Egy hónappal később


– Öt perc, és elkezdjük a próbát!
Angéla tudomásul vette. Ő már készen állt. Szemét körbehordozta a próbateremben álló embereken. Nem találta, akit keresett. Ettől elszomorodott.
– „Akkor ma nem jön” – állapította meg magában, s lemondóan sóhajtott.
Pár perc múlva azonban – épp egy perccel a kezdés előtt – kinyílt az ajtó, és Tamás rontott be rajta. Már átöltözött a táncruhájába, és kicsit zihált, nyilván sietett, hogy el ne késsen.
Amikor Angéla meglátta őt, reszketni kezdett. Automatikusan megigazította a haját, nyelve végigsöpört az idegességtől kiszáradt ajkain.
– Á, épp jókor, Tamás! – mosolygott a fiúra a tánctanár. Az említett nevetve odabólintott neki, majd a többieknek is. Ahogy elindult, hogy elfoglalja helyét a kezdő táncban, épp elhaladt Angéla mellett. Arcáról lehervadt a mosoly, furcsán elkomolyodott, ahogy a lányra nézett.
– Szia – köszönt neki halkan.
– Szia – lehelte Angéla szoborrá váltan. Óráknak tűnt, míg egymás szemébe néztek, pedig csak másodpercek voltak. Aztán Tamás hátrament a helyére.
A táncóra hamar eltelt. Amikor tíz perc szünetet tartottak, Angéla reménykedett, hogy Tamás odamegy hozzá beszélgetni, ám a fiú mintha kifejezetten kerülte volna. Valamiért ez nagyon fájt neki. Szíve szerint odarohant volna hozzá, hogy jól leteremtse, amiért látványosan kerüli őt – de aztán megfékezte magát. Tényleg kerüli? Vagy csak ő lihegi túl? Az is lehet, hogy csupán félreérti a helyzetet. Meg aztán alig ismerik egymást, hogy jöhetne ő ahhoz, hogy beolvasson a fiúnak, gyakorlatilag a semmiért?
Eltelt az óra második fele is. A tanítványok összeszedelőzködtek, és szép sorban kimentek a teremből. Angéla is készülődött, de a mozdulatai valamiért sokkal lassabbak voltak a megszokottnál. Úgy érezte, mintha nem lenne önmaga.
– Siessetek! – hallotta a tánctanár hangját. Felnézett. Rajta, és a tanáron kívül csak Tamás tartózkodott még a teremben. A fiú odahajolt oktatójukhoz, és fojtott hangon mondott neki valamit. Angéla nem hallotta, miről van szó.
– Rendben – bólintott a tánctanár. – Ha befejeztétek, zárd be a termet, és add le a kulcsot meg a magnót a portán! Én akkor megyek, sziasztok!
Ezzel kisétált. Angéla kérdőn felpillantott. Tamás bezárta az ajtót, majd megfordult, és tekintetét a lányra függesztette. A levegő váratlanul mozdulatlanná vált.
Angéla torka összeszorult. Egyszerre érzett izgatottságot, értetlenséget, sőt, némi félelmet is.
Tamás elindult felé. Lépések tempós egymásutánban. A lánynak ezzel ellentétben földbe gyökerezett a lába.
Még egy lépés. Tamás megállt.
– Táncolunk? – kérdezte csendesen.
Angéla szíve kihagyott egy ütemet. Vizet…innia kellene, a torka teljesen kiszáradt… nem tudott válaszolni. Táncolni? Itt és most, ők ketten? Csak ők ketten?
Igen! Igen! Kiáltozta legbelül. De csak egy gyenge bólintásra volt képes.
Tamás kicsit lehajolt, a mellettük álló magnóhoz, és elindította a zenét. Ezután felegyenesedett. Előrenyújtotta a karját, keze megkereste Angéláét, ujjai rákulcsolódtak a kezére. Ettől az egyetlen, ártatlan érintéstől Angéla megreszketett. Félt, hogy Tamás is észreveszi.
A fiú átfogta a derekát a másik karjával. Már szólt a zene, de ők még mindig megkövülten álltak egymással szemben. Végül – mintha egyszerre kaptak volna észbe – megtették az angolkeringő első lépéseit. Angéla hátralépett, Tamás előre. Aztán fordítva. Aztán forogtak egyet. Tamás felemelte azt a karját, mellyel Angéla kezét fogta, s finoman megpörgette a lányt. Aztán újra előre-hátralépések következtek.
Angéla életében először nem volt képes átadni magát a táncnak. Nem. Most Tamásnak adta át magát, most vele lebegett valahol, most az ő lelkét fogta kézen a lelke. Egy szót sem szóltak, és mégis beszélgettek, pillantásukkal, mozdulataikkal. Csendben ismerkedtek egymással.
Angéla utólag már nem is emlékezett arra, mennyi ideig táncoltak, hány dal játszódott le a magnóban. Csak arra emlékezett, hogy véget ért. Lejárt a kazetta, kattant egyet a magnó. Megálltak, lassan elengedték egymást, aztán tovább álltak szótlanul, egymással szemben.
Végül Tamás törte meg a csendet:
– Ideje mennünk.
Angéla bólintott. Mennyi lehet az idő? töprengett magában.
Tamás bizonytalanul hátrébb lépett, majd megfordult, felemelte a magnót, és elindult az ajtó felé. Angéla követte. A fiú előreengedte őt az ajtónál.
– Bezárom a termet – mondta.
– Jó.
– Legközelebb találkozunk!
– Igen. Szia!
Angéla az öltözők felé vette az irányt. Jusson be, jusson be az öltözőbe, mielőtt összeesik…
Amikor beért, lerogyott egy padra. Eszeveszetten remegett a lába, sőt, mindene.
– „ Felemészt… Ez az érzés egyszerűen felemészt…” – hajtogatta magában. Dörömbölt a szíve, levegő után kapkodott, és égette valami a bensőjét.
S mégis úgy érezte: nem bánja, ha felemészti…



– Hahó, Angéla!
– Hm? – eszmélt fel a megszólított.
Este volt, már órák óta hazaért a táncpróbáról, s azóta is ült a TV előtt helyet foglaló fotelban, mint egy tehetetlen rongybaba, miközben álmodozva gondolt a délutáni táncórára…annak is a végére…
– Körülbelül ötször szóltam neked, és nem reagáltál! – tárta szét a karját Anikó. – Nem akarsz elmosogatni, amíg én elindítom a mosást?
– Oké – motyogta Angéla.
– Köszönöm – Anikó visszament a fürdőszobába. Két perc múlva kinézett, és döbbenten látta, hogy lánya még mindig a fotelban ülve bámul maga elé.
– Most akkor nem mész? – szólt rá. Semmi reakció.
„ Milyen gyönyörű szemei vannak. – gondolta Angéla. – És ahogy átfogta a derekamat…annyira…”
– ANGÉLA!
A lány ijedten összerezzent.
– Mi?! Tessék? Ja, megyek, mindjárt!
– Mi ütött beléd? – ült le mellé értetlenül Anikó. – Amióta hazajöttél, olyan furcsán viselkedsz.
– Öhm, csak… fáradt vagyok.
– Azt nem csodálom. Túl sokat táncolsz mostanában – közölte Anikó megrovóan. – Tudom, az a szenvedélyed, de nem szabad túlzásba esni. Lassan már többet vagy táncórákon, mint itthon. Teljesen ki fogsz merülni, ha így folytatod…
Angéla hagyta, hadd zúdítsa rá az anyai intelmeket. Ha tudná, miért jár mostanában ilyen sok táncórára… Egy pillanat. De miért nem mondta még el neki? Miért ne tudhatná?
Anikó időközben felállt, és visszaindult a fürdőszobába.
– Bárcsak a főiskolára is ilyen lelkesen járnál – vetette oda még a válla fölött.
Angéla mély levegőt vett.
– Anya – kezdte. – Azt hiszem, szerelmes vagyok.
Anikó megtorpant. Kővé dermedve ácsorgott félúton, a nappali és a fürdőszoba között.
– Mit mondtál? – kérdezte, még háttal Angélának.
– Szerelmes vagyok… – suttogta a lány. Most, hogy végre kimondta, az érzés még inkább elöntötte minden porcikáját.
Anikó megfordult.
– De hát… - hebegte.
– De hát mi?
– Ez lehetetlen! – csúszott ki a száján.
Angéla nem hitt a fülének.
– Mi? Mi az, hogy lehetetlen? Szerelmes vagyok! Ez így van!
– De mit érzel? – puhatolózott Anikó.
– Mindazt, amit egyszer elmondtál. Remegek, elönt a forróság, a szívem megbolondult, és…és egyszerűen… Annyira… – Angéla tehetetlenül gesztikulált. – Úgy szeretném őt közel érezni magamhoz! – fakadt ki. – Meg akarom ismerni, érezni az illatát, megcsókolni, megölelni… Azt akarom, hogy legyen az enyém, és legyen velem!
Anikó azt sem tudta, hová legyen ettől a hirtelen jött információtól. De hiszen… Akkor hát még sincs átok? Vagy véget ért? Mi történik? Angéla szerelmes… szeret valakit… Jó ég, hogy ragyog az arca, hogy ki van pirulva… valóban úgy néz ki, mint egy friss szerelmes… érez… szeret valakit…
Legszívesebben megölelte volna a lányát, ha nem érezte volna olyan idegennek magától ezt a mozdulatot, ezt a tettet.
– És…ki az? – kérdezte végül.
– Ó, egy…egy táncos, az órákról – Angéla még jobban elpirult. Csillogott a szeme. – Ilyet még sosem éreztem, és annyira különös érzés… Úgy érzem, alig kapok levegőt.
– De ez… csodálatos! – és valóban az, gondolta Anikó. Szívében rég nem érzett remény támadt fel. Talán Angéla boldog lehet? Nem lesz olyan sivár, szeretet nélküli felnőttkora, mint neki? Bár így lenne!
Angéla nem bírt tovább ülve maradni, felpattant.
– Tudod, annyira félek, hogy esetleg…egyoldalú marad a dolog. De nem, erre most nem akarok gondolni! – hessegette el a negatív elméleteket. – Inkább… bemegyek most a szobámba.
Így is tett. Anikó nem tartotta vissza, tudta, hogy most le kell csillapodnia, meg kell várni, míg saját szavainak parazsa le nem nyugszik benne.
Tehát egy táncos. Ezért jár annyi órára mostanság. És ő néhány perce még leteremtette emiatt… Hát most azt érezte, igenis járjon minél több táncórára, ismerkedjen a fiúval, kerüljenek minél közelebb egymáshoz…szeressenek egymásba végérvényesen, és cáfolják meg a félelmét, miszerint átok ül a családon…


Talán csoda történhet
Mely elfedi a terheket
Egy új fejezet nyílhat meg
Hol nem lesz több súly, ami eltemet.

Most minden reményem benned van.

Ha él a szeretet, akkor szeret a világ
És csak tűszúrás minden, mi szívedbe vág.
Ha él a szeretet, akkor körbezár a fény
És már nem hiába létezik a halvány remény.

A lét olyan változó
S a szív már rég nem álmodó.
De most várhat szebb nap ránk
Ha hisszük, hogy vannak még csodák.

Most minden reményem benned van.

Ha él a szeretet, akkor szeret a világ
És csak tűszúrás minden, mi szívedbe vág.
Ha él a szeretet, akkor körbezár a fény
És már nem hiába létezik a halvány remény.



Pontosan egy héttel később Angélának borzalmas napja volt. Otthon arra ébredt fel, hogy a szülei összekaptak valamin. A vita kiinduló okát nem tudta, de nagyon belelovalták magukat.
– Ha csak a gyerekek miatt vagy velünk, akár szedheted is a sátorfádat! – csattant Anikó hangja az előszobából. – Már mindketten nagylányok, nem kell miattuk finomkodnod!
– Magam sem tudom, mi tart még itt! – hangzott az ingerült felelet. – Elegem van ebből a családból!
Ajtócsapódás. Sóhajtás. Távolodó léptek.
Angélát nagyon rossz érzés kerítette hatalmába. Mi történik szülei között?
Most, hogy megszeretett valakit, tisztán látta, mi az, ami hiányzik a kapcsolatukból. Sőt, az egész család egymáshoz viszonyuló kapcsolatából. S ez igencsak elszomorította.


Amilyen rosszul indult a nap, ugyanolyan rosszul folytatódott is. A főiskolán összetűzésbe keveredett az egyik tanárral, néhány tanuló pedig – akik a tanár pártját fogták – ezek után rászállt. Angéla alig várta, hogy kikeveredhessen az épületből, és elmehessen táncolni. De kivételesen a táncórán sem tudott jól teljesíteni, a tánctanár rá is szólt, hogy szedje össze magát. Ez volt számára az utolsó csepp a pohárban.
Szó nélkül otthagyta az órát, kirohant a teremből, és az öltözők felé vette az irányt. Az oda vezető mellékfolyosón azonban nem bírta tovább: leguggolt a földre, és keservesen sírni kezdett. Az aznap elfojtott keserű érzések túlcsordultak szívében, és egységes erőként nehezedtek rá a lányra. Kezébe temette az arcát, hogy kizárja a külvilágot.
Lépések zaja ütötte meg a fülét. Remek, gondolta Angéla. A tánctanár most jól utánajön, és nekiáll aggodalmaskodni, meg vészmadárkodni. Épp ez hiányzik neki!
De nem volt ereje felállni és elmenekülni.
A lépések megtorpantak, majd az alak leült mellé a földre. Angéla várta, hogy fülébe zengjen a tánctanár aggódó hangja.
De nem így történt. Nem hallott hangot. Egy kart érzett a válla köré fonódni. Puha ujjakat érzett a bőrén. Valaki gyengéden magához húzta őt, míg végül Angéla feje az illető mellkasán pihent. Két kar szorosan körbezárta a reszkető testet.
A lány beszívta az illatát. Egy férfi parfümjét érezte. Hatalmasat dobbant a szíve, amikor rájött, hogy ki tartja a karjaiban. Ettől a felismeréstől ismét felzokogott.
– Csss… Nyugodj meg! – suttogta Tamás.
– Próbálok… – motyogta akadozva Angéla. De hát hogyan tudna megnyugodni, amikor egy ilyen helyes férfi tartja őt a karjaiban, egy olyan ember, aki elindított benne egy érzelemáradatot, aki felborította jéghideg életét?
Tamás az egyik kezével elengedte a lányt, és keresgélni kezdett a zsebében.
– Tessék – nyújtott egy zsebkendőt Angéla felé, aki elfogadta.
– Köszönöm – elfordult, és halkan kifújta az orrát. – Sajnálom, hogy kiborultam – fordult vissza a fiúhoz. Tamás kifürkészhetetlen pillantással nézte őt.
– Semmi gond – felelte. – De, ha nem vagyok indiszkrét… Történt valami baj? A próbán egész végig láttam, hogy bánt valami.
Angéla meghatódott azon, hogy a fiú erre felfigyelt.
– Csak rossz napom volt. Minden összejött, és besokalltam.
Tamás megcirógatta a lány haját, aki ettől megremegett.
– Ilyesmi mindenkivel előfordul. Ne vedd a szívedre! – vigasztalta a fiú.
– Hát… igyekszem – Angéla felsóhajtott. – Az lesz a legjobb, ha most hazamegyek. Nincs erőm visszamenni a próbára.
– Ha nem bánod, hazakísérlek – ajánlkozott Tamás. – Nem szeretnélek így elengedni.
Angéla tiltakozni akart, de elveszett a fiú szemeiben. Nem tudott nemet mondani erre az ajánlatra.
Tamás felállt a földről, s Angélát is felsegítette.
– Visszamegyek a cuccomért, aztán átöltözöm – mondta.
– Én is átöltözöm. Találkozzunk a bejárat előtt!
– Rendben – ezzel Tamás elsietett. Ahogy Angéla elindult az öltöző felé, minden ízében reszketett. Próbálta elrendezni a gondolatait, és megemészteni az imént történteket, de sehogy sem sikerült…



Anikó nem akart gondolni a reggeli veszekedésre. Ezért, ahogy hazaért a munkából, nagytakarításba fogott. Leporolta a bútorokat, elmosogatott, helyükre tette a szanaszét hagyott tárgyakat, majd elhatározta, hogy gyermekeinek szobájában is rendet rak. Az volt náluk a szokás, hogy mindkét lány maga takarítja a kuckóját, de Anikó úgy gondolta, ez egyszer meglepi őket, s leveszi vállukról a pakolás terhét.
Angélánál nem kellett sokat időzni, mert odabent szinte tökéletes rend uralkodott. Csak egy pulóver és két tankönyv nem volt a helyén.
Aztán Adrienn szobája felé vette az irányt. Bosszúsan morgott, amikor meglátta, mekkora rendetlenség fogadja. Összeszedte a szanaszét heverő rajzlapokat, majd szépen összerendezve az íróasztal szélére helyezte őket. Bevetette az ágyát, majd felemelte a földről a lány krétáit. Egy pillanatig gondolkozott, hová tegye. Végül kihúzta az íróasztal fiókját – és megdermedt.
Egy véres penge volt benne.
Anikónak földbe gyökerezett a lába. Gyanúja beigazolódni látszott, de nem tudta, hogyan kezelje ezt a súlyos problémát. Nem maradt ideje gondolkodni, mert ekkor ajtócsapódás hallatszott – majd megjelent a szoba ajtajában Adrienn.
– Anya! Mit keresel a szobámban? – kiáltotta. Pillantása a kihúzott fiókra tévedt, és elsápadt. – Te a holmijaim között turkálsz?!
– Csak rendet akartam rakni – mentegetőzött Anikó zavartan.
– Ki kért meg rá?! Menj innen, és hagyj egyedül! – kiabálta Adrienn.
– Megyek is. De erre – bökött az íróasztal fiókja felé Anikó – még visszatérünk!
Ezzel sietve távozott. Aztán eszébe jutott, hogy a pengét el kellett volna koboznia, hogy lánya ne használhassa. De nem volt hozzá elég ereje. Túl fáradtnak érezte magát.
S tudta, hogyha normális anyához méltó módon szeretné a családját – köztük Adriennt –, akkor több erő volna benne ahhoz, hogy megfékezze ezt az őrületet.

Adrienn dühösen szétdobálta a rajzait, némelyiket össze is tépte, majd a padlóra rogyott, és erőtlen zokogásban tört ki. Kétségbeesetten nyúlt a fiókba, ahol a pengéje lapult…



Angéla izgatottan toporgott az épület előtt. Összehúzta magát a kabát alatt, és várta, hogy Tamás kijöjjön.
Megnyikordult a kapu, s a fiú odalépett mellé.
– Mehetünk – szólalt meg.

Sokáig szótlanul ballagtak egymás mellett, s hallgatták lépteik koppanását. Angéla feltekintett az égre. Kövér felhők úsztak odafent. Olyan biztonságérzetet nyújtó látvány volt…
Szeretett volna ő is közöttük lebegni.
– Mire gondolsz? – törte meg a csendet Tamás. Angélát hirtelen érte a kérdés, ezért a válasz is hirtelen szaladt ki a száján:
– Olyan furcsa minden.
– Hogy érted?
Angéla maga sem tudta, hogy érti. Tűnődve bámult maga elé.
– Ugyanúgy élem az életet, ahogyan eddig, és most mégis azt érzem, hogy lassanként összeroppanok.
Tamás megállt, és kezét a lány karjára tette.
– Én nem ismerlek téged. Legalábbis még nem. S ezáltal nem tudom, hogyan éled az életedet. Szívesen segítenék, de jelen esetben nem tudom, mit mondhatnék.
– Bárcsak elmagyarázhatnám! – sóhajtott fel Angéla. A fiú nem felelt. Folytatták útjukat.
Szállingózni kezdett a hó, de észre sem vették.
– A családoddal élsz? – érdeklődött Tamás.
– Családom… Igen. Már ha ezt családnak lehet nevezni…
– Miért mondod ezt? Elváltak?
– Bár megtették volna. De nem.
– Nem szeretnék faggatózni. De ha szeretnéd, akkor nekem elmondhatod.
Angéla habozott.
– Tudod… – kezdte. – A mi családunk… látszólag teljesen hétköznapi. Külső szemmel annak tűnik. De azt hiszem, egy családnak… összetartónak kell lennie, és a családtagoknak szeretni kell a másikat.
– Így igaz. Ilyennek kellene lennie egy rendes családnak, de manapság sajnos ez már ritka számba megy. Az ember lépten-nyomon azt hallja az ismerőseitől, hogy a szülei elváltak, vagy hogy az édesapja egy alkoholista, és ezzel tönkreteszi a családot, illetve verekedés is előfordul… Kétségbeejtő tény, hogy a mai világban már azon kapjuk fel a fejünket, ha egy család egyben van, és legfeljebb hétköznapi súrlódások zavarják meg az idillt.
– Igen. Ha ezt a mércét nézzük, akkor mi egy igazán idillikus család vagyunk. Csak éppen… – Angéla tehetetlenül kereste a szavakat.
– Csak éppen mi? – Mivel Angéla nem válaszolt, Tamás így folytatta: – Nézd, ha nem akarod, nem kell elmondani. Ha gondolod, témát válthatunk.
Angéla nemet intett a fejével. Ha már belekezdett, végig akarta mondani.
– Úgy élünk egymás mellett, mint az albérlők. Már amióta az eszemet tudom, így van. Semmi szeretet, semmi kedves gesztus… Van egy húgom, és ő is ilyen. Akár egy robot. Sőt, én is ilyennek születtem. Fogalmam sincs, miért van így, de soha senki nem érintett meg érzelmileg. – Angéla elhallgatott, majd folytatta: – Sokáig nem ismertem fel ezt a problémát. De most, hogy már látom… kétségbe vagyok esve. Szeretnék változtatni ezen, de nem tudok. A múltkor megpróbáltam beszélgetni a húgommal, mert rájöttem, hogy semennyire sem ismerem őt. Nem sikerült.
Angéla megállt, és nekidőlt a mellettük álló téglafalnak. Így épp háttal állt Tamásnak.
– És tudod… - lenyelte a könnyeit. – Húszéves vagyok, és egészen a mai napig soha senki nem ölelt meg.
Megreszketett. Nem, nem fog sírni! Ma már eleget sírt.
Érezte, hogy Tamás a vállára teszi a kezét.
– Angéla – először szólította őt a nevén. A lány megborzongott. Egészen máshogy hangzott az ő szájából, mint bárki máséból. Hirtelen azt érezte, hogy szép neve van…
Tamás maga felé fordította a lányt.
– Nekem nem tűnsz érzéketlen embernek – szólalt meg gyengéden.
– Pedig az voltam – Angéla nyelt egyet. – Addig, amíg meg nem ismertelek.
Tamás belefúrta izzó tekintetét az övébe. Jó ég, gondolta Angéla. Olyan erősen dörömbölt a szíve a mellkasában, mintha ki akarna szakadni onnan. Szédülni kezdett ettől a pillantástól. Le kell hunynia a szemét…

Forró ajkak súrolták a száját, majd teljesen összeforrtak vele. Angélával forgott a világ, kétségbeesetten belekapaszkodott Tamás vállába. A férfi lassan, finoman csókolta őt, lágy puszikkal hintette végig az ajkát, majd nyelvével utat tört magának, s körbesimogatta a lány nyelvét. Angéla félig öntudatlanul viszonozta.

Talán percekig, talán órákig tartott, mire véget ért. Időtlen időkig néztek egymás szemébe. Angéla nagyon gyengének érezte magát, nem volt benne biztos, hogy a lábai megtartják őt, ha elindul. Mégis így szólt:
– Haza kell mennem.
– Tudom – súgta Tamás. Hátralépett, és engedte, hogy Angéla elinduljon. Látta, hogy a lány szédül, ezért belekarolt, hogy támogassa.
– Merre is laksz? – kérdezte. Angéla balra mutatott.
Már csak öt percet kellett gyalogolniuk, és megérkeztek Angéláékhoz.
– Köszönöm, hogy hazakísértél – fordult oda a lány Tamáshoz.
– Nincs mit. Majd találkozunk! – a fiú biccentett, majd sarkon fordult, és elindult. Angélába belenyilallt valami furcsa érzés.
– Várj! – kiáltott utána. Tamás visszafordult. Angéla azon kapta magát, hogy odarohan hozzá, és a karjaiba veti magát. Soha életében nem ölelt még meg senkit, és most itt állt a ház előtt, egy fiút ölelve, aki ugyanilyen hévvel szorította magához. Számára ez egy új és ismeretlen érzés volt. Nem is értette, hogy lehet e nélkül élni…

Lassan elengedték egymást. Angéla elmosolyodott. Megfordult, és besietett a kapun…