Öt évvel később


Reggel volt. Az ébredő napsugarak beömlöttek az ablakon, ám a sötétítő függöny még eltakarta a szobát a világ efféle apró csodáitól.

Plüssmackó lépegetett a gyerekszoba padlóján. Csillogó gombszemekkel, mosolyra varrt szájjal rendelkezett. Körbejárta az apró szobát, majd egy halvány rózsaszín babaház felé tartott, hogy megteázzon az ott tartózkodó játékokkal.
A mackót két puha, gyermeki kéz irányította. Egy ötéves kislány kuporgott a szoba közepén, és üres tekintettel, megszokott mozdulatokkal játszott. Még pizsamában volt, haja kócosan meredezett a fején.
Anikó benyitott a szobába.
– Hát te már ébren vagy, kicsim? Menj szépen fogat és arcot mosni! Hamarosan indulni kell az óvodába!
– Igen, anya – a kislány engedelmesen felállt, és kiszaladt a fürdőszobába.
Anikó utánanézett, miközben nekidőlt az ajtófélfának. Milyen szófogadó, kedves kislány. És mégis…

Mire a gyermek végzett a mosakodással, és kijött a fürdőszobából, apja már felöltözve állt a nappaliban.
– Jó reggelt, Angéla! – lehajolt, és nyomott egy puszit a kislány feje búbjára. – Öltözz fel gyorsan, el ne késsünk!
Erre már Anikó is feleszmélt a gondolataiból. Odament Angéla ruhásszekrényéhez, és kiválasztotta neki az aznapi ruháit.
– Tessék! – odaadta őket a kislánynak, majd magára hagyta, hogy felöltözhessen.
Péter ezalatt bekapcsolta a televíziót, és egykedvűen nyomkodta a távirányítót, ugrálva a különféle csatornák között.
– Ma meddig dolgozol? – kérdezte tőle Anikó.
Péter le sem vette a tekintetét a képernyőről, úgy felelt:
– Hatig.
– Rendben. Én szabadnapos vagyok, majd elmegyek Angéláért délután.
Péter egy biccentéssel reagált. Anikó ezután elhallgatott, és tűnődve nézte őt. Férje megérezte magán a tekintetét, és odafordította a fejét. A két pillantás egymásba fúródott. De a szemek nem szóltak egymáshoz, csak kifejezéstelenül bámulták a másikat.
Péter nem kérdezte meg feleségét, hogy miért nézi őt. Ugyanazt a súlyos ürességet érezte, amit a nő szemében látott, s ezt nem tudta hova tenni. Végül – mint aki félre akarja söpörni a problémákat – elfordult tőle, kikapcsolta a tévét, és felállt. Anikó hátat fordított neki, majd, mintha minden rendben volna, kiment a konyhába, hogy elpakolja a reggeli maradványait.
Mindkettőjüknek némi megkönnyebbülést okozott, amikor Angéla kijött a szobájából.
– Képzeld, anyu – fordult Anikóhoz -, az óvodástársaimnak nem ilyen fiatalos az anyukájuk, mint te. Sokkal öregebbek, és csúnyábbak.
Anikó magában mosolygott. Ezt akár bóknak is vehetné. Kislánya nagyon is bájos szavakat használt. De amikor ránézett, Angélának ugyanolyan kifejezéstelen arca volt, mint máskor. Amit mondott, inkább tényként közölte, nem pedig szeretetteljes dicséretként.
Mély levegőt vett.
– Mert én nagyon korán szültelek téged – felelte tárgyilagosan, majd felsegítette kislányára a kabátját. – Jó legyél! Délután érted jövök.
– Jó.
– Gyere! – Péter kivezette Angélát a lakásból, s közben búcsúzásképp Anikó felé bólintott.

Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, Anikó sóhajtva lerogyott a kanapéra.
Igen, korán szülte őt. Alig tizenhét évesen. Egy évvel később pedig összeházasodtak Péterrel. Ennek már…
Anikó megtorpant a gondolataiban, s feltekintett a falon lógó naptárra. Október tizedike. Összehúzta a szemöldökét. Október tizedike…
Éppen ma van négy éve, hogy összeházasodtak.
Ismét felsóhajtott.
Valami nagyon nem volt rendben. Hiszen egykor annyira szerették egymást… De aztán egy csapásra megváltozott minden. Benne is, és a jelek szerint a férjében is. Sosem beszéltek erről, de mindig ott lógott a levegőben a dolog. Mi történhetett?
Talán a sors bünteti őket valamiért?
S most van egy gyönyörű kislányuk, aki engedelmes, szót fogad, mindig jól viselkedik. Talán túlságosan is.
Anikó annyiszor elnézte őt, s valahányszor ezt tette, belül arra vágyott, hogy vegye át a szívében érzett üresség helyét valami természetes melegség… ha már Péterrel kapcsolatban nem érez semmit, legalább Angéla ébresszen fel benne némi… szeretetet.

De hiába.

Anikó elkeseredetten megrázta a fejét. Fázni kezdett. Az ablakok azonban csukva voltak, s odakint minden nyugodt volt.
Lehajtotta a fejét.
– „Itt vagyok huszonkét évesen, van egy férjem, akire egykor nagyon sokat vártam, van egy közös gyermekünk… és nem érzek semmit.”
Legszívesebben sírt volna, de már erre sem volt képes. Az emésztő üresség még a könnyeknél is erősebbnek bizonyult.


Azt sem tudom már, hogy hol fúj a szél.
A külvilágban, vagy a szívemben él?

Én szebbnek hittem az életet
De végig átvert a képzelet!
Most úgy érzem, talán tévedtem.
Csak tudnám, hogy kinek vétettem?!

És a bús fák
Hullatják
A leveleket
Mint a könnycseppeket.

Hideg testben vacog a lélek
Hideg van, és nagyon félek.
Halott árnyék lebeg a szélben
Ott ragadt már a végtelen térben.

Azt sem tudom már, hogy hol van vihar.
A világot sújtva a szívembe mar.
Én azt hittem, hogy az élet szép
De látom, hogy ez csak egy álomkép.
Most azt érzem, nagyot tévedtem.
Tán létezésem is véletlen.

És a bús fák
Hullatják
A leveleket
Mint a könnycseppeket.

Hideg testben vacog a lélek
Hideg van, és nagyon félek.
Halott árnyék lebeg a szélben
Ott ragadt már a végtelen térben.


Délután Anikó elindult az óvoda felé, hogy hazahozza gyermekét. Ehhez három megállót kellett utaznia a negyvenkettes busszal.
Amikor felszállt a járműre, úgy döntött, nem ül le, úgysem megy sokat. Beállt az egyik ülés mögé, nekidőlt a falnak, és kibámult az ablakon. Épp leszállni készült, amikor észrevette, hogy egy korabeli fiú kihívó mosollyal méregeti őt. Megvetően elhúzta a száját, majd úgy tett, mint aki megigazítja a haját. Szándékosan a jobb kezét használta a művelethez, jegygyűrűje megcsillant. Látva hogy házas, a fiú arcáról lehervadt a mosoly. Helyét a döbbenet vette át. Huszonéves lány, és már férjnél van? Vagy csak jól tartja magát?
Anikó tudta, hogy ilyen gondolatok cikázhatnak a fejében. De nem törődött ezzel többet, leszállt.

Komótosan ballagott az óvoda felé vezető úton. Így is hamar megérkezett.
– Jó napot, anyuka! – köszöntötte őt az óvónő . – A gyerekek az udvaron vannak.
– Köszönöm! – bólintott udvariasan Anikó.
A betonon megsárgult falevelek ezrei hevertek. Anikó keresztülsétált rajtuk, szemével gyermekét kutatta. Hamarosan észrevette őt az egyik csúszda közelében. Odament hozzá.
– Szervusz, kicsim! – üdvözölte őt, száját kényszeredett mosolyra húzva.
– Szia! – Angéla azonban nem nézett rá, tekintete a messzeségbe révedt.
–- Mit nézel annyira?
– Ők mit csinálnak? – mutatott előre az ujjával a kislány. Anikó odakapta a fejét.
Az egyik anyuka a kislánya előtt guggolt, és magához ölelte, a gyermek pedig átfogta a nyakát parányi karjaival.
Anikó szíve megreszketett. Nagyot nyelt.
– Ölelkeznek – préselte ki magából a szót.
– De miért?
– „Mert szeretik egymást” – akarta mondani Anikó. De képtelen volt rá. A mondat ott volt a nyelve hegyén, de nem volt képes kimondani. Ha kimondja, akkor Angéla esetleg visszakérdez, hogy ők is szeretik-e egymást. És akkor mit feleljen? Hazudjon neki? Amikor még saját maga sem biztos a válaszban?

Valamit márpedig mondania kell, mert a lánya kérdőn nézi őt, választ vár, nem érti az egészet…

Anikó összeszedte magát.
– Mert… örülnek, hogy látják egymást – felelte halkan. Angéla nagy szemekkel nézett rá.
– „Jaj, kislányom… Könyörgöm, ne kérdezz többet!” – fohászkodott magában Anikó.
Hogy elterelje a figyelmét, gyorsan témát váltott.
– Gyere, menjünk haza! – fogta meg a kezét. - Húslevest főztem, és lesz szilvás gombóc is. Az a kedvenced, ugye?
– Igen, anya – felelte Angéla, és hagyta, hogy édesanyja kivezesse őt az udvarról.
A halott levelek halkan ropogtak a lábuk alatt…



Anikó hálóingbe bújt, majd lekapcsolta a villanyt, és befeküdt az ágyba.
Micsoda nap volt ez… Miután hazaértek Angélával, több szó nem esett az óvodában történtekről. Megebédeltek, váltottak pár szót mindenféle ostobaságról, majd a kislány bevonult a szobájába játszani, ő pedig beletemetkezett a házimunkába. Mintha valami különös komédiában szerepeltek volna.
Anikó félretette a gondolatait, lehunyta szemét, és megpróbált elaludni.

Félálomban volt már, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó. Péter belépett a szobába, és csendben levetkőzött. Hangtalanul közeledett az ágyhoz, majd felemelte a takarót. Anikó érezte, hogy a matrac alig érezhetően besüpped, ahogy a férfi bebújt mellé.
Egy ideig szótlanul feküdtek az ágyban. Anikó majdnem elaludt már, amikor Péter váratlanul megszólalt:
– Ma van az évfordulónk. Tudtad?
Anikónak elakadt a lélegzete. Azt hitte, férjének nem fog feltűnni, milyen nap van. Szúrni kezdték szemét a könnyek, valami mély elkeseredést érzett legbelül.
– Igen – suttogta.
Péter lassan felé fordult. Felemelte a kezét, és végigsimított a nő karján.
– Négy év – mondta. Érintése finom, alig érezhető cirógatásba fordult át. Anikó teste megfeszült. Ugyanaz az érintés volt, mint egykor régen, és mégis… mégis volt benne valami monotonság, hiányzott belőle az érzelem.
– Nem gondolod, hogy… valami nincs rendben velünk? – szólalt meg reszkető hangon. Péter keze megállt.
– Hogy érted?
Anikó lenyelte a könnyeit.
– Eltűntek az érzelmek. Már semmi sem ugyanaz, mint régen. Úgy élünk együtt, mint két idegen… – kereste a szavakat, hogyan írja le azt a hatalmas űrt, ami elválasztja őket egymástól.
Péter kifejezéstelen arccal bámult rá.
– Lehet, hogy már nem ugyanaz. De ez természetes. Hiszen ahogy múlik az idő, enyhülnek a nagy érzelmek. Nincs ebben semmi különös, attól még jó veled – ujjai ismét cirógatni kezdték feleségének selymes bőrét.
– Én nem erről beszélek… – erősködött Anikó, és megpróbált nem elgyengülni az érintésektől. – Négy év nem olyan sok idő, és ez már nagyon régóta így van köztünk… hiszen te is tudod.
Péter nem felelt. Keze áttévedt a nő melleire.
– Ne csináld ezt! – kérte Anikó, de közben halkan sóhajtott. – Muszáj megbeszélnünk…
– Most ne! Évfordulónk van. Kívánlak… – súgta Péter, majd lehajolt, és megcsókolta Anikót. A nő bizonytalanul visszacsókolt. Fejében még egy kicsit háborogtak a gondolatok, ám mind kihullott a fejéből, amikor férjének ujjai felfedezték testét, útba ejtve a legérzékenyebb pontjait.
Megadóan felnyögött, és a szenvedély egyre jobban lángolt benne. Átfogta Péter vállát, és hozzásimult. Hálóingje lekerült róla, s immáron védtelenül, remegve adta át magát a pillanatnyi élvezetnek.

De csak két test szeretkezett. A lelkek egyre távolabb kerültek egymástól…