A hallban kellett gyülekeznünk, ahol természetesen Andorba és kis csapatába is sikeresen belefutottam. Andor megvetően végigmért.
- Minden szakadt ribancot ideengednek? – vetette oda fél vállról.
- Ahogy a műmájerkedő seggfejeket is – vágtam vissza.
- Kussolsz! – mordult rám.
- Csak utánad – pillogtam felé. Andor fenyegetően közelebb lépett, én azonban egy helyben álltam, és egyenesen a szemébe néztem.
- Mikor tanulod meg, hogy hol a helyed? – sziszegte. – Rohadtul meg fogod keserülni, hogy packázol velem!
Na jó, ezt már unom. Mély levegőt vettem, és én is tettem felé egy lépést, így már csak centiméterek választottak el minket egymástól. A haverjai elakadt lélegzettel figyelték az eseményeket.
- Idefigyelj, Andor – kezdtem halkan. – Fogd már fel, hogy rám kurvára nem hat a fenyegetőzésed és a keménykedésed. Elmondhatod még nyolcvanszor, hogy így meg úgy megkeserülöm, nem érdekel. Szemétkedhetsz velem, ki is belezhetsz, leszarom. Akárhogy fitogtatod az erődet, az én szememben egy szánalomra méltó alak maradsz, aki attól érzi jól magát, hogy megfélemlít másokat.
Andor villogó tekintettel meredt rám.
- Hogy merészeled…
- Szórakozz azokkal, akiket érdekelsz! – fojtottam belé a szót, azzal sarkon fordultam, és otthagytam az egész elhűlt társaságot.

Nem különösebben figyeltem a látványosságokra. Kizártam a tanárnő magyarázását, és elmerültem a magam világában. Amiből persze Andor zökkentett ki. A szemem sarkából láttam, hogy mellém lép, de szándékosan nem néztem rá.
- Azt hiszed, megúszod, hogy belém kötöttél? – szólalt meg izzó hangon.
- Kikérem magamnak, nem kötöttem beléd, csak viszonoztam a kedvességedet – feleltem, miközben szórakozottan bámultam a többieket.
- Ezt még rohadtul megkeserülöd!
- Mondtad már párszor. Unalmas, hogy mindig ugyanazt hajtogatod.
- Addig örülj, amíg csak beszélek…
Felsóhajtottam, és végül mégis csak ránéztem.
- Árulj már el nekem valamit, Andor! Miért ölsz ennyi energiát egy ilyen szakadt ribancba, mint én? – szegeztem neki a kérdést. Egy pillanatra mintha összezavarodott volna, láthatóan meglepte a dolog. De hamar visszatért a hűvös álarchoz.
- Mert nem tűröm, ha szórakoznak velem! – felelte.
- Nos, én sem. Ördögi kör, mi?
Nem válaszolt. Kifürkészhetetlen pillantással nézett rám, amit nem tudtam hova tenni. Éva néni hangjára ocsúdtunk fel:
- Most pedig indulunk a lakatfalhoz!
Először el sem jutottak hozzám a szavak. Aztán lefagytam.
- Hogy hova? – tört ki belőlem.
- A falhoz, ahová a szerelmespárok tesznek fel közösen lakatot, rajta a nevükkel, dátummal, hogy a kapcsolatuk örökké tartson.
- Azt tudom, de… én oda nem akarok menni – hebegtem.
- Sajnálom, Brigi, de ez kollektív program. Gyorsan letudjuk, aztán jön a szabad foglalkozás. Gyertek! – intett Éva néni, azzal a csapat elindult. Néhány tétova lépést én is tettem, de aztán megtorpantam. Éreztem, ahogy kifut a vér az arcomból. Nem, én erre képtelen vagyok…
Halványan észleltem, ahogy Andor értetlenül visszanéz rám. Mielőtt azonban bármit mondhatott volna, csóválni kezdtem a fejem, majd át sem gondolva, mit csinálok, sarkon fordultam, és futásnak eredtem. Nem néztem, merre, csak el, minél messzebb…