Fogalmam sincs, miért jöttem el ide. A közeli, üresen kongó templomban állok. Talán percekig, talán órákig nézek magam elé, mígnem végül a térdemre hullok. Lehajtom a fejemet, és a könnycseppek lassan végigcsorognak az arcomon. Gyertek csak, gyertek… ideje kiengednem magamból az elmúlt fél év minden elfojtott fájdalmát…

Hogyha láttam volna előre
Visszatartalak
Úgy kaptam volna erőre
Mint az újszülött vadak.

Az, hogy eltűntél ebből a világból
Csak az én szégyenem
Szüntelen’ holttested látja
Könnytől égő szemem.

Hogyha láttam volna előre
Most foghatnám kezed
Félálomban is hallgatnám
Lélegzeted.

És én rongyos kis életem adnám
Hogy folytathasd a tied
De nincs az a vérengző halál
Ami szívemből elvihet.

Te szebb voltál, jobb voltál nálam
Hát miért én vagyok itt?!
Elvesztéseddel belőlem
Elveszett a hit.

Azt hiszem, káprázik a szemem, talán a sok sírástól, talán a könnyeimtől nem látok rendesen… Valami furcsa, csillámló fény éledezik éppen előttem. Megdörzsölöm a szememet, és újra felnézek, de még mindig látom. Mi ez?
A csillámok lassan egy női alakot vesznek fel. Lila tincsek és fájóan ismerős arc rajzolódik ki előttem.
Elakadó lélegzettel bámulok rá.
- Dianna? – nyögöm ki.
A húgom. Aki meghalt. Akinek én találtam meg a testét… Most itt áll előttem, valami furcsán káprázatos látomásként. Talán csak képzelődöm. Talán teljesen megőrültem a gyásztól.
Dianna szelíden elmosolyodik. Földig érő, lila ruhát visel, hátából áttetsző szárnyak nőttek ki. Közelebb lép hozzám, és letérdel elém. Finoman megérinti az arcomat. Igen, tisztán érzem az érintést. Valóság ez?
- Zsanett – szólal meg halkan. Istenem, a hangja… - Ne sírj! Minden rendben van.
Már hogy lenne minden rendben?! Hiszen meghalt! Teljesen egyedül maradtam, és ez…
- Nem a te hibád – szakítja félbe a gondolataimat, mintha a lelkembe látna.
Tessék?
- Én döntöttem úgy, hogy eldobom magamtól az életet, és anya után megyek. Te nem tehettél semmit – folytatja gyengéden.
Nyelek egy nagyot. Nem értem, mi történik, képzelődöm-e vagy tényleg itt van velem, de úgy döntök, nem is érdekel. Dianna itt van, és talán ez az utolsó esélyem, hogy beszéljek vele.
- Ha figyeltem volna rád – szólalok meg rekedten. – Ha törődöm veled, nem jutottál volna el erre a pontra.
- Dehogynem. Mindketten gyászoltunk. És én nem bírtam tovább folytatni. Önző voltam, mert nem gondoltam rád, arra, hogy egyedül hagylak. Kérlek, bocsáss meg!
- Hogy… hogy mi? – hebegtem. – Nekem kell bocsánatot kérnem! Hiszen…
- Zsanett, ne hibáztasd magad – kér halkan Dianna. – Lépj túl a gyászon. Neked megadatik, hogy tovább élj, tedd hát azt!
Megrendülten nézek bele nyílt tekintetébe.
- Hiányzol – suttogom. – Hiányoztok, mind a ketten.
Dianna elmosolyodik.
- Te is nekünk. De figyelünk rád.
Ekkor újabb alak rajzolódik ki a semmiből, közvetlenül a húgom mellett. Elsápadok.
- Anya?!
Szőke tincsek, békés mosoly, rózsaszín ruha, virágkoszorú a hajban… Ő az. Édesanyám.
Elsírom magam. Alig tudom elhinni, hogy tényleg látom őket. Anya is mellém térdel, magához húz, és szorosan ölel, Dianna pedig a hátamat simogatja.
- Nincsen semmi baj, édes Zsanettem – nyugtat anya. – Sajnos így alakult a sorsunk, de el kell fogadnunk azt, ami van. Neked élned kell, hagyd magad mögött a gyászt és a bánatot! Dianna és én jó helyen vagyunk, és sosem hagyunk egyedül. Erre gondolj, valahányszor elgyengít a fájdalom.
Képtelen vagyok felelni. Vég nélkül öleljük egymást. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, de végül elhúzódnak.
- Most mennünk kell – súgta anya.
- Ne hagyjatok itt!
- Sajnos nem maradhatunk – mondja Dianna. – De mindig vigyázni fogunk rád! Csak kérlek, ne add fel, élj tovább! Tedd le a bűntudatot itt és most, hogy könnyű szívvel lépj ki a nagyvilágba.
- Köszönök mindent – suttogom.
Felállok a földről, és nézem, ahogy lassan elhalványulnak. De mosolyognak. Őszintén, gyengéden, békésen. Nem tudom, hová mennek, de boldogok.

Megtörlöm könnyes szememet, és lassan kisétálok a templomból, kifelé a világba, hogy éljek…