- Mi történt, hölgyem? – kérdezte rögvest, ahogy Gina kifulladva, levegőt kapkodva megállt előtte.
- Nem vagyok a hölgyed! A nevem Gina! – toppantott a lábával a lány mérgesen. Ez egyelőre visszatérő nézeteltérésnek minősült kettejük közt, Maxim ragaszkodott a hagyományos, illendő megszólításhoz, míg a lány elvárta, hogy a nevén nevezze, sőt, tegező viszonyba kezdjen vele.
- Mi történt? – ismételte meg Maxim a kérdést.
Gina megreszketett, a könnyek újult erővel indultak meg a szeméből.
- Láttam… láttam, hogy… - Szavai újabb sírógörcsbe fulladtak.
Maxim kezdett komolyan megrémülni. Leguggolt, és két kézzel megfogta a lány rázkódó vállait.
- Mit látott?
- Hogy megégetnek egy embert! – tört ki Ginából, majd ismét zokogni kezdett, eltakarva az arcát, mint aki menekülne a látott jelenettől.
„Ó, a fenébe is!” – gondolta Maxim. Most végzik ki a királyi udvaron azt a sorozatgyilkost, akit máglyahalálra ítéltek. Hogy nem gondolt erre?! Figyelnie kellett volna rá, hogy Gina ne sétáljon a kivégzés felé, hiszen még fiatal ehhez.
- Beborította a tűz… eltűnt az arca is, minden – sírta a lány. – Miért csinálják ezt vele? Miért?
- Hölgyem – kezdett bele Maxim.
- Gina! – vágott közbe a gyermek hüppögve.
- Gina – ismételte meg Maxim halkan. – Az az ember, akit a tűzben látott, egy veszélyes bűnöző volt. Sok ember halála szárad a lelkén, ezért kellett kivégezni.
- Mindenkit elégetnek, aki bűnös valamiben? – nézett rá Gina. A könnyes tekintet élesen nyilallt a férfi szívébe.
- Nem. A legtöbb bűnözőt börtönbe vetik. Csak az igazán elvetemült alakokat ítélik halálra, és ez felénk igen ritka. De önnek is be kell látnia, hogy egy sorozatgyilkos egy ilyen kivételt képező eset.
- Nekem is meg kell majd öletnem embereket, Maxim? – kérdezte Gina halkan.
- Nem szükséges. Ön fogja meghozni uralkodása során azokat a törvényeket, amelyeket jónak lát, és ha nem akar halálbüntetést, akkor nem lesz.
Gina mintha egy fokkal megkönnyebbült volna a választól, de még mindig peregtek a könnyek az arcán. Látszott, mennyire megviselte a kivégzés jelenete. Maximon furcsa késztetés lett úrrá.
- Jöjjön – szólalt meg, és óvatosan közelebb húzta magához a lányt. Gina a mellkasára borult, úgy sírt tovább. A férfi először lefagyott, majd karjait a reszkető test köré fonta, és szorosan magához ölelte.

Gina megremegett, ahogy érezte az erős, férfias szorítást maga körül. Amióta ideköltöztették, még senki sem ölelte meg, pedig ő hiányolta ezt a fajta érintkezést. A szüleitől gyakran kapott ölelést, itt azonban mindenki tartotta tőle a három lépés távolságot, talán Maximot kivéve. Ő pedig senkinek nem akart könyörögni, hogy öleljék meg…
Meglepően erős biztonságérzet áradt szét benne Maxim karjaiban. Olyan volt, mintha hazatért volna. Még jobban hozzábújt a férfihoz, és lehunyta sírástól égő szemét.

Hosszú pillanatok teltek így el. Maxim addig ölelte a lányt, amíg úgy nem érezte, hogy lassan megnyugszik. Végül elengedte őt, és felegyenesedett.
- Engedje meg, hogy visszakísérjem a kastélyába! – mondta.
- Köszönöm – motyogta Gina.

Miközben ballagtak az úton, Maxim próbálta elrendezni a gondolatait. Nem értette, mi történt vele az előző percekben. Ő nagyon ritkán ölelt meg bárkit is eddigi huszonöt éve alatt. A családjára ez nem volt jellemző, feleségével érdekházasságban élt, ritkán háltak együtt, gyermekük sem született. Ha mégis ölelkezni kellett, azt csak kötelességből tette.
Miért volt mégis ilyen különösen jó érzés Ginát magához szorítania? Talán fogadott gyermekeként viseltetik iránta, ezért lehetett… Nem tudta, mire vélje a dolgot, de igyekezett elhessegetni a gondolatait.
Miután visszaértek Gina kastélyába, még egy ideig kártyázott a lánnyal, hogy ne maradjon egyedül a frissen szerzett ijesztő élményével, és csak a késői órákban távozott, miután az udvarhölgyei lelkére kötötte, hogy figyeljenek a kislányra.