Tizenöt évvel később

– Lányok! – kiáltott ki Anikó a konyhából. – Kész az ebéd, egyetek majd! Nekem indulnom kell dolgozni. Apátok nemsokára hazaér, biztosan fáradt lesz, hagyjátok pihenni és ne zaklassátok!
Angéla előjött a szobájából. Ez igencsak ritka pillanatnak számított; általában, amint hazaért a főiskoláról, vagy a táncórákról, bezárkózott a szobájába, és csak akkor jött ki, ha éhes vagy szomjas volt, illetve amikor a fürdőszobában volt dolga.
– Mi az ebéd? – érdeklődött.
– Zöldbabfőzelék.
Angéla vágott egy fintort.
– Ha ezzel nem vagy elégedett, majd rendelsz magadnak valamit – tette hozzá az anyja közömbösen.
– Az lesz – morogta Angéla.
Anikó belebújt a kabátjába, és magához vette a táskáját. Elindult az ajtó felé, ám hirtelen megtorpant, s visszafordult.
– És kérlek, figyelj a húgodra!
– Tizenöt éves! – tárta szét a karjait Angéla. – Nem kell rá vigyázni.
– Dehogynem. Te is tudod, miért – nézett rá sokatmondóan Anikó. Angéla elkapta a pillantást, és az arcán átsuhant valami.
– Jól van – felelte, s köszönés nélkül visszament a szobájába.
Anikó szórakozottan nézte a lány háta mögött becsukódó ajtót. Majd a mellette lévő szobára tévedt a tekintete, és elbizonytalanodott. Fiatalabbik lánya ki sem dugta az orrát. De ha legalább kikiabált volna, hogy jelezzen, tudomásul vette, amiket mondott…
Tétován odament az ajtajához, s bekopogott. Semmi reakció.
– Adrienn! – szólította meg lányát az ajtón keresztül.
– Tessék!
Anikó kissé megnyugodott.
– Megyek dolgozni. Este majd jövök!
– Jó, szia!
– Szia.

Közeledett a tél. Még csak november végén jártak, de már szállingóztak az apró, gyönge hópelyhek. Anikó fázósan összehúzta magát, és végigsietett az úton.
Péterrel azóta sem beszéltek a köztük lévő űrről. A nyomasztó gondolatok kimondatlanok maradtak. Úgy tűnt, férjét mindez nem zavarja, ahogyan az sem, hogy lányait látszólag ugyanaz gyötri, mint őket.
Angélából egy cinikus, magának való ember lett. Viselkedésével nyilvánvalóvá teszi, hogy érzelmileg egyikükhöz sem kötődik. Vajon szokott ezen gondolkodni?
Adrienn mindezt másképp éli meg. Anikó gyakran látta őt sírni, időnként olyan heves sírógörcsöt kapott, hogy csak nyugtatóval lehetett őt lecsillapítani. Egyszer vágásnyomokat fedezett fel a karján. Amikor erre rákérdezett, Adrienn annyit hebegett, hogy megkarmolta őt egy macska, aztán bezárkózott a szobájába.
Anikó tudta, hogy nem mond igazat. De nem merte őt faggatni. Fogalma sem volt, mit tegyen. Mert bár még mindig nem érzett semmiféle szeretetet családja iránt, mégiscsak a lányairól volt szó, és nem akarta, hogy ugyanazt éljék át, amit ő.
– „Mi történik velünk?” – tette fel a kérdést magának. Ám mielőtt elgondolkozhatott volna a válaszon, valaki a nevét kiáltotta.
Hátranézett. Az egyik kolléganője közeledett felé. Anikó félresöpörte a negatív gondolatokat, s felöltötte arcára a begyakorolt, megjátszott mosolyt.

Angéla egy hirtelen ötlettől vezérelve kilépett a szobájából, s öklével megkocogtatta húgának ajtaját.
– Bejöhetek? – kérdezte. Mivel nem érkezett felelet, benyitott.
Adrienn az íróasztalánál ült, háttal neki, s rajzolt. Nyugodtnak tűnt. Miután Angéla ezt tudomásul vette, körbehordozta pillantását a szobán. Ritkán jött be ide, és már jó régen járt itt, ezért feltérképezte az apró kuckót, hátha ennek alapján megismeri valamennyire a testvérét.
Az unalmas, fehér falakat rocksztárok poszterei, és Adrienn saját rajzai illetve festményei díszítették. Utóbbiak háborgó lelkivilágról tanúskodtak. Alkotójuk sötét színeket használt, a tájképek kopár, kihalt területeket ábrázoltak, ha pedig embereket alkotott meg, akkor a szereplők vérkönnyeket sírtak, és megtépázott ruhában menekültek valami elől. Volt azonban egy festmény, ami különösen megragadta Angéla figyelmét: a rajta szereplő kislány egy réten fekszik, és a sötét eget bámulja, ahol ezernyi csillag ragyog. A lány arca olyan álmodozó és olyan átszellemült, mintha lélekben ő is ott lenne a csillagok között…mintha már csak a teste kötődne a világhoz. Angéla percekig meredten nézte a képet, végül kényszerítette magát, hogy levegye róla a tekintetét.
Az egyik sarokban egy nagy doboz foglalt helyet, melyben Adrienn régi játékai kuporogtak. Az íróasztal környékén rajzlapok, félkész vázlatok, összegyűrt papírgalacsinok és nyitott mappák hevertek szanaszét.
Angéla felocsúdott a nézelődésből.
– Minden rendben? – kérdezte végül. Hangja hirtelen csattant az eddig mozdulatlan csendben, melybe csak Adrienn ceruzájának sercegése fonódott bele.
A lány összerezzent.
– Ühüm… – motyogta, de még csak hátra sem fordult.
– Akkor jó – Angéla úgy érezte, húga inkább egyedüllétre vágyik, ezért elindult kifelé. Ám ekkor elfojtott zokogás hangja ütötte meg a fülét. Megtorpant. Tudta, hogy oda kellene mennie, hogy megvigasztalja őt, s megkérdezze, mi bántja, de valami megakadályozta őt ebben.
Visszafordult, s tehetetlenül állt az ajtóban.
– Mi a baj? – kérdezte ostobán.
– Szerinted? – Adrienn ekkor megfordult, és egyenesen a szemébe nézett. Haja kócosan keretezte könnyáztatta arcát, szeme fájdalmasan csillogott.
– Nekem kéne tudnom? – értetlenkedett Angéla.
– Igen, neked! Elég rád nézni! Tudom, hogy te is ugyanazt éled át, mint anyu, apu vagy én.
– Nem értem, miről beszélsz.
– Hát nem veszed észre? Itt élünk négyen, és sosem beszélünk egymással, csak minimális kommunikáció áll fenn köztünk. Sosem öleljük meg egymást, sosem mosolygunk őszintén a másikra. Nem vagyunk igazi család.
Adrienn pontosan rátapintott arra, amit Angéla is érzett valahol mélyen. De ezt a lány valamiért nem akarta kimutatni, ezért igyekezett megtartani a közömbös arckifejezést.
– És ez téged bánt? – kérdezte higgadtan.
– Már hogyne bántana! És ez még nem minden. Nincsenek barátaim. Valahogy senkiben sem tudok megbízni. Magányos vagyok, és ezt nem bírom elviselni.
– Szerintem nem kell ezt ennyire túllihegni. Majd találsz magadnak barátokat, egy másik környezetben. Itthon meg… itthon nincs semmi probléma.
– Ne nézz hülyének! Neked például miért nem volt még barátod? Pedig elmúltál húszéves, és a saját szememmel láttam, hogy több fiú is udvarolt neked, de te elhajtottad őket.
Angéla arca megvonaglott.
– Neked ehhez semmi közöd! – rivallt rá a húgára. Adrienn elhallgatott, de továbbra is könnyek peregtek az arcán.
Angéla mély levegőt vett.
– Egyszerűen csak… nehezen mutatjuk ki az érzelmeinket – próbált magyarázkodni.
– Hiszen nincsenek is érzelmeink! – mondta Adrienn keserűen. – Vagy ha vannak, azok többségében negatív érzelmek. De nem érzünk szeretetet…
– Ez badarság! – hárította el a feltételezést Angéla, de belül összeszorult a szíve.
– Akkor ölelj meg! – szólalt meg hirtelen Adrienn.
Angéla ledermedt.
– Mi?
– Ölelj meg! – ismételte Adrienn. – A testvéred vagyok, és sírok. Egy testvér ilyenkor általában megvigasztalja a másikat.
Ölelje meg… hiszen csak egy mozdulat. Semmiség az egész. Angéla tétován tett egy lépést. De úgy érezte, falakba ütközik. Nem tudja megtenni…
– Na jó, hagyj ezzel a hülyeséggel! – hátrált vissza. – Rengeteg dolgom van, nem érek rá erre.
– Gondoltam, hogy nem teszed meg! – vágta rá fájdalmas diadalittassággal Adrienn. – De tudd, ha meg is tetted volna, akkor én löktelek volna el. Mert hiába vágyom rá, belül valahogy mégis irtózom az ölelésnek a gondolatától is. Hát erről beszélek, Angéla.
A lány felelni akart, de nem tudta, mit mondhatna. Úgy érezte, egy percet sem bír ki már ebben a helyiségben. Sarkon fordult, és kirohant, vissza a saját szobájába.

– „Ez őrület! – gondolta Angéla, miközben az ajtajának támaszkodott. – A tizenöt éves húgom rátapint valamire, amivel én előtte foglalkozni sem akartam, és amit elnyomtam magamban…”
Felzaklatta őt az imént lezajlott beszélgetés. Minden eddig elfojtott gondolatot, ürességérzetet előhívott, és ezek most keselyűként köröztek lelkében.
Szembe kellett néznie egy olyan dologgal, ami végig ott volt benne.
Ideje vallomást tennie. Legalább saját magának.


Tűnő Nap és te őrült táj, hallgassátok lelkem sóhaját!
Feltárom a szívemet, eldúdolom őrült dallamát.
Úgy indult, hogy szép lassan jéggé vált
Saját árnyam holttestén léptem át.
Egy napon már nem szerettem senkit sem
A jég lassan szétterült bennem.
Egy érzéketlen jégdarab lettem.

(meghalok)
Már nem érzek semmit!
(meghalok)
Én nem szeretek senkit!
(meghalok)
Így érzelmek nélkül
(meghalok)
Itt semmi sem szépül!
(meghalok)
Majd elfeled az élet.
(meghalok)
Így már nem is félek.

Egy érzelmet ismerek: az őrületet, a kínzó tombolást.
Négy magas fal körbezár, és elhozták a bénult megszokást.

(meghalok)
Már nem érzek semmit!
(meghalok)
Én nem szeretek senkit!
(meghalok)
Így érzelmek nélkül
(meghalok)
Itt semmi sem szépül!
(meghalok)
Majd elfeled az élet.
(meghalok)
Így már nem is félek.

(mit tegyek?)
Már nem érzek semmit!
(mit tegyek?)
Én nem szeretek senkit!
(mit tegyek?)
Így érzelmek nélkül
(mit tegyek)
Itt semmi sem szépül.
(mit tegyek?)
Majd elfeled az élet.
(mit tegyek?)
Így már nem is félek.

Anikó szeretett hazafelé jönni a munkából. Ilyenkor a borús, aggódó elmélkedéseit mindig elfedték a felszínes gondolatok, s a nyugodt hangulatfoszlányok, melyek akkor vették körbe őt, amikor eladóként a pult mögött állt, és csak azzal volt ideje foglalkozni, hogy kiszolgálja a vevőket. Mialatt hazafelé lépkedett, azon járt az esze, hogy megint milyen sokan vásároltak, és hogy jövő héten leltározni kell. Szinte felüdülés volt számára, ha ilyen egyszerű, hétköznapi dolgokon gondolkozhatott.
Megérkezett. Előkotorta a kulcsait, majd kitárta a hatalmas, nehéz kaput, s belépett a lépcsőházba. Megkereste a levélszekrényüket, melyben egy szórólap és három boríték lapult.
„Rendeljen tőlünk pizzát!”, ellátva egy nagy szelet, mindenféle feltéttel rendelkező pizza képével, valamint telefonszámmal, honlapcímmel. Nagyszerű, gondolta Anikó.
Villanyszámla. Telefonszámla. És egy levél neki címezve, feladó nélkül. Anikó a homlokát ráncolta. Ez meg kitől jöhetett? Úgy döntött, majd fent a lakásban megnézi.
Fellépdelt a lépcsőkön. Mivel az első emeleten laktak, nem kellett lifteznie. Persze ez is egyéni kérdés. Angéla például minden további nélkül felmegy lifttel az első emeletre, ha épp olyan hangulata van.
A lakásban majdnem teljes csend fogadta. Csak Adrienn szobájából szűrődött ki némi zaj. Megint valami rockzenekart hallgatott, de szerencsére – tekintettel arra, hogy már este volt – elfogadható hangerőn.
Anikó lepakolt, felakasztotta a fogasra a kabátját, majd leült a kanapéra. Felbontotta az ismeretlen feladótól jött borítékot, kivette belőle a levélpapírt, és széthajtogatta. Ahogy olvasni kezdte, fokozatosan elsápadt.

Kedves Anikó!

Remélem, szép életet éltek egykori vőlegényemmel!
Habár az évek során mintha kihűlt volna a kapcsolatotok, nemde?
Ugye nem hitted, hogy megúszod, amit tettél, anélkül, hogy bosszút állnék?
Kerékbe törted az álmaimat, a boldog jövőt, ami várt volna rám.
De elégtételt okoz, hogy tudom, most nagyon szenvedtek abban a jégburokban, ami az egész családotokat tönkreteszi.

„Minden jót kívánva”

K.


Anikó levegő után kapkodott. Percekig tartott, mire eljutott a tudatáig, kitől jött a levél.
Felpattant, és beviharzott a dolgozószobába.
Péter az íróasztalnál ült, körülötte toronymagasan halmozódtak fel az iratok. A férfi riadtan felnézett, amikor felesége feltépte az ajtót.
– Az ég szerelmére, Anikó, ne hozd már rám a frászt! Mi bajod van?
– Beszélnünk kell!
– Nem lehetne később? Most nem érek rá, el vagyok maradva egy csomó papírmunkával.
– De ez sürgős!
– Szerintem akkor is várhat néhány órát – ezzel Péter ismét belemélyedt a munkájába.
Anikó szélsebesen odament hozzá, és levágta az orra elé a levelet. Péter összerezzent.
– Ez meg…
– Azonnal olvasd el! – rivallt rá Anikó.
Péter bosszúsan felsóhajtott, majd szemét végigfuttatta az irományon. A munkától nyúzott arc megkövült, ahogy a levél végére ért. Hirtelen mintha tíz évet öregedett volna.
– Mit jelentsen ez? – hebegte.
– Tőlem kérdezed?! Azt hiszem, ideje lenne szembenéznünk valamivel, amivel eddig nem mertünk.
Péter hallgatott, zavarodottan meredt maga elé.
– Emlékszel még a négy éves évfordulónkra? – folytatta Anikó. – Akkor szóba hoztam valamit, hogy megbeszéljük, de te eltussoltad egy szeretkezéssel. Szemet hunytunk a dolgok felett, de most változtatnunk kell ezen!
Péter megrázta a fejét. Lassan felemelkedett, és az ablak elé állt.
– Ez a nő egy őrült – morogta.
– Ennyi a hozzáfűznivalód?
– Miért, mit mondhatnék még? – tárta szét a karját Péter, miközben felesége felé fordult. – Egyértelmű, hogy zavarodott az elméje, és még mindig nem nyugodott bele abba, hogy annak idején szakítottam vele.
Anikó szeme elkerekedett.
– Te nem vagy normális! – csattant fel. – Hát ennyire nem érdekel az, hogy itthon mindenki teljesen hideg és semleges a másikkal? És amit ez a nő a levélben írt… Szerinted honnan tudja, hogy így élünk egymás mellett? Kémkedik utánunk?! Aligha. Megmondjam, honnan tudja? Szerintem az ő keze van a dologban!
– Ó, ne mondd! Tán csak nem arra gondolsz, hogy egy boszorkánnyal van dolgunk? – gúnyolódott Péter.
– Lehet benne valami – felelte Anikó nyomatékosan.
– És még én vagyok az, aki nem normális? Ne szórakozz már velem, Anikó! Nincs itthon semmi baj, nyugodt családi körülményekkel rendelkezünk, egykori menyasszonyomnak pedig csak elment az esze. Légy szíves, ne akarj arról meggyőzni, hogy esetleg a tied is elment!
– Idióta! – vágta hozzá Anikó. – Téged csak az érdekel, hogy anyagilag minél jobb legyen a helyzetünk, a családodra pedig rá sem hederítesz! A gyerekeiddel sem foglalkozol! Az, hogy egyikünk sem érez semmit, nem lehet véletlen! Köszönd a kedves volt menyasszonyodnak! Ebbe fogunk beleőrülni, leszámítva téged, mert te vagy köztünk a legérzéketlenebb!
Anikó kirohant a dolgozószobából, és teljes erőből bevágta az ajtót. Aztán vadul megfordult, hogy a hálószobába menjen – és szembetalálta magát Angélával.
A lány dermedten állt vele szemben. Anikó biztos volt benne, hogy már jó ideje ott volt, és minden szót hallott.
Farkasszemet néztek egymással.
– Anya? – szólalt meg Angéla. – Ez mi volt?
Ám a választ nem várta meg, sarkon fordult, beszaladt a szobájába, és magára zárta az ajtót.

Anikó földbe gyökerezett lábbal nézett utána. Őrjöngeni támadt kedve. De annyira belé szorultak a belső viharok, hogy mozdulni sem bírt. Csak a lelkében tombolt valami ijesztő, fájdalmas reszketés.
S valahol, a sötét viharban egy különös, elvont dallam csendült, súlyos, kimondhatatlan szavakkal.


El kell mondanom
Hová tűnt az angyalom!
Fogságba vetette egy árny.

Bűnös álmaim
Elsuttogott átkaim
S egy letört, vérző, elhullott szárny

Így szülte őt
Sötétségbe vonva a jövőt.
S így lettem én
Egy holtan szült lény.

Mégis létezem
Ne kérdezd, hogy mint teszem!
Én sem tudom, miért van így.

Jöttem a semmiből
Az élet épp csak meggyötör
Még elhiszem, hogy eltűnhet a kín.

Meghalt a vágy
A cél az, hogy így éljek tovább.
De miért lettem én
Egy holtan szült lény?

Ez lettem én:
Egy holtan szült lény!