Most azt kell látnom, hogy letérni készülsz a helyes útról. Rossz társaságokba keveredsz, egyre agresszívabbá válsz, és minden segítséget eltaszítasz magadtól. Gyűlölöd mind a tizennyolc évedet, lázadsz az élet ellen, nem találod a helyedet. Nagyon féltelek, Vojta, mert fontos vagy nekem… egyre fontosabb, nem helyes ez, mégis így érzek. Ahogy a felnőtt lét felé haladsz, nehezebben találom hozzád az utat. Pedig rossz irányba tartasz, és én ezt képtelen vagyok tétlenül nézni.

Éjszaka van, meseszép, tiszta, csillagos éjszaka. Talán ez az utolsó esélyem, hogy megmenthesselek. Tennem kell egy próbát, akármi lesz a következménye. Az ágyadban fekszel, hosszúra növesztett, sötét hajad ziláltan omlik szét a párnán. Hangtalanul lépek az ágyad mellé. Mintha megéreznéd a jelenlétemet, lassan kinyitod álmos, világító kék szemedet.

Álmodom. Ez nem lehet a valóság… Itt áll az ágyam felett egy nő, akire nem találok szavakat. Nem csupán nő… egy tünemény. Körülötte csillámos fény ragyog, hosszú ébenfekete haja ovális arcába hullik. És az a sötét szempár… olyan mélyen, olyan bánatosan, áthatóan néz rám, hogy megborzongok. Meztelennek, sebezhetőnek érzem magam. Mégis… valahol belül olyan, mintha ismerném őt. Talán ezért nem ugrok fel ijedten, ezért nem kiáltok.
„Gyere velem, Vojta” – hallom a suttogását. Tudja a nevemet. Úgy szól hozzám, mint aki a kezdetektől fogva közeli ismerősöm. Egyik kezében fehér virágot szorongat. Nem ismerem a virágfajtákat, ezért ezt sem tudom megnevezni, de a haját is ugyanez díszíti. Másik kezét felém nyújtja. Leküzdhetetlen vágyat érzek, hogy megfogjam, ezért nem is ellenállok. Puha és bársonyos a tenyere, mégis mintha áramütés szaladna végig rajtam. Egy pillanatra talán eszméletemet vesztem, mert amikor magamhoz térek, már egy tisztáson vagyunk…

Vojta, édes Vojtám. Kész férfivá érettél. Egy pillanatra olyan zavarban vagyok, mint egy korodbeli, tapasztalatlan lányka. Nem, nem! Te nem akárki vagy, hanem az én emberem. Most kell, hogy jó hatással legyek rád. Olyan közel lépek hozzád, amennyire lehet, és két tenyerembe fogom arcodat. Tágra nyílt szemekkel bámulsz rám. Percekig nézzük egymást, mire észbe kapok. Beszélni… beszélni kell, akkor is, ha nem hallod, akkor is, ha nem jutnak el a tudatodig szavaim… meg kell próbálnom.
– Vojta – kezdek bele halkan. – Te egy áldott jó lélek vagy. Kérlek, ne hagyd, hogy az Élet rossz útra tereljen! Bárki bármit akar elhitetni, te egy különleges, értékes ember vagy, felette állsz az átlagnak.

Most kioktat. Azt sem tudom, ki ő, de megmondót játszik. Mégis… olyan, mintha évek óta arra vártam volna, hogy valaki ezeket a szavakat kimondja nekem.

Elhúzódsz, dacolni próbálsz. Jaj, ne… te fejletlen felnőtt, ne engedj a tinédzserkor maradványainak!
– Én nem vagyok se rossz, se jó – kéred ki magadnak. – Csak létezem.
Egy merő vállrándítás vagy. Nem jó irányba haladunk.
Homlokomat a tiédnek döntöm, úgy suttogom halkan:

„Kedvesem
Jöjj velem
Vár rád egy szerelem.”

Hallom, ahogy levegőt veszel a válaszhoz, de csókkal fojtom beléd a szót. Megmerevedsz, a lélegzeted elakad. Én olyan puhán és sokat ígérőn csókollak, amennyire csak tudlak. Hamarosan érzem, hogy az első döbbenet után bizonytalanul viszonzod.

Mi történik velem? Képtelen vagyok gondolkodni. Olyan, mintha… mintha hazatértem volna. Amikor elválnak ajkaink, újra hallom mézédes suttogását:

„Segítenék, hogyha engednél
Nem vagy rossz lélek, csak eltévedtél
Fogd a kezem, és én kivezetlek
Az árnyak közül, melyek foglyul ejtettek.”

Simogatom csapzott hajtincseidet, csókolom puha, még gyermeki arcbőrödet. Vajon hány nő szívét fogod összetörni, mihelyt végleg felnősz? És… hogy foglak tudni elengedni? Hirtelen feltámadó kétségbeesésemet újabb csókba fojtom. Most már te is bátrabb vagy, ahogy fogadod és viszonzod.

A földön találom magam, ő pedig előrehulló hajjal fölém hajol.
„Dőlj le a hátadra
Vigyázz az álmunkra
Érezd a csókom végig
Testeden hogy siklik.”

És érzem… puha csókokat, érintéseket érzek a mellkasomon, és egyre lejjebb. Valami feltámad bennem. Valami, ami eddig mélyen szunnyadt, és most ez a tünemény felpiszkálta. Magamhoz húzom, belekapaszkodom, és csókolom, ahol érem.
– Édesem… kedvesem – motyogja ő. – Mind hozzád vágyódtam. Álmaidban mindig ott voltam. Még ha nem láttál engem… vigyáztam rád.
Összekapcsolódik a tekintetünk. Vigyázott rám? Tény, hogy soha nem éreztem magam egyedül, bármennyire is magamra hagyott a környezetem. Mindig volt egy kimondatlan gondolatom, mintha valaki ott lenne velem. Ő volt hát? Ő az őrangyalom, aki nem hagyott elveszni a sötétségben?
– A neved… még a nevedet sem tudom – hebegem.
– Angelika – leheled, majd ismét megcsókolsz…

Igen, most már tudod a nevemet, de többet nem mondhatok, és nem is szeretnék, most már csak érezni akarlak, érezni téged, ezt a kisfiú és felnőtt férfi között félúton elveszett jószágot, akihez egyre jobban ragaszkodom… Önkéntelenül csúsznak ki a számon a szavak:
– Jó fiú… álmodó… szívemet birtokló.
Nem tudom, mennyit fogsz fel a szavaimból, látom, hogy már te is elvesztél a hirtelen feltámadt szenvedély viharában. Fölém kerülsz, egyesülünk, és a nyakadba sóhajtom utolsó mondataimat:

„Kiűzöm belőled a rossz gondolatot
Többre vagy méltó, csak az Élet hazudott
Óvó karjaimban megszorulsz
Csillagos égboltként rám borulsz…”

Reggel van, és a saját ágyamban ébredek. Azt hiszem, álmodtam az egészet, habár szokatlanul élethű volt. Még élénken él bennem a nő, Angelika gyönyörű arca. A forróság. Az együttlétünk. A csillagos ég.
Megrázom magam, és felülök, hogy kimásszak az ágyból, de hirtelen lefagyok.
Az éjjeliszekrényemen egy szál fehér virág pihen…