Halk szipogás hangja szakította ki a gondolatai közül. Körbenézett, és megpillantott egy fiatal lányt, amint az egyik dombon ücsörög. Sírt. Válla alig észrevehetően rázkódott, kezében gyűrött zsebkendőt szorongatott, amit újra és újra a szeméhez emelt. Jay önkéntelenül megindult felé. Maga sem tudta, miért, hiszen az évek során annyira magába zárkózott, hogy egyáltalán nem foglalkozott a külvilággal, a körülötte élő emberekkel és a bajaikkal. De ez mégiscsak egy ifjú teremtés. Bizonyára szerelmi bánata van, azért sírdogál. Hát majd mond neki néhány vigasztaló, üres szót, aztán továbbáll.
Ám ahogy odaért hozzá, és a lány felnézett rá, valami történt. Sosem látott még ehhez fogható aranybarna szempárt. A könnyben úszó, sebzett tekintet elért egészen az ő dermedt szívéig, és élesen belenyilallt. Jay csak bámulta az előtte kuporgó lányt. Nagyon is szép volt a maga egyszerűségével: semmi flancosság, semmilyen fennkölt gőg, mint Monicánál vagy Ambernél – de azt a bizonytalan bájosságot sem látja rajta, mint egykori kedvesén. Az arc kedves, szinte még gyermeki, mégis van a vonásaiban egyfajta mélyről jövő határozottság. Aranybarna haját copfba fogva viselte, és egyszerű szabású világoskék ruha volt rajta.
A könnyes pillantásba néma kérdések szöktek, mire Jay felocsúdott.
- Miért sírsz? Segíthetek? – kérdezte.
A lány lehajtotta a fejét.
- Bárcsak segíthetne – motyogta.
Jay leült mellé.
- Csak nem lehet akkora a baj – szólt. – Hidd el, megéltem már egyet s mást, hátha tudok okosat mondani.
A lány bizonytalan oldalpillantást vetett felé.
- Az apám szerint veszélyes dolog idegenekkel szóba állni – jegyezte meg, és a hangja olyan ártatlanul csendült, hogy Jay akaratlanul is elmosolyodott. Egek… mikor mosolygott ő utoljára?
- Nos, ezen könnyen segíthetünk – felelte, majd kezet nyújtott. – A nevem Jay Fossett.
A leányzó elfogadta a kézfogást.
- Eliza Clayhill.
- Örvendek, Eliza. Szép neved van. Szóval, most már nyugodtan elárulhatod, mi bánt.
Eliza maga elé nézett, és mélyet sóhajtott.
- Az, hogy nem akarok itt lenni – szólalt meg végül. – Születésem óta Pillendában élek, de sosem szerettem. Mindig arra vágytam, hogy elmehessek jó messzire, felfedezzem a sok-sok csodaszép tájat, és szabad lehessek. De az apám… ő mindig keményen fogott.
- És az édesanyád? – kérdezte halkan Jay.
- Ő már nem él. Apa nevelt fel, és nincs testvérem. Most pedig, hogy betöltöttem a tizennyolcadik évemet, apám bedugott engem udvarhölgynek a kastélyba, hogy ezáltal valamilyen ranghoz juthasson. – Eliza könnyei ismét megeredtek. – Nem akarok udvarhölgy lenni! Nem akarok a kastélyban élni, és elegem van abból, hogy megszabják, mit tegyek! Szabad akarok lenni… De persze nincs beleszólásom. Legszívesebben elszöknék jó messzire, csak félek, hogy apám időben közbelépne, vagy megtalálna, és jól elverne.
Jay némán, csodálkozva hallgatta őt. Sosem találkozott még ilyen teremtéssel. Azt hitte, a szabadság iránti örökös vágyával egyedül van ebben a világban. Akárhányszor nőkkel volt dolga, azok jóravaló, hűséges életet éltek, nem mertek kilépni a biztosból, vagy nem is vágytak rá, megelégedve tengették mindennapjaikat a nekik megírt sorsban. Ez a lány azonban úgy gondolkodik, mint ő, és ez különös érzéseket keltett benne. Mintha rokonlélekre talált volna, olyan lelki társra, akinek nem is hitt a létezésében.
- Tudja… azt hittem, ha felnövök, majd minden más lesz – folytatta Eliza. – Úgy képzeltem, akkor kikerülök apám akarata alól, enyém lesz a világ, azt tehetek, amihez kedvem támad. Hogyan is hihettem? Nem változott semmi. Ugyanúgy apám mondja meg, mit tegyek, és én ugyanúgy hiábavalóan próbálok meg ellenszegülni. – Megtörölte a szemét, és bűntudatos pillantást vetett a mellette ülő férfira. – Ne haragudjon, amiért ezt így magára zúdítottam.
- Ugyan! Hiszen én kérdeztem, mi bánt, és valóban érdeklődéssel hallgattalak. Tudod… Zavarna, ha tegeződnénk?
- Én, hát… nem is tudom. Végül is nem zavarna.
- Rendben. Szóval, tudod, teljesen átérzem, amit mondtál.
- Tényleg? – nézett rá döbbenten Eliza. – Eddig akárkivel próbáltam beszélni erről, az kinevetett vagy furcsán bámult rám.
- Pedig én tényleg pontosan értem a vágyaidat. – Jay merengve nézett el a távolba. Nehezen beszélt magáról, de úgy érezte, most muszáj, mert ennek a lánynak tudnia kell, hogy nincs egyedül. – Jómagam nemesi családból származom, de hosszú évek óta vándorként élek.
- Vándor vagy? – Eliza hangja izgatottan csendült, ami ismét mosolyt csalt Jay ajkára.
- Igen, az vagyok. Gyűlölöm a kötöttséget, a bezártságot, és képtelen vagyok egy helyen megmaradni.
- Ugye ezt nem csak azért mondod, hogy megvigasztalj? – gyanakodott a lány.
- Nem. Ez a színtiszta igazság, de ha nekem nem hiszel, nyugodtan kérdezhetsz rólam a kastélyban, alá fogják támasztani vándorlétemet.
- Jaj, nem úgy értettem… - Eliza leheletnyit elpirult. – Mármint, nem állt szándékomban hazugsággal vádolni téged, csak még sosem találkoztam vándorral. Szinte már azt hittem, csak a mesékben léteznek.
- Nos, láthatod, hogy hús-vér ember vagyok – mosolygott Jay.
- És… a családod nem bánta, hogy elmentél otthonról?
- Nemigen hagytam nekik beleszólást. De persze egy férfiembert nehezebben akadályoznak meg a távozásban, mint egy ifjú hölgyet.
- Ez nem igazságos – biggyesztette le az ajkát Eliza.
- Bizony nem az.
- Nem vihetnél el magaddal valahová messzire? – kérdezte hirtelen a lány. Ahogy Jay ránézett, reményt és vágyakozást látott a tekintetében.
- Csak úgy elszöknél egy idegennel? – kérdezett vissza.
- De hiszen már nem vagy idegen! Bemutatkoztunk egymásnak.
Jay röviden felnevetett.
- Édes kislány vagy. De nem szeretnélek bajba keverni.
Eliza elszontyolodott.
- Annyira irigyellek, hogy csak úgy szabadon vándorolhatsz, amerre szeretnél! – sóhajtotta.
Jay elnézte őt, és döbbenten vette észre, hogy a szívében rég nem érzett derű éledezik. Ez a lány annyira más, mint a többi…
- Volna egy ajánlatom – szólalt meg végül.
- Micsoda? – nézett fel rá Eliza.
- Nos, nekem még hetekig Pillendában kell maradnom, mert a királynak segédkezem az egyik üzleti ügyében. Mit szólnál, ha minden nap találkoznánk itt? Mesélek neked a vándoréletről, arról, merrefelé jártam ezidáig. És addig neked sem kell a kötelező teendőid miatt rosszul érezned magad. Ne aggódj, az itteni udvarhölgyeknek is jár a pihenőidő. Ha gondolod… azt együtt tölthetnénk.
- Valóban? – Eliza lelkesen elmosolyodott. – Ez egy nagyszerű ötlet!
- Akkor ebben meg is egyezhetünk – viszonozta a mosolyt Jay, azzal felkelt. – Nekem most vissza kell mennem a kastélyba. De majd felkereslek, és megbeszéljük a részleteket, rendben?
- Rendben. És… köszönöm.
- Igazán nincs mit köszönni. Hanem most már ne pityeregj!
- Nem fogok!
- Helyes – biccentett Jay, aztán megfordult, és szinte kényszerítette magát, hogy elinduljon.
Mi a fene ütött belé? Hogy lehet, hogy ez a lány így megfogta a figyelmét? Hiszen szinte még gyerek… Mégis, ahogy gondolkodik, amilyen sóvárgással beszélt a szabadságról, az egyszerűen magával ragadta. Furcsa módon már most alig várta, hogy újra találkozzanak.
Talán mégsem haltak ki belőle az érzelmek?