Egyszer Victor odakötözte a kislányt egy székhez, majd órákra magára hagyta. Az apja akkor éppen nem tartózkodott az országban, így Rose teljesen egyedül maradt az ütött-kopott házban. Ő maga akkor volt tizenhat éves, a lány pedig kilenc. Victor lement a városba, betért egy fogadóba, komótosan megebédelt, aztán még egy ideig sétált a környéken. Arra számított, hogy mire visszatér a házukhoz, Rose zokogva, sikítástól berekedt hanggal és feldagadt szemmel fogadja. Ehhez képest a lány ugyanolyan érdeklődve nézelődött, mint amikor otthagyta. A fiúnak majd’ leesett az álla döbbenetében.
- Te meg sem ijedtél? – szegezte neki a kérdést.
- Tudtam, hogy visszajössz majd.
- Honnan?
- Itt laksz – vonta fel az egyik szemöldökét Rose. Olyan mulatságosan közölte ezt az evidens tényt, hogy Victor kis híján felnevetett.
- És most én kötözhetlek meg téged? – kérdezte a kislány kíváncsian.
- Még mit nem!
- Miért nem?
- Én vagyok az idősebb, én megtehetem. Te nem.
- Ez nem igazságos – biggyesztette le az ajkát Rose.
- Az élet sem igazságos. Főleg nem ebben az országban.
- Nem értem, miért háborúznak örökké az itteni emberek – tűnődött el Rose. – Mi hasznuk származik belőle?
- Mondd csak, nem zavar, hogy még mindig meg vagy kötözve? – emlékeztette Victor.
- Nos, a karom már eléggé zsibbad – vallotta be a lány könnyedén. – Hálás lennék, ha elengednél.
- És ha nem foglak?
- Akkor nem. Majd anya elkezd keresni, aztán nagyot néz.
Victor őszintén meglepődött. Sehogy sem tud ráijeszteni a lányra? Egyáltalán miért érez rá késztetést, hogy ezt tegye? És hogyhogy Rose ennyi idő alatt nem esett kétségbe? Mi a búbánattal kötötte le magát egymagában?
Utóbbit meg is kérdezte tőle.
- Meséket találtam ki – felelte Rose nyugodtan.
- Meséket?
- Igen. Gyakran jutnak eszembe mindenféle történetek. Néha én vagyok a főszereplő, néha kitalált alakok.
Ez felkeltette Victor érdeklődését.
- Úgy! És most milyen mesét találtál ki?
Rose lelkesen belekezdett egy történetbe, amiben egy tündér megunja, hogy mindig jól kell viselkednie, ezért át akar állni a koboldokhoz, amivel hatalmas felfordulást okoz maga körül. Akkora átéléssel mesélt és olyan jól fogalmazott, hogy Victor szeme előtt szinte megjelent az egész mese. Látta maga előtt a tündért, a koboldokat, az eseményeket. Észre sem vette, mennyire beszippantotta a történet, csak akkor, amikor egy izgalmas ponton Rose abbahagyta a mesélést.
- Elmondom a folytatást, ha eloldozol – vigyorodott el csibészesen.
Victor hitetlenkedve bámult rá. Micsoda átokfajzat! Majd még azt képzeli, hogy alkudozhat vele… De a történet túlságosan érdekesnek ígérkezett, és nem szívesen vallotta be magának, de igenis érdekelte a folytatás. Megforgatta a szemét.
- Igazi ördögfióka vagy – mondta, majd elvágta a köteleket. Rose felállt, kinyújtóztatta magát, és megdörzsölte zsibbadt karjait.
- Köszönöm! Már nagyon kell pisilnem – közölte, majd kiszaladt a mellékhelyiségbe. Victornak megfordult a fejében, hogy esetleg szökni próbál, de nem: amint elvégezte dolgát, Rose szépen visszaült a székre, és folytatta a mesélést. Mire a történet végére ért, rájuk esteledett, úgyhogy Victor végül az útjára engedte.

A férfi elmosolyodott, ahogy visszagondolt erre az esetre. Mennyire elbűvölte őt Rose az izgalmas meséjével! Ahogy az is lenyűgözte, hogy milyen jól feltalálta magát a kislány „szorult helyzetében”.

Egy másik alkalommal Rose a réten hasalt, és valamit rajzolgatott. Hét-nyolc éves lehetett. Victor éppen arra vetődött, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Az volt a terve, hogy kikerüli a fűben fekvő lányt, ám amikor a közelébe ért, Rose felpillantott rá, és minden bevezető nélkül megkérdezte:
- Te kibe vagy szerelmes?
Victor felvonta a szemöldökét.
- Ez meg hogy jön ide?
- Csak érdekel.
- Honnan veszed, hogy egyáltalán szerelmes vagyok valakibe?
- Azt hittem, mindenki szerelmes valakibe – csodálkozott a kislány őszintén, mire a fiúból kipukkadt a nevetés. Micsoda fura kis bogár ez!
- És te kibe vagy szerelmes? – fordította meg a játékot.
- Beléd – vágta rá Rose teljes nyugalommal.
Victor ezen is nevetett, nem vette komolyan.
- Akkor vagy a humorod nagyon rossz, vagy az ízlésed.
- Te is szerelmes vagy belém? – érdeklődött a kislány, figyelmen kívül hagyva Victor gúnyolódását.
- Dehogy! Nőj fel, kis naiv!
- Majd felnövök előbb-utóbb, és akkor feleségül vehetsz.
- Ó, igen? Megadod az engedélyt? – csipkelődött Victor, majd választ sem várva, elsétált.

Akkor kinevette őt, pedig, mint utólag kiderült, tényleg szerelmes volt belé. Még ha a maga gyermeki módján is, de szerette őt. És az anyja naplóját elolvasva az is kiderült, hogy ez nagylány korára is megmaradt… ahogy talán még most is.
 

Előfordult, hogy észrevette, amint a szabadban ülve faágakkal, levelekkel vagy rongydarabokkal játszik.
- Miért nem rendes játékokat használsz? – guggolt le mellé az egyik ilyen alkalommal.
- Azok milyenek? – érdeklődött Rose. Victor furcsán nézett rá. Neki sem nagyon voltak játékai, de néha a városban járva látott a piacon mindenfélét.
- Hát… babák, játékmackó, ilyesmik – felelte.
- Nekem nincsenek ilyeneim – vont vállat Rose.
Nocsak, a nemesi sarjadéknak nem futja játékokra?
- Most hajótörötteset játszom – mesélte a lányka. – Ők itt a hajótöröttek – mutatott a faágakra –, és kikötöttek egy lakatlan szigeten, ahol…
Megint beszippantotta a történetével, annyira, hogy végül Victor leült mellé, és ő is beszállt a játékba, vagy saját ötletekkel toldotta meg a mesét.

Rose-nak hihetetlenül gazdag fantáziája volt. A felhőkben alakokat és formákat látott, esténként a csillagokat kötötte össze úgy, hogy kijöjjön belőlük valami, és ezekhez rendszerint kitalált egy újabb történetet. Victor a legtöbbször bosszúsan ciccegett és elhúzta a száját, amikor a kislány megjelent legújabb mesélnivalóival, de utóbb be kellett vallania magának: nagyon is élvezi hallgatni őt.
 

Amikor Rose tizenkét éves volt, odaszaladt Victorhoz, miközben a férfi a fűben ülve levegőzött. Szinte mindig a szabadban futottak össze, hiszen szomszédokként a szüleik által nem látogatták egymást. Diadalmasan közölte vele, hogy a személyzetük egyik tagja megtanította hajat befonni. Azon nyomban ki is akarta próbálni frissen szerzett tudását, és mivel Victornak már akkor is hosszú haja volt, őt választotta ehhez alanynak. A fiú először persze hevesen tiltakozott, de Rose addig nyaggatta, amíg végül kelletlenül beadta a derekát. A lány odaállt mögé, és gondosan befonta a haját, majd amikor végzett, megkerülte őt, hogy szemből is megtekinthesse a végeredményt. Vágott egy fintort.
- Á, ez neked nem áll jól! – kiáltotta, majd átnyúlt Victor feje fölött, és szétborzolta a sötét fürtöket. Ezáltal nagyon közel állt hozzá, arcukat alig választotta el néhány centiméter. Victor akkor először nézte meg alaposabban a lányt. Feltűnt neki, milyen szépek az arcvonásai, és megállapította, hogy valószínűleg gyönyörű nővé fog felcseperedni. Zavarba jött a saját gondolataitól. Az ég szerelmére, ez csak egy gyerek! Nem tekinthet rá lassan érő nőként.
Hogy elterelje gondolatait, váratlanul elkapta Rose-t, leterítette a fűbe, és csiklandozni kezdte. A lány kacagva izgett-mozgott, édes nevetése megmelengette Victor szívét…

„Drága Rosie – gondolta Victor. – Te tényleg mindig ott voltál velem, és teljes szívedből szerettél. Nekem pedig ez valóban egyre többet jelentett. Rosie…”
Hogy kikérte magának, amikor kiskorában Victor egyszer tökmagnak nevezte őt!

- Nem vagyok tökmag! – szegte fel a fejét határozottan a kislány. – A nevem Rose!
- Rooose! – utánozta a fiú. – Ez túl komoly és felnőttes név. Márpedig amíg ilyen törpe vagy, lehetetlen téged így nevezni.
- Pedig anya is így hív – erősködött Rose. – Igaz, elég szigorúan szokta mondani.
- Egy ilyen apróság legfeljebb Rosie lehet.
- Rosie – ízlelgette a becenevet a lány. – Így még senki nem hívott.
- Majd én mostantól így foglak, legalábbis amíg nagyobb nem leszel.

Amíg nagyobb lesz, hogyne… Ez a kedves becézés ráragadt, és évekkel később is gyakran hívta így.

Rose akkor is mellette volt, amikor Victor édesapja meghalt. A fiú nem tudott mit kezdeni az érzéseivel. Nem érezte, hogy istenigazából gyászolna, hiszen sosem álltak egymáshoz annyira közel az apjával. De azért kissé ijesztő volt a gondolat, hogy mostantól teljesen egyedül marad, magára utalva, árván.
Egy nyáréjszakán kint feküdt a fűben, a csillagokat bámulta, és próbálta helyre tenni magában a dolgokat. De csak kongó ürességet érzett, néha lappangó félelmet a jövőtől, bár ezt igyekezett ignorálni.
Fel sem figyelt a közeledő léptekre, már csak arra lett figyelmes, hogy Rose tétován mellékuporodik.
- Szomorú vagy? – kérdezte halkan.
- Nem.
- Akkor mit érzel?
- Semmit.
- Valamit biztosan!
- Furcsa lesz egyedül – csúszott ki Victor száján kelletlenül.
A lány hallgatott egy kis ideig, majd elnyújtózott mellette, és az oldalára fordulva a fiúhoz bújt.
- Nem vagy egyedül – suttogta. – Rám számíthatsz.
Victor legszívesebben elzavarta volna maga mellől, de nem tette. Nem volt hozzá ereje. Hallgatagon bámulta a csillagokat, és lassanként azon kapta magát: jólesik neki, ahogy Rose hozzábújik. Keze önkéntelenül mozdult, és sután magához ölelte a kis testet.
Sokáig feküdtek szótlanul. Rose általában egy szószátyár kislány volt, de ösztönösen tudta, érezte, mikor jobb csendben maradni. Végül Victor törte meg a hallgatást.
- Mesélsz nekem valamit a csillagokból? – kérdezte halkan, és elmosolyodott egy cseppet.
- Persze! – derült fel kicsit Rose, majd a hátára fordult, felnézett az égboltra, és rövid tűnődés után belekezdett egy új történetbe.

Számtalan emlék pergett le Victor fejében, és minden egyes kép egyre jobban megerősítette benne azt, amit Cedric mondott. Ő Rose-nak köszönheti, hogy ember maradt. Ez a különc lány kézen fogva kalauzolta el egy mesevilágba, elmenekítette magukat a rideg valóság elől. Segített neki. És Victor is a lánynak, hiszen partner volt a játékokban, a buta kérdéseiben, a meséiben. Megkeseredett édesanyja mellett ugyanolyan magányos volt, mint ő. Mégis úgy tudott élni, úgy tudott élvezni minden pillanatot, úgy tudott játszani, mesélni, ahogy talán egyetlen boldog, kiegyensúlyozott ember sem.
Aztán bemocskolták. Elvették tőle a szabad, kiegyensúlyozott önmagát, darabokra törték. Ő pedig nem segített neki. Persze nem tudhatta, mi történik, csak azt látta, hogy Rose nagyon megváltozott. De ahelyett, hogy ennek utánajárt volna, a saját sértettségét előbbre tartotta. A fene vinné el a hiúságát! Rose a szeme előtt esett szét darabjaira. Beszélnie kellett volna vele, mi történt. Előbb-utóbb biztosan elmondta volna. De nem, ő nem nyitott a lány felé. Kényelmesnek tartotta, hogy Rose keresi őt, ott van neki, de fordítva…
Ám a múltkor végre segített rajta. Gondoskodott róla, meghallgatta, megvigasztalta. És még ezerszer megtenné, mert igenis fontos neki, és ezt most már ő is éreztetni akarja vele. Victor észre sem vette, mikor szerette meg Rose-t, talán még ifjú korában. De azt pontosan tudta, mikor tisztult ki szívében, hogy menthetetlenül beleszeretett: amikor a szeme láttára omlott össze, ezzel pedig lehullott róla az a rideg álarc, amit a bántalmazás miatt hordott magán évekig, és amivel mindenkit eltaszított maga mellől. Egészen addig a pillanatig. Akkor meglátta őt. Rose-t, azt a drága teremtést, aki mindig mellette volt. Rose-t, aki most egyedül maradt, és szüksége van rá. Rose-t, akire neki is nagy szüksége van. Akkor belenyilallt az érzés, hogy óvni akarja őt, letörölni a könnyeit, visszahozni az életbe, boldoggá tenni – Vele tölteni az életét.
Évekig haragudott rá, amiért úgy elfordult tőle, de a szíve mélyén akkor is szerette őt, éppen ezért fájt annyira neki, hogy kizárta az életéből. Azóta azonban a kirakós összeállt, Victor végre megértette, mi miért történt, és ahogy a dolgok a helyükre kerültek, úgy szakadt rá minden elfojtott érzés, a felcsillanó remény, hogy visszakaphatja Rose-t.

Most, hogy mindezt végiggondolta, úgy érezte, hiányzik egy darab a szívéből. Rose arca lebegett előtte, az ezernyi arc, amit megismert: a mesélő kislány, az őt vigasztaló kiskamasz apja halálakor, a réten játszó gyermek, a tizenéves szépség, a zárkózott, hideg lány, a megtört, zokogó nő. Akárhány arca van, ő mindet szereti. Igen, szereti. Ők együtt vészelték át a keserű sorsukat, együtt maradtak jó emberek, egymás mellett találtak örömteli pillanatokat.

Rose, édes tündér, pokolian hiányzol… Még adj nekem egy-két napot, hogy lecsillapodjon az elmém, aztán sietek hozzád haza, és soha többé nem engedlek el…