Nagy Lilla vagyok, huszonegy éves, és gyűlölök élni… Nem, ez nem igaz. Talán ha tudnám, mi az az élet, lehet, hogy nem is gyűlölném. De ez biztosan nem az. Egyedül vagyok. A kortársaim bántanak, gúnyolódásaik állandó céltáblája vagyok, és nincs kihez hazamennem, hogy ölébe omolva hullajtsam könnyeimet, miközben azt szipogom: „Úgy fáj, ahogy viselkednek velem! Mit rontok el?”
Nincs. Édesanyám és nagyobbik nővérem autóbalesetben hunyt el. Fiatalabbik nővérem eltűnt, semmit sem tudok róla. Édesapám velem él ugyan, de keresztülnéz rajtam… hiszen engem okol anyu és Timi haláláért. Értem indultak el a kocsival, amikor…

Lilla.

Megrezzenek. Mintha a nevemet hallottam volna… De most nem érek rá ezzel foglalkozni. Ezután soha többé semmire nem fogok ráérni.
Leengedem a táskámat a vállamról, és a földre ejtem. Mostantól nincs rá szükségem, vigye, aki akarja, mindenestül.
Olyan lassan sétálok előre, hogy ha valaki a segítségemre akarna sietni, még megtehetné. Még megmenthetne. Csak épp nincs ilyen.
Már látom a Dunát. Percek kérdése, és belevetem magam. Ez lesz a sírom. Elnyel a víz, és mindenki elfelejti, hogy a világon voltam.
Amikor megállok a hídon, még egyszer végigpörgetek a fejemben mindent. Tényleg ezt kell tennem? Ez volna a megoldás, hogy eldobom az életet? Hallom apu hangját:
A te hibád, hogy elvesztettük őket!
Hallom a volt osztálytársaimat:
Ott jön az a szerencsétlen! Gyertek, szórakozzunk vele egy kicsit!
A hangok zavaros elegyként keverednek össze a fejemben, úgy érzem, nem bírom tovább. A korlátba kapaszkodom, és előre dőlök, amikor egy testetlen, kristálytiszta, csengő hang hatol át a zűrzavaron:
Lilla!
Mi volt ez? Képzelődöm talán? Tétován fordulok arra, amerről a hangot hallottam. Vörös fényt látok elúszni a szemem előtt. Azt hiszem, elvesztettem a maradék józan eszemet is, mindenesetre a lábaim maguktól indulnak meg, arrafelé veszem az irányt. Valahányszor megtorpannék, a tüzes fény újra és újra felvillan, mint egy jelzőlámpa, mint egy hívó tünemény.

Gyere csak, gyere, te gyönyörűség, hadd emeljelek erős karjaim közé, hadd öleljen körbe a felcsapó tűz, amely minden rosszat, minden bánatot elemészt. Ne félj tőle, téged nem bánt… Én majd vigyázok porcelántestedre, én majd magamba olvasztalak, és egyek leszünk. Gyere hát, ne félj…

Fogalmam sincs, mikor és hogyan kerültem e szépiaszínű erdőbe, ahol most vagyok. Halott levelek ropognak a talpam alatt, parányi lepkék szálldosnak körülöttem. Mi ez a hely? Sosem láttam azelőtt. A vörös fény ismét feltámad, ezúttal messzebb van, valahol a fák között, és erősebben világít, mint eddig. Kíváncsian sétálok arra, nem gondolkodom, csak látni szeretném a fényforrást, nem érdekel, mennyire veszélyes lehet itt kóborolni. A pillangók érdekes módon követnek, némelyik a hajamba akad. Egyre közelebb érek a fényhez, míg végül döbbenten torpanok meg. A fák között egy férfi lebeg, félmeztelen testét lángok övezik. Enyhén hullámos, vörös hajtincsek omlanak a vállára, és áttetsző szárnyai vannak. Megbűvölten bámulom őt. Az alak is egyenesen rám néz. Ahogy értem nyúl, alkarjából lángnyelvek csapnak fel, tenyerében pedig csillámok lebegnek.
– Lilla – szólal meg halkan, és most már tudom, őt hallottam korábban. Ő hívott, ő csalt ide, ő mondja olyan meseszépen a nevemet, ahogyan még senki más. Közelebb lépek, mire a lepkék rémülten elrepülnek a tűz elől. Ekkor én is elbizonytalanodom. A férfi lángokban áll, és most felém nyújtja a kezét. Ez biztosan csak valami furcsa képzelődés, megbomlott elmém játszik velem, mielőtt a Halálba zuhanok.
– Gyere! – hív, és a hangja csupa csábító mélység, csupa sötét bársonyos éjszaka. – Nem esik bántódásod.
Nincs vesztenivalóm. Hiszen öngyilkosságra készültem. Végtére is mindegy, vízbe fulladok-e vagy tűzben égek el. Még előrébb lépek, és tétován helyezem kezemet a tenyerébe. A forróság olyan hirtelen csap meg, hogy mindjárt el is rántanám, ám ő egy határozott mozdulattal magához von. Amikor kiáltanék, a számra tapasztja az övét. Megtántorodom, két tenyeremet forró mellkasára teszem. A férfi olyan szenvedéllyel csókol, hogy minden maradék gondolat kihullik a fejemből. Mi történik velem? Ajka egyszerre bársonyos és kemény, nyelve édes és követelőző. Nem is figyelem, hogyan csókolok vissza, csak elbódultan viszonzom. A ruháim leolvadnak rólam, immár meztelenül, kiszolgáltatottan simulok a birtokló karokba.

Ajkaid édesebbek, mint képzeltem, és a bőröd csupa finom selyem, a hajad illatos, mint a harmatos rózsák, olyan lágy a tapintása, hogy ujjaim újra és újra elvesznek a sűrűjében. Képtelen vagyok ellenállni neked, te gyönyörű virág, kellesz nekem, most azonnal…

Félek, nem tudom, mi történik, de még soha senki nem csókolt így, és arra vágyom, hogy örökké tartson. Körülöttünk minden lángban ég, minden csupa vörös izzás, ő pedig csak szorít, szorít… Ajkait már nem az ajkamon érzem, hanem a nyakamon, a vállamon, a melleimen… éget, szinte fáj. Kiáltanék, mégis sóhaj hagyja el a számat. Hátradönt, nekem feszül, és… és te jó ég, bennem van... ott érzem őt… felkiáltok, de ő csókkal fojtja el kitörő hangomat. Reszkető kézzel kapaszkodom izmos vállába. Olyan emésztő ez a forróság, ami körbevesz, egyre kevésbé tudok magamról, a világról, arról, ami történik… Leírhatatlan érzés, amit művel velem. Olyan, mintha az ereimben is folyékony láng csörgedezne. Nem kapok levegőt… egyre intenzívebb, egyre hevesebb, és nem akarom, de elsötétül előttem a világ…

Távoli madárcsicsergés ébreszt fel. Lehunyt szemmel fekszem, egy-két percig még azt képzelem, álmodtam mindent. De aztán a testem lassanként felfogja a száraz falevelek érintését, és ahogy kinyitom a szememet, tisztul a kép. Még mindig az erdőben vagyok, a férfit nem látom sehol. Szinte érzem az ajkamon azt a forróságot, ami belőle áradt. Összezavarodva nézek szét. Mi ez az egész? Hol vagyok, és mi történik?
Fehér fény jelenik meg közvetlenül előttem, amelyből két alak rajzolódik ki. Nők. Ahogy testet öltenek, és rájuk bámulok, elakad a lélegzetem, a szívdobogásom pedig felgyorsul. Szőke, hosszú fürtök, kék szemek…
– Anya? Timi? – nyögöm ki végül elhaló hangon. Képtelen vagyok hinni a szememnek. Ezt már tényleg csak álmodom…
Anya odalép hozzám, letérdel mellém.
– Lilla, édes kislányom! – szólal meg azon a drága hangján, amely mindig úgy megnyugtatott. Kitárja a karját, és én zokogva omlok bele. Anya, édes anyukám… nem képzelődöm, tényleg itt van, nem foszlott szét a kép, hiszen érzem az ölelését, jázminillatát, puha tincseinek simogatását az arcomon. Úgy kapaszkodom bele, hogy úgy érzem, soha többé nem fogom elengedni. Ő is szorosan ölel.
– Jól van, jól van – csitítgat. – Itt vagyok. Mindketten itt vagyunk.
Vagyunk. Hirtelen fordulok Timi felé. Ő is mellettem térdel, szelíden mosolyog. Földig érő, könnyű fehér ruhát visel, aranyszőke haját virágkoszorú díszíti.
– De hát hogy lehet ez? – hebegem könnyeimmel küszködve. – Én azt hittem, hogy…
– Mindent el fogunk magyarázni – vág közbe anyu. – Amint hazaértünk.
– Haza?
– Az új otthonunkba – teszi hozzá Timi. Mielőtt tovább kérdezősködhetnék, felsegítenek, két oldalról átfognak, és a következő pillanatban azt érzem, hogy emelkedünk. A szépiaerdő már alattunk van, egyre kisebb, egyre távolabbi. Áthatolunk a felhőkön, onnan jobbra sodródunk. A sebesség növekszik, a szél belekap a hajunkba. Eddig nem tapasztalt szabadságérzet árad szét bennem. Olyan, mintha eddig mázsás teher húzta volna lefelé a lelkemet, amit most ledobtam magamról. Anya és Timi halkan énekelnek:

Meseszép erdő burkolja létünk
Gyönyörű tájak, itt nem kell már félnünk
És nem számít, hogy egykor kik voltunk
Nézz körbe hát! Ez az új otthonunk.

Ölelő fák között tündöklő fények
Távoli sóhajok, altató ének
Szirmokba fekve új álmok várnak
Fejünk fölött csillámok szállnak.

Ott repül egy álommadár
Felette szivárvány vár
Nézd azt a sok tündérlényt
Olyanok, mint te, olyanok, mint én.
Meseszép erdő burkolja létünk
Gyönyörű tájak, itt nem kell már félnünk
És nem számít, hogy egykor kik voltunk
Nézz körbe hát! Ez az új otthonunk.

Mire megérkezünk, olyan euforikus érzés kerít hatalmába, hogy már semmit sem találok furcsának.
Gyönyörű, meseszerű hely ez. Parányi csillámpöttyök úsznak ráérősen a levegőben, a fák levelei lassú színváltásokon mennek át, megnyugtató félhomály rejti el a kis birodalmat. Távolról léleksimogató dallamokat hallok, madarak köröznek felettünk, pillangók telepednek meg a virágok szirmain.
Valaki elsuhan előttem. Majd még egy, és még egy valaki. Lények. Emberi külsővel, de áttetsző szárnyakkal. Némelyik arca olyan ismerős. Egy fürtös kislány sétál el mellettem, amikor belém hasít valami.
– Anya! – rebegem. – Ezt a kislányt eltűntnek nyilvánították az újságokban…
Édesanyám bólint, majd letelepszik egy fa tövébe, és int. Leülök mellé, másik oldalamon pedig Timi foglal helyet. Néhány másodpercnyi csend után anya megszólal:
– Gyermekem, ez egy olyan hely, ahol a nyughatatlan lelkek, a korán elhunytak és az eltűnt személyek pihenhetnek meg. Magam sem tudom pontosabban elmagyarázni. Egyszer csak itt voltunk, és ez olyan természetesnek tűnt, mintha mindig is így lett volna.
Döbbenten nézek körül. Itt minden annyira nyugodt, és anya is úgy beszél a helyről, mintha mindig is idevalósi lett volna, holott mindössze néhány hónappal ezelőtt veszítettük el őt és Timit. Nyelek egyet, mielőtt visszapillantok anyura:
– De… az emlékeitek megmaradtak odalentről? Rám is emlékeztek? Tudjátok, hogy én… hogy én… – Nem tudom folytatni, elfojtott zokogás rázza meg testemet.
Timi magához ölel, én pedig hozzábújok.
– Nem te öltél meg bennünket, Lilike – súgja. – Baleset volt, semmi több. Itt most már nincs helye a könnyeknek. Láthatod, jól vagyunk, minden rendben van.
– Én képtelen vagyok… képtelen vagyok tovább élni – hüppögöm.
– Akkor maradj itt velünk – simítja meg a hajamat anyu. – Új életet kezdhetsz. Mi vigyázunk rád. Csak arra kérlek, ne haragudj édesapádra, amiért nem a megfelelő módon dolgozta fel a gyászt. Tudnod kell, hogy szeret téged.
Könnyezve bólintok. Hogy itt maradjak? Úgy kapok a lehetőség után, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálért. Van egy kis bűntudatom, amiért apa egyedül marad, de képtelen vagyok visszanézni eddigi, hátrahagyott életemre. Itt van anya, itt van Timi, és… ekkor ugrik be, mi történt odalent abban az erdőben. Fülig pirulok az emléktől.
– Minden rendben? – kérdezi anya.
– Igen, csak… olyan furcsát álmodtam – motyogom. Édesanyám nem faggatózik. Feltápászkodik, majd felém nyújtja a kezét.
– Gyere, szívem, megmutatom, hol lakunk.
Kinyújtott jobbjába kapaszkodom, és engedem, hogy vezessen. Néhány perc séta után gyönyörű, tiszta, rendezett házikóba érkezünk, ahol anya puha ágyat vet nekem. Leheveredem, és amikor betakargat, önkéntelenül kiszalad a számon:
– Olyan furcsa látomásom volt, mielőtt rám találtatok!
– Miféle látomás? – simogatta a hajamat anya, mintha még mindig kicsi lány volnék.
– Egy férfiról. Vörös, félhosszú haja volt, és lángok vették körbe.
Anya keze megállt a hajamban.
– Mit láttál még? – érdeklődött, és furcsán megkeményedett a hangja.
– Hát… ott volt abban az erdőben, ahol magamhoz tértem. Engem hívott, a nevemen szólított. És… - képtelen vagyok befejezni a mondatot. Elpirulok.
– Magáévá tett? – csattant fel anya hirtelen. Megdöbbenek azon, ahogy a nevén nevezi a történteket.
– Igen – hebegem.
Hallgat egy darabig, végül megenyhülten szól:
– Nem látomás volt az, kislányom, hanem Larion. Ő is itt él közöttünk. De vigyázni kell vele! Minden fiatal lányt elcsábít, aki csak megtetszik neki. Utána pedig továbbmegy. Nem örülök, hogy téged is megtalált magának. Mindenesetre most már nincs mit tenni. – Lehajolt, és csókot nyomott a homlokomra. – Próbálj meg pihenni egy kicsit.
Szomorúan veszem tudomásul szavait. Nem voltam más tehát, csak egy trófea a sok közül. Pedig még soha nem éltem át ehhez foghatót, és annyira szerettem volna újra látni őt… Engedelmesen lehunyom a szememet, de rám köszöntő álmomban is a forróságot érzem, és az ő alakja bukkan fel…