A sűrű habréteg elfedte az alatta megbújó testet, melyet lágyan cirógatott a langyos víz.

Törékeny, finom testalkat, mögötte szilárd, elgyengülésnek nem engedő lélek. Különös párosítás.

Angéla lassan kiszállt a vízből, s a törülközőért nyúlt. A puha anyag szelíden végigsimította testének minden pontját. Néhány órával ezelőtt nagyon felidegesítette magát a szülei között lezajló szóváltáson; ha akkor fürdött volna, biztosan durván dörzsölte volna végig magát a törülközővel. Mostanra azonban némileg lecsillapodott, inkább révedező tekintettel pásztázta a fürdőszobát, mialatt lelassult mozdulatokkal szárítkozott.

Aztán pillantása a kád melletti falra felszerelt tükörre tévedt, mellyel épp szemben állt. Leeresztette a törülközőt. Bámulta arányos magasságú testét, hamvas bőrét, kerekded melleit, lapos hasát, formás combjait. Tulajdonképpen mindennel elégedett volt, de sosem figyelte meg testét közelebbről. Mostanáig.

Tudta, hogy a környezetében több fiú is az ő kegyeit keresi, mint ahogy arra a szemfüles húga is rámutatott. De őbenne miért nem mozdul meg soha semmilyen érzés? Vajon jól hallotta, amit az édesanyja mondott? Egy boszorkánynak köszönhető, hogy ők nem képesek szeretni? De hát ez nevetségesen hangzik!

Angéla szomorúan nézte a tükörképét. Vajon képes lesz valaha engedni egy férfinak, hogy érintéseivel, csókjaival szeresse a testét, s ő tudja majd viszonozni mindezt? Képes lesz a lelke egy férfi lelkével összefonódni, és fog-e valaha szeretetet, szerelmet érezni?

– „Miért ilyen jeges a szívem?” – kérdezte a tükörtől. Onnan egy kétségbeesett arc nézett vissza rá, aki szintén választ várt az Élettől – s közben attól rettegett, hogy ezt a választ sosem fogja megkapni.


Eközben Anikó kimerülten zuhant be az ágyába. Hálószobájukat csak az éjjeliszekrényén elhelyezett kislámpának fénye világította meg. A nő kábán bámulta a vajszínű falakat. Azon tűnődött, mi lesz most, hogy beolvasott Péternek. Vajon férje észhez tér, és elgondolkodik azon, amit ő mondott neki? Vagy csak vállat von, és folytatja a munkát? Keserűen összehúzta a szemét. Péter mindig a munkájával foglalkozik, egészen beletemetkezik, s olyankor semmit sem észlel a külvilágból.
Talán épp azért csinálja, hogy ne is kelljen észlelnie semmit. Azért, hogy a tengernyi iratokból beözönlő számok, információk és adatok biztonságos falakat állítsanak elméjében, s a zavaró, negatív gondolatok ne juthassanak el hozzá.
Anikó várt még egy kis ideig. Abban reménykedett, hogy Péter abbahagyja a munkát, bejön hozzá a hálószobába, és beszél vele. Ám miután férje továbbra is a dolgozószobában maradt, elkeseredetten felsóhajtott, lekapcsolta a kislámpát, s az oldalára fordult.
Összegömbölyödött az oltalmat nyújtó paplan alatt. Elképzelte, hogy ő most egy apró gyermek, akinek az az egyetlen gondja, hogy a babáival vagy a plüssmackójával játsszon előbb…


Ködös, hideg szombatra ébredt a város. Délelőtt Angéla már úton volt a tánciskola felé.
Sivár életében ez volt az egyetlen tevékenység, melyet érdeklődéssel űzött. Tánc közben súlytalannak érezte a testét, és egy teljesen másik világba került, ahol nem kellett gondolkozni, ahol igazán önmaga lehetett, szabadon.
Minden alkalommal valósággal elmenekült otthonról, mert ott a csend szinte kézzelfogható volt, és Angéla úgy érezte, ha ott levegőt vesz, két tonnányi súly nehezedik a lelkére. Igyekezett minél több táncórát beiktatni az életébe, hogy egy kis időre ledobhassa ezt a terhet magáról.
Most különösen vágyott az órára. Valami ugyanis azt súgta neki, hogy az előző napi szóváltás szülei között egy új, még sötétebb fejezetet nyitott eddig is dermedt életükben.
Nem mert ebbe mélyebben belegondolni, de valahol remélte, hogy téved.

Már csak tíz percre volt az tánciskolától, amikor a háta mögül egy hangot hallott:
–- Öhm, elnézést…
– „Ki nem hagy élni?” – gondolta magában bosszúsan Angéla. Majd hátrafordult – és megtorpant.
Egy magas, jóképű férfi állt előtte. Barna haját kócosra fésülte a szél, néhány tincs a szemébe hullott. Halvány bőre szinte világított a fekete kabát és farmernadrág mellett. Szemlátomást kicsit zavarban volt.
Angéla nemkülönben. Úgy érezte magát, mintha most először lenne férfi a közelében. Nem értette, mi történik vele. Valamiért a szíve sokkal erősebben kezdett el dobogni, mint általában, vadul dörömbölt a kabát és a pulóver rejtekében, mintha ki akarna szakadni a helyéről. S váratlanul melege lett a sok réteg ruha alatt, pedig előtte fázott.
– Elnézést a zavarásért… – kezdte a férfi. Angéla megborzongott a kellemes, mély hangot hallva. – Nem vagyok ismerős errefelé. Egy tánciskolát keresek…
Angéla összeszedte magát.
– Khm…tánciskolát? – döbbenten tapasztalta, milyen halk, bátortalan makogással felel. Ez nem rá vall… – Hát ezen a környéken csak egy tánciskola van, és én is oda igyekszem.
– Nagyszerű! – élénkült fel az ismeretlen. – Önnel tarthatok?
Angéla elsápadt. Most mondjon nemet? Azt sajnos nem tehette, pedig legszívesebben elmenekült volna. Ehelyett kényszeredetten bólintott, és immáron együtt folytatták az utat.
– Papp Tamásnak hívnak – mutatkozott be a férfi.
– Örvendek, Kabai Angéla. Gondolom, táncórára jön.
– Először a beiratkozást jöttem elintézni.
– Hogyhogy csak most?
– Nemrég költöztem ide Debrecenből. Korábban is táncoltam, de időhiány miatt fel kellett hagynom vele.
– Értem.
– Na és ön? Régóta táncol?
– Tíz éve.
– Akkor maga már biztosan nagyon profi – mosolygott rá Tamás. Angéla erőtlenül visszamosolygott. Valami történt. Legszívesebben lerázta volna magáról ezt a férfit, hogy egyedül maradhasson a gondolataival, és ezzel a hirtelen jött változással, amit tapasztalt magában. Az ég szerelmére! Annyi fiút látott már, akkor ez a Tamás miért bolygatja meg őt ennyire?
Szerencsére megérkeztek az épülethez. Angéla erős kísértést érzett arra, hogy köszönés nélkül otthagyja Tamást, felszaladjon a kőlépcsőkön, belökje a kaput, és elvegyüljön a táncos forgatagban. Végül is ellenállt a csábító gondolatnak. Ketten sétáltak fel a lépcsőn, a férfi pedig udvariasan előreengedte őt, és tartotta neki a kaput.
A folyosón Angéla erőt vett magát, és szembefordult Tamással.
– Nos, itt vagyunk – szólalt meg.
– Hol kell beiratkoznom? – tudakolta Tamás.
– Azon a folyosón végigmegy, aztán jobbra az első ajtó – mutatta neki Angéla.
– Köszönöm. Akkor majd találkozunk!
– Igen – bólintott Angéla, de belül megriadt a gondolattól. Csak azt ne! Előbb hadd tegye rendbe az érzéseit, hiszen azt sem tudja, mi történik vele!
Elköszönt, majd sarkon fordult, és az öltözők felé sietett.


Súlytalan, lebegő mozdulatok. Forgás jobbra. Hajlás előre, majd lassan felegyenesedni.
A padlóra vetülő halovány árnyék engedelmesen követte gazdája lépéseit, mozdulatait.
Valahol a háttérben zene szólt. Angéla alig hallotta, a belső ritmusokra figyelt. Számára a kívülről sugárzott zene elhanyagolható volt. Míg mások annak alapján tették meg bizonytalan, majd egyre bátrabb tánclépéseiket, Angéla már továbblépett a táncművészet egy magasabb fokára: a ritmust adó zene beleivódott a lelkébe, s ennek hatására olyan magabiztosan mozgott, mint senki más. Ilyenkor még a legnagyobb zűrökről is megfeledkezett. Nem csoda, hogy ő volt a tánctanár kedvenc tanítványa.
Angéla halványan érzékelte a körülötte mozgó embereket. Elmosódott foltokban látta a társait, a tánctanárt, de még a termet is. Néha észlelt egy – egy háttérzajt, például ajtócsapódást, de ezzel sem foglalkozott.
– Jól van emberek, mára ennyi volt! – törte meg ezt a csodás, öntudatlan állapotot a tánctanár hangja. A zene is elhallgatott.
A tanítványok szedelőzködni kezdtek, majd sorra az öltözők felé vették az irányt.
Angéla felemelte a sarokba állított fél literes ásványvizes palackot, melyet magával hozott. Letekerte a kupakot, és nagyot kortyolt a hűsítő folyadékból. A tánctanár könnyedén odasuhant hozzá.
– Te persze megint kitűnő voltál! – gratulált lelkesen.
– Köszönöm! – mosolygott rá Angéla, majd elindult a terem kijárata felé. Néhány lépés után azonban ijedten megtorpant. Az ajtó mellett Tamás állt, arcán a döbbenet és az elismerés elegyedett.
– Egek, el is felejtettem! – szólt oda a tánctanár. – Ő itt Papp Tamás, jövő héttől velünk táncol. Be akartam mutatni a csapatnak, de aztán megfeledkeztem róla – sütötte le bűntudatosan a szemét.
– Már ismerjük egymást – hebegte Angéla. Hirtelen kiszáradt a szája és a torka. Kétségbeesetten markolta meg az ásványvizes üvegét.
Tamás ámulattal nézte őt.
– Jövő héten majd bemutatlak a többieknek – ígérte a tánctanár, mialatt felkapta a hátizsákját. – Na, nekem még beszélnem kell a portással, aztán bezárom a termet. Iparkodjatok!
Ezzel kiment.
Angéla és az újdonsült ismerős egyedül maradtak a teremben, és még mindig meredten bámulták egymást.
– Valami baj van? – kérdezte Angéla óvatosan.
– Gyönyörű voltál – motyogta Tamás. Majd nyelt egy nagyot, és – mint aki ekkor ébredt rá, mit is mondott – helyesbített. – Vagyis… Nagyon szépen táncoltál. Öröm volt nézni.
Angéla megremegett. Ha ezt más mondta volna neki, hát vállat von, és vág egy gúnyos fintort. Most azonban érezte, hogy lángolni kezd az arca.
– K…köszönöm – préselte ki a szót a fogai között.
– Ez így van – erősítette meg kijelentését Tamás. Most, hogy szemtől szemben álltak, közel a másikhoz, Angéla észrevette, hogy gyönyörű mélybarna szeme van, mely őrülten izzik. Te jó ég, mitől gyengült el ennyire a lába? Le kell ülnie, különben összeesik. De mozdulni sem tudott, úgy érezte, soha többé nem fog tudni egy lépést sem tenni.
Tamás olyan mozdulatlanul állt vele szemben, mint akinek szintén földbe gyökerezett a lába. „Meddig fogunk így állni?”, villant át Angéla agyán. Tennie kell valamit!
– Öhm… bocsáss meg, de nekem mennem kell – szólalt meg halkan.
– Igen! – kapott észbe Tamás. – Úgy értem, nekem is… Hát akkor jövő héten találkozunk.
Angéla bólintott.
– Minden jót! – köszönt el. Kis híján kirohant a főbejáraton, de akkor eszébe jutott, hogy át kéne öltöznie, mert még mindig a táncruhájában van. Pirulva visszasietett az öltözőbe.
– „Istenem, de bolond vagyok! – korholta magát. – Mi a fene történik velem?!”
Örült, amikor végre kijutott a tánciskolából, és a hideg levegő az arcába csapott. Remélte, hogy ez majd magához téríti. De hiába, nem tudta kiverni a fejéből Tamást. Végig ő járt a gondolataiban, mialatt hazafelé ment. Próbálta megfejteni, mi az, ami a férfi hatására elindult benne, de nem volt rá képes.

Életében először nagyon szeretett volna beszélni az édesanyjával.


Anikó berögzült mozdulatokkal húzta fel-alá a vasalót a deszkára terített ingen. Mellette egy nagy kupacban hevertek a már kivasalt ruhák. Fel sem nézett, amikor hallotta, hogy valaki hazaérkezett.
Angéla megkönnyebbülten csukta be maga mögött az ajtót.
– „De jó, ma szabadnapos!” – gondolta, s ennek még sosem örült ennyire.
– Szia! – üdvözölte fennhangon.
– Szervusz, kislányom – hangzott a felelet.
Angéla a konyhába ment, és eresztett magának a csapból egy pohár vizet. Nagy kortyokban, mohón nyelte. Lélekben felkészült a rá váró beszélgetésre, amelyről anyja mit sem sejtett.
Visszament a nappaliba. Azon tűnődött, miképp kezdeményezzen beszélgetést. Ebben nem volt túl nagy gyakorlata. Általában inkább ő volt az, akivel kezdeményeztek.
Úgy döntött, kikerüli a felesleges köröket, és a lényegre tér.
– Anya – kezdte tétován. – Mit érzünk akkor, ha szerelmesek vagyunk?
Anikó kezében megállt a vasaló. Úgy kapta fel a fejét, mint aki álomból riad fel.
– Tessék? – kérdezett vissza zavartan.
– Jól hallottad.
– De….miért kérdezed? – „Most vajon szurkálódni akar? Vagy netán érezni kezdett valamit?” tépelődött Anikó magában.
– Az mindegy. Kérlek, válaszolj!
„Ó, te jó ég…”, fordult el Anikó. Most erre mit feleljen? Hiszen ő maga is legalább olyan érzéketlen, mint a lányai. Miért kérdez tőle ilyet?
– Meg fogja égetni a vasaló az inget! – figyelmeztette Angéla.
Anikó gyorsan visszafordult, és levette a vasalót a ruhadarabról. Szándékosan tüsténkedett a vasalás közül, hogy időt nyerjen.
-– Nos? – sürgette Angéla.
Anikó legszívesebben sírt volna. Ő ugyan honnan tudhatná, milyen, amikor… Aztán eszébe jutott valami. Hiszen ő egykor, régen nagyon is szerelmes volt…még Péterbe… Ó, milyen rég volt… mit érzett akkor? Kétségbeesetten kutatott magában a régi érzelmek után. Csak halványan derengett neki a szerelem érzete, mint egy rég halott árnyék holtteste, mely sosem tűnik el a szíve legmélyéről.
Mélyet sóhajtott.
– Amikor szerelmes vagy… – fogott neki a magyarázatnak – …akkor a szíved megbolondul. Valahányszor meglátod a szeretett személyt, úgy reszket, úgy dobog, mintha versenyt futnál az Élettel. A tested nem a hidegtől remeg, hanem a forróságtól, ami elönti az egész bensődet. És mindent sokkal, de sokkal szebbnek látsz.
Ahogy ezt felidézte magában, minden eddiginél jobban tört rá a szeretet, és a szerelem hiánya. Olyan borzalmas érzés, hogy a szíve üresen dobog…
Anikó összeszorította a szemét, és lenyelte a könnyeit. Ám, amikor ismét kinyitotta, még mindig homályosan látott. Angéla kifürkészhetetlen pillantással nézett rá. Vajon most mit gondolhat?
Hogy pontot tegyen a téma végére, Anikó így szólt:
– Remélem, apád meg lesz elégedve. Kivasaltam az összes ingét.
Angéla erre közelebb lépett az édesanyjához, és megérintette a karját.
– Köszönöm – mondta halkan.
Anikó rábámult.
– Mit?
Angéla azonban válasz helyett bement a szobájába.

Odabent lehuppant az ágyára.
– „Akkor én…?” - nem fejezte be a gondolatot. Pillantása a polcon ülő játékmackójára esett. Levette onnan, és szorosan magához ölelte a puha plüsstestet.
– Add, hogy így legyen… – könyörgött neki hangtalanul.



Most minden olyan más!
Itt egy újabb állomás
Ez új érzést hoz el a szívembe.
Annyit vártam erre!
A szürke messzeség
Fényessé válik, s a melegség
Színesre festi a lelkemben.

Talán ez a szerelem?

Hogyha újrakezdhetem
Eddig érzéketlen életem
Az érzelem
Legyen végre itt bennem.
Táncoljon a fény velem
S a félelem
Szűnjön meg, hogy járjon jó nekem!

Most minden olyan szép!
Felébred bennem a reménység
Hogy minden jóra fordul köröttem.
Új érzés él bennem!
Egy ismeretlen szó
Értelmet nyert. És a lenyugvó
Napnak fénye csillog lelkemben.

Talán ez a szerelem?

Hogyha újrakezdhetem
Eddig érzéketlen életem
Az érzelem
Legyen végre itt bennem.
Táncoljon a fény velem
S a félelem
Szűnjön meg, hogy járjon jó nekem!

Szerelem,
Égj még a szívemben!


Hogyha újrakezdhetem
Eddig érzéketlen életem
Az érzelem
Legyen végre itt bennem.
Táncoljon a fény velem
S a félelem
Szűnjön meg, hogy járjon jó nekem!


A kiskanál könnyedén szelte a széles bögrében elterülő tejet, mely a belepakolt kakaóportól barnás színűvé vált. Nyelére törékeny, hosszú ujjak fonódtak.
Angéla szórakozottan állt a konyhában, nekidőlve a csempének, mialatt a kakaót kavargatta. Agya egyszerre járt mindenen és semmin.
Ajtónyikorgás. Adrienn kijött a szobájából. A hűtőhöz lépett, s némi kutakodás után egy doboz narancslevet emelt ki onnan. Nővérére ügyet sem vetve elővett a konyhaszekrényből egy poharat, melyet teletöltött a hűtött nedűvel.
Angéla kivárta a megfelelő pillanatot. Amikor Adrienn visszafelé indult, váratlanul ráköszönt:
– Szia, Adrienn! Milyen napod volt?
Húga megtorpant, majd lassan visszafordult. Szeme gyanakvóan szűkült össze.
– Hogyhogy milyen napom volt? – kérdezett vissza.
– Hát, hogy milyen napod volt.
– Miért érdeklődsz iránta?
– Miért ne?
– Jaj, hagyj már! – sóhajtott Adrienn. – Fáradt vagyok ehhez.
– Mitől fáradtál el? – erősködött Angéla. Valamiért mindenáron szóra akarta bírni testvérét. Beszélgetni akart vele. Hallani akarta a hangját. Meg akarta ismerni őt.
– Úgy értem, agyilag vagyok fáradt – javította ki magát Adrienn. – Egész nap itthon ültem, és járattam az agyamat. Ja, és annyit rajzoltam, hogy görcsöt kapott a kezem… – szórakozottan beletúrt kócos hajába. – Nézz rám, ma teljesen elhagytam magam. De miért kérdezed? Nem voltál te ilyen érdeklődő sohasem.
– Nem is tudom – felelte Angéla óvatosan. Egyelőre nem akarta elmesélni neki, hogy megdobbant a szíve egy fiú iránt, mert nem szerette volna elszólni magát. – Neked nem furcsa, hogy testvérek vagyunk, és alig ismerjük egymást?
– Ezzel kapcsolatban már kifejtettem a véleményemet – felelte Adrienn, sokatmondó pillantással adva nyomatékot szavainak.
– Jó, de… talán megpróbálhatnánk változtatni ezen.
– Mégis hogyan? – hitetlenkedett Adrienn.
Angéla eltűnődött.
– Hogyan találtál rá a rajzra, mint hobbira? – tette fel a kérdést.
– Hát hogyan… én már óvodás korom óta nagyon szeretek rajzolni. Az iskolában is… első osztálytól kezdve a rajz a kedvenc tantárgyam. Imádom, hogy egyetlen papírral és ceruzával egy egész világot teremthetek magamnak. Ahogy a ceruza, vagy a kréta alatt keletkező vonalak egy képpé rendeződnek…Egy percig sem volt kétséges, hogy ez a kedvenc hobbim – Adrienn az ajkához emelte a kezében tartott poharat, és belekortyolt a tartalmába. Hallgatott egy percig, majd megkérdezte: – Na és te a táncra?
– Hű, nem emlékszem. Vagy várj… de igen. Már tudom. Még általános iskolában… tízéves voltam. Jött egy fiatal tánctanárnő, aki hetente kétszer tartott órát az iskolánk tornatermében, tanítás után. Kíváncsiságból néztem be, és a végén ott ragadtam. Nagyon megtetszett a tánc, olyankor mindig sokkal könnyebbnek érzek mindent.
Ezután elhallgattak. Angéla zavartan kavargatta a kakaóját. Lázasan kutatott az agyában lehetséges kérdések után, de mindent túlságosan üresnek érzett. Még mindig.
Adrienn arca hasonló vívódást tükrözött. A húg végül ingerülten felsóhajtott.
– Hagyjuk. Ez nem akar működni – vetette oda testvéréhez, majd sarkon fordult, és beviharzott a szobájába.
Angéla elismerte magában, hogy Adriennek igaza van. Rájött, hogy elhamarkodottan örült a változásnak. Ettől még nem fordul minden jóra… De vajon miért nem? Mi lehet ez az egész? És legfőképpen… mi lesz Tamással? Vajon ha legközelebb meglátja őt, mit fog érezni?

A húgával kapcsolatos csalódottságot felváltotta valami izgatott várakozás. Gondolkodás nélkül a szobájába sietett, és feltette a kedvenc válogatás CD-jét. Ahogy meghallotta az első dallamokat, lelke kézen fogta a testét, és táncolni kezdett. Lágyan lebegett az ismeretlen érzésben, ami egyre intenzívebben melengette a szívét…