is láttam, alig hagyta el a házukat.
- Nem lehetséges, hogy az anyjának a keze volt a dologban? – vetette fel Steve.
- Nem. Elég rossz kapcsolatban voltak, nem adott sokat az anyja szavára. Néha hallottam őket veszekedni, Ms. McKeeny nagyon csúnyán beszélt a lányával. Egyszer azt is láttam, hogy felpofozza, de Rose-nak a szeme sem rebbent. Sokszor próbált neki megtiltani az anyja ezt-azt, de sosem érdekelte.
- Akkor mi történhetett?
- Azóta már megtudtam – sóhajtott Victor szomorúan. – Hamarosan kitérek rá, csak…
- Nyugodtan, folytasd, ahogy szeretnéd – biztatta Cedric.
- Rendben. Szóval az anyja néhány hónappal ezelőtt elhunyt. Korábban egy véletlen folytán megtudtam, hogy valahol elrejtve vannak gyémántjai, családi örökségként talán… És mivel kellett a pénz, úgy döntöttem, most, hogy Ms. McKeeny eltávozott az élők sorából, megszerzem magamnak azokat a gyémántokat, hogy aztán jó árért eladhassam őket. Csakhogy Rose kemény ellenfélnek bizonyult. Nem volt hajlandó elárulni, hol vannak elrejtve a gyémántok, ezért kínzással szedtem ki belőle. Számomra ez csak hecc volt, és kicsit talán bosszú is a gőgös viselkedéséért. Végül elárulta a rejtekhelyet, én pedig ezután még rá is ijesztettem, úgy tettem, mintha meg akarnám ölni. Összekötözve otthagytam a vasúti síneken, de eszem ágában sem volt a halálba küldeni. Amikor jött a vonat, kimentettem onnan. Rose pedig összeomlott. Zokogott, záporesőként hullottak a könnyei, sosem láttam ilyen állapotban. De ami még ennél is meglepőbb volt… könyörgött, hogy elégítsem ki.
- Mármint hogy micsoda? – kapta fel a fejét döbbenten Steve, aki ezidáig elmélyülten hallgatta a történetet.
- Igen. Felizgatta őt a kínzás. De azt sem tudta, mi történik a testével. Nem azt mondta, „elégíts ki”, hanem nyöszörgött egy sort arról, hogy valami furcsa lüktetést és sajgást érez a lába között, és zokogva kért, hogy segítsek rajta. Először azt hittem, valami trükkre készül, de nem. Tényleg teljesen át volt nedvesedve. Úgy viselkedett, mint egy szűz, bár a kérdésemre azt felelte, volt már férfival. Sosem láttam őt ennyire megtörtnek, sosem hallottam könyörögni. Végül megszántam, lecsillapítottam, és a magamévá tettem. – Victor egy pillanatra elhallgatott. – De lehet, hogy nem kellett volna.
- Miért, olyan rossz volt? – vigyorodott el Steve kajánul.
Victor sötét pillantást küldött felé.
- Bocsánat, bocsánat! – szabadkozott a barátja.
- Nem volt rossz vele, sőt, meglepően élveztem… jobban, mint eddig bárki mással. De Rose ott feküdt megkötözve, összezavarodva, megtörten… Én pedig visszaéltem az állapotával.
- De nem bántottad, vagy igen? – kérdezett közbe Cedric.
- Nem. Hála az égnek, hogy nem estem neki… Úgy vettem észre, hogy ő is élvezte. De akkor sem kellett volna a saját vágyaimnak engednem abban a helyzetben.
- Haver, a lány gyakorlatilag tálcán kínálta magát – vetette ellen Steve. – Ennek még egy szent sem tudott volna ellenállni.
- Lehet – hagyta helyben Victor.
Ezután elmesélte barátainak, hogy Rose-ra különös rosszullétek törtek rá, és őt hívta. Részletesen beszámolt mindenről, arról is, amiket a lány elmesélt neki. Közben előszedte Ms. McKeeny naplóját, és átnyújtotta a férfiaknak, hogy maguk is elolvashassák. Cedric komor arccal futotta át a sorokat, majd továbbadta Steve-nek.
- Szörnyű anya lehetett ezek alapján – jegyezte meg.
- Igen. És Rose részben neki köszönheti a szenvedéseit. – Victor keze ökölbe szorult. – Az a hányadék pasas erőszakkal tette magáévá, amikor csak kedve szottyant, és Rose senkivel sem beszélhetett erről. Pedig biztos vagyok benne, hogy nekem szólt volna, ha az anyja nem utasítja rendre, hogy ez csak és kizárólag a két fél dolga. Így azonban magába zárt mindent, és emiatt változott meg annyira.
Egy rövid ideig hallgatásba burkolóztak. Steve a naplót olvasta, Victor és Cedric pedig a gondolataikba mélyedtek, míg végül utóbbi törte meg a csendet:
- Tulajdonképpen mi a kérdésed?
- Nem is tudom – felelte Victor. – Az egyikre végül is már megkaptam a választ. Azt akartam tudni, tényleg lehet-e szeretni egy vadembert, és tudjuk-e viszonozni. De látva benneteket Mandyvel és Asterivel, sok mindent átértékeltem, és a helyükre kerültek a dolgok.
- Hidd el, ez nekünk is nehéz volt. Mi magunk is sokáig azt az elvet vallottuk, hogy a szeretet, szerelem nem való az életünkbe. Hosszú idő volt, mire megértettük és elfogadtuk, hogy eddig helytelenül gondolkodtunk.
- Igen. De… Én nem lehetek csak úgy együtt Rose-zal! Elárultam őt. Kicsaltam belőle a gyémántok hollétét, ráijesztettem, ő pedig… összeomlott. Miattam.
- Én nem gondolnám, hogy csak miattad – mondta Cedric. – Hiszen Rose maga mondta, hogy édesanyjának halála is megviselte. Most nem találja a helyét, mert egyedül maradt. Te csak egy utolsó löket lehettél. Azt gondolom… ha tényleg szerelmes beléd, akkor talán megrémült, hogy téged is elveszít. Ezért hívhatott téged önkívületi állapotában. Hiszen, ha összefoglaljuk a történteket, két biztos pont volt az életében: az anyja, pontosabban a parancsai, és te, akivel jól érezte magát. Most elhunyt az anyja, eltűntek a parancsok, a biztos háttér. Te pedig úgymond ellene fordultál a gyémántokért, és emiatt omolhatott össze.
- Én barom! – temette az arcát a kezébe Victor. – Egyik rohadt gyémánt sem ér számomra annyit, mint… mint ő. Mi van, ha egy életre tönkretettem, és soha többé nem lesz az a furcsa, életigenlő lány, aki volt?
- Victor! – Cedric nagyon komolyan nézett barátjára. – Én sokkal, de sokkal rosszabb dolgokat műveltem Mandyvel. Bántottam őt, rajta töltöttem ki mindent, ami éppen frusztrált, úgy használtam, mint egy rongybabát. Most mégis boldogok vagyunk együtt. Amikor megtudtam, hogy beteg… akkor önmagamat hibáztattam, és azt kívántam, bár meg nem történtté tehetnék mindent. Mandy aztán egy levélben mesélte el, hogy én már nem tudtam olyat művelni vele, amit ne csinált volna meg korábban más. Neki nem az fájt, hogy bántom, hanem a gondolat, hogy soha nem lehet velem. A betegsége egy vele született idegi alapú rendellenesség, amely fokozatosan bontotta ki magát a szervezetében. Lehet, hogy gyakran leépül, lehet, hogy nem minden nap olyan, mint amilyennek megismertem, de ő továbbra is az a lány, akibe az első látásra beleszerettem. Asteri is önmaga maradt, akkor is, amikor Steve csúnyán megalázta. Ezekhez képest fel sem ér az, amit te tettél Rose-zal. Az alapján, amit meséltél, erős személyiségnek tűnik, biztos vagyok benne, hogy össze fogja szedni magát. Most, hogy már az anyja sem korlátozhatja, talán még jobban lesz, mint bármikor. De ha szereted őt, akkor szeresd mindenkor, akár jól van, akár rosszul. Mert ő attól még mindig az a lány marad, aki volt. És tudod, még mit gondolok? Azt, hogy te neki köszönhetően lettél egy jobb ember. Neked épp olyan nagy szükséged van rá, mint neki rád. Ha ő nincs, akkor egy megkeseredett, elfajzott vademberré válhattál volna, magadra utalva. De ő ott volt neked, megosztotta veled gyermeki életét, adott valami szebbet és jobbat, mint amit otthon kaptál. Ti egyszerűen összetartoztok.
Victor megrendülten hallgatta végig Cedricet. Igaz lehet? Tényleg összetartoznak? Soha nem gondolt bele abba, hogy Rose mentette meg őt az igazi vadember-léttől. De ahogy elhallgatta barátját, minden olyan logikusnak tűnt. Hiszen milyen élete lett volna a lány nélkül? Üres, keserű, semmilyen.
- Hoppá – motyogta váratlanul Steve, aki eddig olyan csendben olvasgatott mellettük, hogy szinte már meg is feledkeztek a jelenlétéről.
- Mi van? – nézett rá Cedric.
Steve összevont szemöldökkel leeresztette a naplót.
- Victor, te végigolvastad ezt?
- Nem. Egy idő után felhúztam magam azon, ahogy a lányáról beszél, így hát félbehagytam.
Steve szó nélkül odanyújtotta neki a naplót egy bizonyos oldalra lapozva, ami a füzet végén volt. Victor elvette, és ahogy olvasni kezdte, arcára kiült a döbbenet.

Kedves Rose!

Ezt a levelet valószínűleg már csak a halálom után fogod elolvasni. Így is akartam. Nem véletlenül rejtegettem előled ezt a füzetet. Eredetileg úgy terveztem, sosem fogom veled megosztani ezeket a sorokat, elég, ha az én vállamon ül a súly. De végül is úgy határoztam, jogod van tudni mindent. Jogod van tudni, miért nem voltam soha jó anyád.
Mert nem szépítem a dolgokat: rossz anya voltam. Meg sem próbáltam változtatni ezen. Könnyebb rossznak lenni, mint erővel változtatni egy jobb élet reményében. Én már akkor belefáradtam az életbe, amikor születtél, és nem volt erőm úgy felnevelni téged, ahogy megérdemelted volna.
Rose, engem annak idején egy ismeretlen férfi megerőszakolt, és te ennek eredményeként fogantál. A családom pedig nem vállalta magára ezt a terhet. Nem érdekelte őket, pontosan mi történt velem, csak a jó hírüket féltették, amelyet igencsak megtépázott volna egy leányanya. Ők fényes jövőt terveztek velem, hogy majd hozzáadnak egy rangos emberhez, amiből nekik is sok hasznuk lesz. Így azonban romba dőlt az elképzelésük. Képtelenek lettek volna elviselni, hogy a környezetünkben ferde szemmel néznek ránk az emberek a várandósságom miatt. Így hát egyszerűen eltávolítottak. Rendeltek mellém egy személyzetet, hogy ne legyek egyedül, ideköltöztettek a semmi közepére, és havonta támogatnak egy adott összeggel. Ennyi telt tőlük, és még ezért is hálás lehetek, hiszen akár mindennemű támogatás nélkül is kitagadhattak volna. Egy szavam sem lehetett. Mindennek úgy kellett történnie, ahogy elrendezték. Reményem sem volt többé egy boldog életre, nem mintha a család olyan bőkezűen osztogatta volna a szeretetet, amíg velük laktam.
Képtelen voltam szeretni téged. Akadtak pillanatok, amikor kifejezetten gyűlöltelek. Hiszen valahányszor rád néztem, arra a gyalázatra emlékeztettél, amit elkövettek ellenem. Te voltál a félresiklott életem megtestesítője. Nem tudtalak szeretni. Engem sem szerettek. Nem volt miből adjak neked.
Attól a pillanattól fogva, hogy megerőszakoltak engem, és kitagadott a családom, már csak azt vártam, mikor ér véget az életem. Gyakran megkísértett az öngyilkosság gondolata, de gyáva voltam. Igen, ez vagyok én: egy gyáva alak, egy gyenge jellem, aki inkább a gyűlöletbe és a keserűségbe temetkezett, ahelyett, hogy megpróbálta volna menteni a menthetőt.
Sajnálom, Rose. Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kellett megfogannod, és hogy nem lehettem jó anyád. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni veled. Amikor felcseperedtél, arra gondoltam, hozzáadlak egy nemes férfihoz, hogy legalább a te életed jobb legyen, de te mindig lázadtál ez ellen. Nem értettem, miért nem ragadtad meg egyik lehetőséget sem. Nem értettem, miért maradsz mellettem, és azt sem, mit vársz az élettől. Nem értettelek, mert nem ismerlek téged. Meg sem próbáltalak megismerni. Mert nem elég, hogy elbántak velem, de még egy újabb terhet is kaptam a személyedben, aki mindig erre emlékeztet, hogy soha ne tudjam elfelejteni a borzalmakat, hogy képtelen legyek egyszerűen eltemetni magamban. Mert te ott voltál minden percben, és az arcodban láttam annak az ismeretlen erőszaktevőnek a vicsorgását, a családom szégyenkezését. Ezek mögött pedig téged már nem is láttalak.
Csak remélni merem, hogy ha eltávozom az élők sorából, akkor felszabadulsz végre az általam rád rótt teher alól, és lehetőséged lesz egy jobb, boldogabb életre. Nem tudlak ellátni anyai intelmekkel, tanácsokkal, mert nincsenek. Egyszerűen csak kezdd újra az életedet! Jöjj rá, ki vagy, tarts ki mellette, és ne engedd, hogy bárki tönkretegyen. Bár félek, én már megtettem.

Ég áldjon!
Rhea

Victor összezavarodva ejtette ölébe a füzetet. Ezek az információk váratlanul érték. Sosem foglalkoztatta Ms. McKeeny személye, még csak azt sem tudta sokáig, hogy ennyire rossz anya volt. Amikor ez kiderült, haragudott rá, ez a levél azonban mindent más megvilágításba helyezett. A nőnek tényleg borzalmas élete volt. És Rose egy nemi erőszak által fogant…
- Atyaég – kommentálta Cedric, aki Victorral együtt olvasta végig a levelet.
- Ezt meg kellene majd mutatnod Rose-nak – vélekedett Steve.
- Nem is tudom… elég szókimondóra sikerült, az anyja nem finomkodik benne. Hátha felzaklatja…
- Szerintem Rose hozzászokott már ehhez a hangnemhez, ha figyelembe vesszük, milyen rossz bánásmódot kapott az anyjától – mondta Steve. – Úgy gondolom, joga van megtudni, miért is történt így. Talán benne is helyre tesz néhány dolgot, és könnyebb lesz feldolgoznia a gyászt.
- Talán igazad van, de ez a levél még nekem is sok volt – vallotta be Victor. – Lehet, hogy adni kellene egy kis időt Rose-nak, mielőtt szembesül Ms. McKeeny soraival.
- Nem javaslom ezt az opciót. Ha csak később adod oda neki, talán megbántódik, amiért titkolóztál előtte. Jobb minél hamarabb tiszta vizet önteni a pohárba.
- Ebben mondjuk van valami…
- Tudod, mi jutott eszembe? – szólalt meg hirtelen Cedric.
- Micsoda?
- Ms. McKeeny nem engedte Rose-nak, hogy szebbé tegye az életét. De te igen. Te beengedted őt.
Többet nem is kellett mondania. Victor tudta, hogy barátja miért hívta fel erre a figyelmét. Hogy nyomatékosítsa, ő mindig is Rose mellett állt, ahogy a lány is mellette. Még ha ezt soha nem is vette észre, és nem értékelte kellőképp.
- Azt hiszem, most át kell gondolnom a hallottakat – mondta végül. – Nem bánjátok, ha elvonulok egy kicsit?
- Nem, menj nyugodtan. Szellőztesd ki a fejedet! Én úgyis megnézném Mandyt, hogy van – tápászkodott fel Cedric. Steve követte a példáját.
- Bent leszünk, ha kellünk!
- Rendben, köszönöm!