Megerősítést vagy cáfolatot várt, ám Johann sokáig hallgatott.
- És nem csábít a veszély? – törte meg végül a csendet.
- Ha nem csábítana, már rég elmenekültem volna.
- Mégis abba akarnád hagyni.
- Nem, én csak… elbizonytalanodtam.
- Értem.
Helga finoman végigfuttatta ujjait Johann mellkasán, majd keze lejjebb siklott. A férfi felnyögött.
- Ne hagyd, hogy elbizonytalanodjak – suttogta Helga fojtott hangon.
Johann a hátára fordította a nőt, fölé magasodott, és addig csókolta őt, amíg végül Helga fejéből minden gondolat kihullott…

*

Johann gyors és berögzült mozdulatokkal öltözködött. Szándékosan nem nézett a fűben fekvő, búzaszőke hajú, törékeny alkatú lányra, inkább a rétet és a távoli hegyeket fürkészte.
Carola felült, remegő kézzel leporolta magáról a fűszálakat, és bizonytalanul nézett fel a neki hátat fordító férfira. Soha nem volt még ennyire összezavarodva. Még mindig érezte a tompa sajgást az altestében. Szégyenkezve összezárta a combját, hogy ne lássa rajta a vért.
Nem erre számított. Egyáltalán… nem is így szerette volna megélni az első alkalmat. Úgy képzelte, majd szerelmes lesz, férjhez megy, a nászéjszakájukon pedig neki adja az ártatlanságát. És gyönyörű élmény lesz, megkapóan gyönyörű.
De ma délután minden megváltozott.
Amikor kora reggel sétálni indult a kihalt városkában, nem számított arra, hogy egy jóképű idegen csatlakozik hozzá. Megilletődött a férfi érdeklődésétől, hiszen még sosem udvarolt neki senki. Johann órákon keresztül bókolt a lánynak, aki ettől különlegesnek és szépnek érezte magát. Még azt is hinni kezdte, hogy ez a titokzatos fiatalember lesz az igazi, akivel egymásba szerethetnek.
Varázslatos pillanatnak érezte, amikor kiérve a városból Johann félrehúzta a fák közé, és megcsókolta. Még sosem csókolózott senkivel, elragadtatottan ízlelgette az új élményt. Ám amikor Johann keze elkalandozott, és a mellét érintette, megijedt. Kitépte magát a férfi öleléséből, és rendre utasította, hogy ő nem olyan lány, mint amilyenre ő gondol. Világos, hogy nem egymást keresik.
Ezután elsietett a rétek felé, Johann azonban nem hagyta magát lerázni. Utánament, a bocsánatáért esedezett, és mindenfélét mondott, ami megenyhítette Carola szívét. A kezét szorongatta, puha csókokat lehelt a lány arcára, és olyasmiket suttogott, mint „szerelem első látásra”, „végzet”, „sorsszerű találkozás”. Carola pedig mind jobban elgyengült, végül megadta magát a férfi ostromának.
Ám ezután Johann megváltozott. A lány gyöngédségre, jóleső dédelgetésre számított, Johann azonban szinte cafatokban tépte szét a ruháját. Erőtlen tiltakozását kemény csókkal fojtotta belé, és gátlástalanul tapogatta összevissza. Carolának még feleszmélni sem volt esélye, a férfi leteperte, és már belé is hatolt. A bénító fájdalom szétáradt Carola testében, de ő összezárta az ajkait, és tűrt. Úgy hitte, az első pillanatok után jobb lesz, hiszen azt hallotta, hogy a szerelmeskedés jó dolog. Azonban, bár a fájdalom valamelyest enyhült, a várt élvezet nem következett be.
Utólag már nem is tudta, meddig tartott a dolog, mikor lett vége. Csak arra eszmélt fel, hogy Johann kihúzódott belőle, és a hátára gurulva elterült mellette. Carola néhány percig zavartan bámulta az eget, majd óvatosan a férfira sandított. Valahol mélyen még mindig várt némi gyengédségre, szerető ölelésre, ám Johann rá sem nézett, amikor pedig bizonytalanul ő kezdeményezett volna összebújást, gyorsan felkelt a földről, és öltözni kezdett.

Carola megrázta a fejét, és feltekintett. A férfi még mindig háttal állt neki, és félhosszú, világosbarna haját igazgatta. Úgy tűnt, menni készül.
- Johann – szólította meg Carola tétován.
- Igen? – kérdezett vissza Johann, de már a hangja is annyira más volt. Hideg, elzárkózó.
- Mikor… mikor látlak újra? – tudakolta a lány. Arra gondolt, legközelebb biztosan jobb lesz az együttlét. Majd beletanul.
- Soha – csattant a válasz. Carola azt hitte, nem jól hall.
- Tessék?
Johann végre felé fordult, de a jéghideg, metsző pillantása élesen mart a lány szívébe.
- Egyszeri alkalom volt, felejtsd el a folytatást! – vágta hozzá Johann, majd mielőtt még Carola bármit is reagálhatott volna, sietve távozott.
A lány dermedten ült a fűben, szemét elfutotta a könny. Ahogy maga mellé nézett, észrevette, hogy Johann otthagyta a köpenyét. Ledőlt a földre, magához szorította a ruhadarabot, és zokogni kezdett.
Hogy történhetett ez meg? Hogy bánhattak így el vele, és ő hogyan is hihetett egy idegennek? De amikor Johann annyira kedves volt hozzá, és tényleg azt gondolta, ez lehet az igaz szerelem kezdete…
Kifosztottnak, rongybabának érezte magát. Csak sírt és sírt, mintha nem lenne többé holnap.

*

Mirella megállt az otthonának kapujában, és rámosolygott a mellette álló férfira.
- Köszönöm, hogy hazakísért – mondta.
- Igazán nincs mit, hölgyem – felelte bájosan Johann, bár belül csalódottan forrongott. A vásárban sétálva figyelt fel a barna hajú szépségre, és rögvest elhatározta, hogy megkaparintja magának. Feltett szándéka volt elcsábítani a lányt egy forró együttlétre. Annak rendje és módja szerint bókolni, udvarolni kezdett neki, ahogy máskor is szokta. Mirella kedves mosollyal fogadta a szavakat, és úgy tűnt, kölcsönös a vonzalom. Együtt sétáltak el a vásárból. Johann mindent megtett, kitartóan próbálkozott, de Mirella még egy csókot sem engedélyezett.
- Nem ismerem önt – válaszolta, amikor a férfi csókot lopott volna tőle.
Mire ideértek Mirella lakhelyéhez, Johann már látta, hogy ezt a lányt nem fogja tudni egykönnyen elcsábítani. Gondolkodott, mit tegyen, több opció is megfordult a fejében. Először az, hogy kihasználva erőfölényét egyszerűen csak leteperi, és elveszi, amit akar, mégse higgye ez a fruska, hogy játszadozhat vele; aztán arra gondolt, hagyja a fenébe az egészet. Ám Mirella túlságosan gyönyörű és izgató, már a látványa feltüzeli a vérét. Ezért úgy döntött, nem adja fel: néhány napig teszi majd a szépet a hölgynek, előadja az udvarias, tisztelettudó lovagot, mígnem el fogja érni, hogy Mirella odaadja magát neki.
Így hát a kapuban állva csak egy ártatlan kézcsókot adott neki, és látta, hogy ez igencsak imponál Mirellának.
- Örülök, hogy megismerkedtünk – mondta Johann. – Mikor láthatom kegyedet újra?
Mirella kicsit oldalra biccentette a fejét, és mosolyogva tűnődött.
- Mit szólna hozzá, ha két nap múlva délidőben találkoznánk ugyanannál a vásárnál?
Johann magában bosszankodott, hogy ismét egy népes helyszínen kell randevúzniuk, ahonnan csak még nehezebb lesz kihaltabb helyre csábítani a lányt. De azért bólintott.
- Ahogy óhajtja. Máris alig várom! – hízelgett.
Mirella biccentett, majd egy kedves mosollyal elköszönt, és becsukta maga mögött a kaput.

- Kis szajha – morogta maga elé Johann, miközben hazaindult. – Adod itt a szende kislányt, de én úgyis kihozom belőled a mocskos ribancot, aki minden nőben ott van…

*

Helga éppen a tükör előtt állva fésülködött, amikor Mirella belépett a kis házul előterébe. Rögtön észrevette húgán a szédült mosolyt.
- No, minek örülünk így? – érdeklődött.
Mirella tűnődve babrált befont copfjával.
- Azt hiszem, megtaláltam életem szerelmét – felelte ragyogó arccal.
- Ó, micsoda nagy szavak! – húzta el a száját Helga. Ő nem hitt a szerelemben. Hiszen a saját szemével nézte végig annak idején szülei házasságának viharos megromlását. Alighogy legfiatalabb húga megszületett, veszekedések és tányérdobálások zaja töltötte be az otthonukat. Néhány év elteltével aztán az anyjuk elhagyta őket, édesapjuk pedig az alkohol rabjává vált, és haláláig ivott. Helga tizenkét éves volt, amikor az anya elment. Az ő nyakába szakadt minden: a háztartás, az apjáról és két húgáról való gondoskodás. Munkákat vállalt, idős embereknek segített bevásárolni és takarítani, virágokat árult, utcát sepert. Szegényes körülmények között éltek, bár Larnó önmagában is mondhatni koldusok országa.
Helga úgy nőtt fel, hogy a szerelem, a házasság csak bajt okoz, ezért esze ágában sem volt férjet keresni magának. Egy alkalommal azonban az egyik munkaadója több pénzért cserébe azt kérte tőle, feküdjön össze vele. Nem volt gonosz alak, tisztességesen kifizette minden alkalommal a munkáját – egy harmincas férfi lehetett, akihez Helga szintén takarítani járt. Egészen jóképű volt, és csak némi gyöngédségre vágyott. Helgát csak a nagyobb fizetség érdekelte, hiszen minden pénzre szükségük volt odahaza, ezért rábólintott. Ekkor tapasztalta meg, hogy a szerelmeskedés mennyire jó dolog. Rákapott az ízére, és azóta szeretőkkel, alkalmi partnerekkel találkozgatott.

Szinte szánakozva nézte Mirellát – féltette húgát attól a csalódástól, ami minden valószínűség szerint várni fog rá. De azért nem akart undok lenni és ezzel a kedvét szegni, hiszen szerette a testvérét, mindhármuk között szoros volt a kötelék.
- Szóval, hol leltél rá erre a te nagy szerelmedre? – tudakolta.
- A vásárban – mosolygott Mirella, miközben letette a földre gyümölcsökkel teli kosarát. – Jóképű, romantikus és udvarias.
- Remek. Mivel foglalkozik?
Mirella elbizonytalanodott.
- Arról még nem esett szó.
- Pedig ezt fontos lenne tudnod! – korholta Helga a testvérét.
- A szerelemben az ilyen dolgok nem számítanak – felelte Mirella ábrándos arccal. Helga megforgatta a szemét. Reménytelen esetnek vélte a húgait, mindkettő a nagy romantikáról és románcról álmodozik.
- Igaz is, mi van Carolával? – kérdezte hirtelen. – Mostanság alig hagyja el a szobáját, és a szavát sem lehet venni.
- Nem tudom. Velem sem beszél.
Ekkor hallották, amint megnyikordul Carola szobájának ajtaja, és a lány kilépett hozzájuk.
- Miért, miről akartok velem olyan nagyon cseverészni? – szólalt meg dacosan.
- Kicsivel több tiszteletet kérnék! – szólt rá Helga.
- Ugyan, hagyd! – vette védelmébe húgukat Mirella. – Nem látod, hogy nincs jól?
- Semmi bajom! – tiltakozott Carola, de ordított róla az ellenkezője. Szeme kisírt volt, arca sápadt, tartása görnyedt. Azelőtt csendes, de jó kedélyű lányként élte életét.
- Carola, húgocskám – szólt Mirella csitító hangon. – A vak is látja, hogy bánt valami. Tudod, hogy nekünk elmondhatod! A testvéreid vagyunk, összetartunk jóban és rosszban egyaránt. Engedd, hogy segítsünk!
Carola habozva tekintett nővérére, majd legördült az arcán egy könnycsepp, és egy kopottas heverőre huppant. Nővérei helyet foglaltak a két oldalán.
- Néhány nappal ezelőtt… találkoztam egy férfival – kezdett bele halkan.
- Ó, már te is? – kottyant közbe Helga szemtelenül, de Mirella leintette.
- Folytasd! – kérte kishúgát.
- Ő… eljött velem sétálni, udvarolt, és… - Carola nyelt egyet, könnyei megeredtek. – És én… én odaadtam magam neki.
A nővérek döbbent pillantást váltottak egymással. Egyikük sem gondolta volna, hogy Carola az ártatlanságát gyakorlatilag egy idegennek adja egyszer.
- És milyen volt? – puhatolózott Helga.
- Nagyon fájt. Ő… durva volt. – Carola képtelen volt kimondani Johann nevét. Attól félt, ha megteszi, véglegesen összetörik a szíve.
- Bántott? – szörnyülködött Mirella.
- Nem kell ezt túlgondolni, az első alkalom nem a legkellemesebb – vetette ellen Helga, bár ezt inkább hallomásból tudta, neki nem volt annyira fájdalmas.
- Aztán mi történt? – kérdezte Mirella a húgát, figyelmen kívül hagyva Helga megjegyzését.
- Aztán… - Carola sírva fakadt. – Aztán otthagyott. Azt mondta, egyszeri alkalom volt. És hogy nem lesz folytatás.
- Micsoda egy alávaló féreg! – kiáltotta Mirella hevesen, miközben átkarolta Carola rázkódó vállát.
- Kihasznált – zokogta Carola. Mirella együttérzően ölelte át húgát. Helga azonban néhány percig szótlanul nézte a jelenetet.
- Te is akartad, nem? – szegezte végül a kérdést Carolának. A lány elakadó lélegzettel, elkerekült szemmel nézett fel nővérére.
- Helga! – szólt rá Mirella.
- Mi van? Carola maga mondta, hogy odaadta magát neki! – mondta Helga. – Akkor hát ő is akarta. Mit kell ezt túldramatizálni?
Carola felpattant ültéből, és úgy bámult Helgára, mint egy gyilkosra.
- Akartam! – kiáltotta. – Akartam, mert kedves volt hozzám, mert azt hittem, jó lesz! De alighogy rábólintottam, ő erővel tepert a földre, letépte a ruhámat, és fájdalmat okozott. Végig! Az elejétől a végéig fájt minden érintése, és fájt, ahogy bennem mozgott! És aztán úgy hagyott el, mint egy használt rongyot!
Azzal sarkon fordult, és visszarohant a szobájába. Az ajtót becsapta maga után, de még ezután is hallották, hogy hevesen zokog odabent.
Mirella sápadtan nézett utána, majd vádló tekintetét Helgára szegezte. A fekete hajú nővér is valósággal lefagyott.
- Én nem tudtam… - kezdte, ám húga belefojtotta a szót, kimondva a szörnyű igazságot:
- Te idióta! Carolát megerőszakolták!