Utána bokrok közé taszított. Nem láttam az arcát. Csak az izzadságszagát éreztem, karjainak ártó erejét, ahogy leszaggatta a ruhámat, és a keménységét a lábam között. Még ma is vissza tudom idézni azt az iszonyatos fájdalmat, amit átéltem. Sikítani akartam, de befogta a számat. Klasszikus mozzanatok, igen. Mint a filmekben, a könyvekben, a híradók és újságok beszámolóiban, és az ember nem akarja elhinni, hogy ez vele is bármikor megtörténhet… tudtam, hogy meg fog ölni, és már csak az lüktetett a fejemben, hogy bárcsak minél hamarabb vége lenne mindennek. Aztán elsötétült a világ. Megfojtott, agyonvert, elvágta a torkomat? Erre nem emlékszem, és talán jobb is. Az erőszakra emlékszem, a testem minden porcikája megjegyezte a szétáradó fájdalmat.
Amikor magamhoz tértem, szeretett és rég elvesztett édesanyám ölében feküdt a fejem. Finom selyemruhát viselt, királykéket, ezüstös csillogás szőtte át az egész lényét, lélegzetelállító gyönyörűséggel mosolygott rám. Azt mondta, eztán minden rendben lesz. Hogy biztonságban vagyok, jó helyen.
Most halványrózsaszín szárnyam van, rózsa díszíti a hajamat, rózsák között fekve alszom el és ébredek… Itt nyugszanak a korán elragadott életek, az önként eldobott életek, a meg nem született életek. Itt nyugodnék én is, de nem tudok. Félek. Tudom, hogy nincs rá okom, de félek. Ennyi volt a huszonkét évem, de mielőtt elvágták az életemet, még belém kódolták a félelmet, és azóta ott van benne a lényemben. Nem múlik. Nem múlik…