„ Angéla virágzik.
Napról napra ragyogóbb az arca, s könnyedebbek a lépései. Azelőtt folyton rosszkedvű és hallgatag volt. Most sem valami beszédes, de a csillogó szemei, a mozdulatai mindent elárulnak, helyette is mesélnek.
Nem beszélgetünk. Sosem beszélgettünk. Sajnos a köztünk lévő viszony mit sem változott. Nem közeledik felém, s azt hiszem, nem is akarom, hogy közeledjen. Ez borzalmas érzés, de kezdek beletörődni.
Annak viszont örülök, hogy ha a családot nem is, de legalább valakit szeret. Egy fiút. Valakit, aki kizökkentheti őt ebből az állapotból. Ezek szerint még nincs minden veszve.

Adriennről már nem mondhatom el ugyanezt. Ismét vágásokat láttam a karján. Most már rá sem merek kérdezni.

(…)

Milyen anya vagyok én, hogy valósággal menekülök a saját családom elől?! Ódzkodom attól, hogy szóba elegyedjek valamelyikükkel, hogy megérintsem, netán megöleljem őket. Valamikor, a négy éves évfordulón még el tudtam gyengülni a testiségtől, az érzelmek nélküli testiségtől, amikor engedtem, hogy Péter elcsábítson. Nem kellett volna. Akkor fogant meg Adrienn, s lám, egy valóságos lelki toprongy lett belőle.
Tessék, hogy beszélhetek így a saját gyermekemről?
Ma viszont már kiráz a hideg, valahányszor Péter megjelenik, és elfog az undor.

(…)

Ma megint elolvastam Klaudia levelét. Ahogy Péter volt menyasszonyának sorai eljutnak az elmémig, folyton azt érzem, valóban ő az okozója ennek az állapotnak.
Átkozottak vagyunk?
De hát nem lehetünk azok! Hiszen Angéla szerelmes. Ez pedig jó jel.

Talán minden rendbe jön.
Rendbe kell, hogy jöjjön.”

– Megjöttem! – hasított a levegőbe Angéla hangja. Ajtócsapódás, siető léptek a lány szobája felé.
„Táncóráról jött. Biztosan éhes…Készítek valami harapnivalót.”
Ezzel Anikó letette a tollat.




Néhány héttel később Anikó fáradtan lépett be a lakásba. Férjét a hálószobában találta meg , az ágy szélén ülve – amint épp az ő naplóját olvassa.
– Te meg mit művelsz?! – kiáltotta felháborodva.
Péter riadtan felkapta a fejét, majd elszántan felemelkedett az ágyról.
– Gondoltam, utánanézek, mi a fene játszódik le az elmédben! S lám, jól tettem. Miféle zagyvaságokat irkálsz ebben?! – bökött a naplóra. – Azt kell mondjam, nem vagy normális!
– Az normális viselkedés, hogy beleolvasol a naplómba? Mégis hogy merted?! – Anikó dühösen odaviharzott, és kitépte a kezéből a könyvecskét.
– Jogom volt hozzá, miután azt látom, hogy kezdesz becsavarodni! – dörrent rá Péter. – Mégis mit képzelsz te magadról? Miket írogattál rólam, a lányaidról?! Nem szégyelled magad?
– Csak az igazat vetettem papírra! – vágta hozzá Anikó. – Miután a saját férjem nem hajlandó meghallgatni és elgondolkozni azon, amit mondok, kénytelen vagyok egy naplóhoz fordulni. Sajnálatos, de ez van!
– Te nem vagy normális! Még hogy átkozottak vagyunk! Meg hogy Klaudia boszorkány! És az, hogy undorodsz tőlem?! Köszönöm szépen, kedves vagy! De tudd meg, én is undorodom tőled! Remélem, ez vigasztal!
– Nem mondtál vele újat – felelte Anikó megvetően. – Miután éjjel-nappal a nyavalyás irataid között tespedsz, és ki sem dugod az orrodat a dolgozószobádból, valahogy magamtól is rájöttem!
– Én legalább dolgozom, és biztosítom a család jólétét.
– Család?! Szép kis család… Mellesleg én is dolgozom, nem csak te!
– Hol van az a semmi kis eladói munkád az én pozíciómhoz képest?! – nevetett fel kárörvendően Péter.
– Lehet, hogy kevesebbet fizet, de én legalább értelmes emberek között vagyok, jó társaságban, míg te egészen berozsdásodsz abban a poros szobában!

Angéla eközben kiment a konyhába egy pohár vízért. Amikor meghallotta, hogy szülei veszekednek, ijedten megtorpant, arca fokozatosan elsötétült.

– És ha ilyen hatalmas nagy király vagy, akkor menj, és boldogulj egyedül! – üvöltötte Anikó. – Nincs rád szükségünk, nélküled is megállunk a lábunkon!
– Nem lenne bölcs döntés részemről, ha lelépnék. Nem mintha nem akarnék, de minek hagyjam itt a gyerekeket? Te úgyis egyre őrültebb vagy, előbb-utóbb a diliházban fogsz kikötni, és akkor ők egyedül maradnak! – kiabálta Péter.
Anikó lekevert egy hatalmas pofont a férfinak.
– Öt percet kapsz, hogy összeszedd a legszükségesebb dolgaidat! Aztán pedig tűnj innen! Takarodj, érted?!
Ezzel kirohant a szobából, és bevágta az ajtót.
Angéla reszketve állt a konyha és a szobák között.
– Anya – szólalt meg – Ugye ez most nem komoly? Ugye nem is küldöd el?
Anikó ingerülten csörtetett be a konyhába. Eresztett egy pohár vizet, majd nyugtató tablettát vett be.
– Anya, válaszolj! – rohant utána Angéla.
– Hagyj! – felelte megtörten Anikó. – Elég volt. Elfáradtam, érted? Nem akarom látni őt.
– De hát ránk nem is gondolsz?!
– Rátok? Ne add már nekem az álszentet, Angéla! Ugyanolyan érzéketlenek vagytok ti is, mint apátok vagy én. Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád!
– Én nem vagyok érzéketlen! – kiáltott fel Angéla, és könnyben úszó szemekkel nézett anyjára.
Anikó döbbenten kapta fel a fejét erre a kitörésre. Ám mielőtt válaszolhatott volna, kinyílt a hálószoba ajtaja. Péter egy bőrönddel a kezében kilépett az előszobába.
– Apa! – sietett oda Angéla. Megragadta a karját, és erősen kapaszkodott belé. – Ne menj el! Kérlek, maradj! Gondold át!
– Engedj! – Péter hűvösen kiszabadította a karját. Feleségére egyetlen pillantást sem vetett. Köszönés nélkül felrántotta a bejárati ajtót, és távozott.
Angéla sírva bámulta a becsukódó ajtót, majd az anyjára nézett. Anikó keserű arckifejezéssel állt a konyhában. Nem nézett a lányára.
Angéla tehetetlenül a szobája felé indult. Ekkor észrevette Adriennt, aki a saját szobájának ajtajában állt.
– Apa elment? – kérdezte halkan.
Angéla csak bólintani tudott. Adrienn lehajtotta a fejét, majd sarkon fordult, és bezárkózott a szobájába.
Angéla úgy érezte, szétfeszíti a benne kavargó indulat és fájdalom zavaros egyvelege. Át sem gondolván, mit tesz, felkapta a táskáját, majd belebújt cipőjébe és kabátjába.
– Te is elmész? – nézett rá kábán Anikó.
Angéla elbizonytalanodott. Az egyik fele azt érezte, ott kell maradnia édesanyjával, nem szabad most egyedül hagynia őt, hiszen épp az imént hagyták el… Másik fele azonban azt mondogatta magának, hogy éppen ő küldte el az apját, és emiatt nagyon dühös volt rá.
Nem tudta, mit tegyen. Végül azt érezte, nem tud most itt maradni.
– Majd jövök! – vetette oda, azzal kilépett a lakásból.
Az utcán jutott el a tudatáig, hogy nem tudja, hová is mehetne. De nem törődött ezzel. Az sem érdekelte, ha az utcán kell aludnia… Nekivágott az éjszakának.

Csípte az arcát a januári, hideg levegő. Még a kabát alatt is reszketett. Nem volt képes gondolkodni, azt sem nézte, merre megy, csak vitte előre a lába. Azt kívánta, bárcsak ugyanolyan sivár és érzéketlen lenne, mint egy-két hónappal ezelőtt… Még mielőtt megismerte Tamást…
Megcsörrent a mobiltelefonja. Angélának az volt az első gondolata, hogy nem veszi fel. Aztán mégis előkotorta a készüléket a táskájából. A kijelző ismeretlen számot írt ki.
– Halló! – szólt bele a telefonba.
– Szia! – hallott egy simogatóan gyengéd férfihangot.
Angéla megtorpant és hatalmasat dobbant a szíve. Hát persze, Tamás… A legutóbbi táncpróbán elkérte a számát. Érdekes, Angélának akkor nem jutott eszébe, hogy ő is felírja Tamásét.
Az első csókjuk óta egy hónap telt el, és kezdtek közelebb kerülni egymáshoz, de sosem mondták ki nyíltan, mi van köztük. Vajon miért nem, tűnődött Angéla.
– Itt vagy? – szólalt meg Tamás a vonal túloldalán.
– Öhm, igen – kapott észbe Angéla. – Szia. Mi újság?
– Semmi különös. Szerettelek volna hallani. Te hogy vagy?
– Hát… élek – motyogta Angéla.
– Minden rendben? Olyan furcsa a hangod.
– Igen… csak éppen… – Angéla körülnézett. Ahogy ráébredt, mennyire egyedül van itt az utcán, ismeretlen környéken, hirtelen összetört belül. Lenyelte a könnyeit. – … Csak éppen azt sem tudom, hol vagyok – vallotta be.
– Ezt meg hogy érted?!
– Elrohantam otthonról, mert baj van… és már azt sem tudom, merre járok – sírta el magát Angéla.
– Te jó ég! Na jó, figyelj rám! Nyugodj meg! Keress egy utcatáblát, biztosan van a közelben egy.
Angéla eleget tett a kérésének. Amikor megtalálta, bemondta a telefonba Tamásnak.
– Ó, az nincs messze tőlem – mondta a fiú. – Rendben. Maradj ott, ahol vagy! Máris megyek – ezzel letette a telefont.
Angéla döbbenten meredt a készülékre. Komolyan érte jön? Képes éjnek idején idejönni, csak hogy ne essen baja?
Leült egy padra, és fázósan összehúzta magát. Ismét eszébe jutottak az otthon történtek. Vajon Adrienn ezt hogy éli meg? Angéla már el sem tudta képzelni, milyen lehet érzelmek nélkül élni. Pedig azelőtt ő is így élt. De most, hogy belekóstolt a szerelem érzésébe, teljesen másképp látott mindent. Felismerte az otthoni problémákat, és szeretett volna közelebbi kapcsolatba kerülni a családtagokkal. De így, hogy az apja elment…
Angéla szeméből ismét előtörtek a könnyek. Azelőtt szinte soha nem sírt, most viszont túlságosan érzékennyé vált. Vajon lesz kiút ebből az egészből?
Próbálta elterelni a gondolatait, hogy lecsillapodjon, de nem sikerült.
Pár perc múlva léptek zajára lett figyelmes. Felnézett. Tamás szinte futva közeledett felé.
Angéla felállt a padról. Amikor a fiú odaért, szorosan magához ölelte a lányt, aki hozzábújt, és végre szabad folyást engedett könnyeinek. Most érezte igazán, mennyire meg van rémülve.
Sokáig álltak összebújva. Tamás hagyta, hogy Angéla kisírja magát, s közben megnyugtatóan simogatta a hátát. Amikor a lány már lenyugodott egy kicsit, eltartotta magától, hogy a szemébe nézhessen.
– Van kedved feljönni hozzám inni egy teát? – indítványozta. – Teljesen átfagytál.
Választani aközött, hogy az utcán lődörögjön, vagy Tamásnál teázzon? Egyértelmű, hogy Angéla melyikre vágyott jobban. Csak bólintani tudott.
– Akkor gyere! – karolta át Tamás. – Útközben pedig meséld el, mi történt.



Tökéletes rend. Hangulatosan berendezett lakás. A csendet csak Tamás pakolgatása bolygatta meg.
Angéla a konyhaasztalnál ült, míg a fiú teát főzött.
– Egyedül élsz itt? – kérdezett rá a lány.
– Nem. Az édesanyámmal élek együtt, de ő a hét nagy részében nincs itthon. Olyankor a barátjánál alszik. Tudod, a szüleim már évekkel ezelőtt elváltak – magyarázta Tamás.
– És ez a szép rend kinek a munkáját dicséri?
– Természetesen az anyukámnak köszönhető – mosolygott rá Tamás. – Én elég trehány vagyok.
– Mint a legtöbb férfi – kuncogott Angéla. – Apa is eléggé… – elhallgatott, és lehervadt a mosoly az arcáról. Ezt Tamás is észrevette.
– Tessék – tette elé a gőzölgő teát. – Ettől majd átmelegszel.
Angéla óvatosan belekortyolt az italba. Jólesett neki, s valóban felmelegítette őt. Tamás melléült, s ő is magához vett egy csésze teát.
– Szóval anyukád elküldte az apádat otthonról – mondta. – Biztos vagy benne, hogy ez nem csak egy átmeneti összezördülés?
– Biztos. Már jó ideje veszekszenek, és ma telt be a pohár. Apa nem fog visszajönni. Nem szeret minket. Érzéketlen, mint anya vagy a húgom – Angéla szomorúan sóhajtott.
– De honnan veszed, hogy érzéketlenek?
– Nem tudom elmagyarázni. De ebben a légkörben nőttem fel, és ez valóban így van. Viszont mióta ismerlek, változtam. És annyira bíztam abban, hogy ők is változni fognak… – hajtotta le a fejét Angéla.
Tamás finoman megsimogatta a karját.
– Nyugodj meg! Lehet, hogy jobb is így. De hidd el, lesznek még szebb időszakok az életedben – vigasztalta.
– Rendben. Hiszek neked – szipogott Angéla. – De ma valahogy nincs kedvem hazamenni. Inkább alszom az utcán…
– Nem hangzik rosszul, de én fel tudok ajánlani egy kényelmesebb helyet – mosolygott Tamás. – Ha gondolod, alhatsz itt… Anyukám úgysincs itthon, használhatod az ő ágyát.
– Komolyan mondod? – nézett rá Angéla. Még sosem aludt idegen helyen. Pláne nem egy férfinál. Persze külön szobában lesz, de… Valami kellemes borzongás kerítette hatalmába.
– Persze, hogy komolyan – bólintott Tamás. – Itt legalább biztonságban tudlak.
– Köszönöm – mosolygott rá halványan Angéla.


Anikó az ágy szélén ült, s némán figyelte saját árnyékát a falon.
Most az egész ágy az övé volt. Előző este ilyenkor Péter még a dolgozószobájában ült, Anikó pedig azon tűnődött, mikor jön aludni. Most aztán várhatott erre.
Mert Péter elment, valószínűleg most egy hotelben tölti az éjszakát, azután talán hazaköltözik a szüleihez, és keres magának lakást.
Anikó pedig ott ült az ágyon egyedül. De ez az érzés már megszokott volt számára. Hiszen amíg Péter itt volt, akkor is ugyanúgy magányosnak érezte magát. Férje ugyan volt, de társa nem.
Üzenetjelző hang. Anikó a telefonjára meredt. SMS érkezett. Angélától.

„ Egy barátomnál alszom. Majd holnap jövök. Szia.”



– Jól megleszel itt? – kérdezte Tamás, miután megmutatta Angélának az édesanyja szobáját.
– Persze – bólintott a lány.
– Jól van. De ha szükséged van valamire, csak szólj!
– Rendben. És még egyszer köszönöm.
Miután Tamás kiment, Angéla melltartóra és bugyira vetkőzött, majd lekapcsolta a villanyt, és befeküdt az ágyba. Kényelmesnek találta, de nem tudott elaludni. Csak forgolódott, és tágra nyitott szemekkel bámulta a sötétséget. Arra gondolt, vajon most mit csinál az apja, vagy az anyja. Adriennre már gondolni sem mert. Aztán azon járt az esze, milyen különös, hogy most itt van. Itt, az általa annyira szeretett férfi lakásán, és csak két ajtó választja el őt Tamástól…
Lehunyta a szemét, és lassanként elbóbiskolt. Álmában ismét maga előtt látta, ahogy az apja bőrönddel a kezében kilép a bejárati ajtón. Megpróbált utána kapni, de minden kicsúszott a kezéből. Aztán az anyjához fordult, és felé nyújtotta a karjait, de ő is eltűnt…
Angéla sírva felriadt. Egy percig nem is tudta, hol van, aztán minden eszébe jutott. Végtelenül magányosnak érezte magát, és szüksége volt valakire…
Felkelt az ágyból, és tapogatózva az ajtóhoz botorkált. Ahogy kinyitotta, és a két szoba közötti folyosóra lépett, ágynyikorgás ütötte meg a fülét. A sötétben épphogy kivette a szemközti szoba ajtaját, amint az kitárult. Egy férfi teste körvonalazódott…
– Szükségem van rád – motyogta Angéla alig hallhatóan.
A következő pillanatban Tamás karjaiban találta magát. A férfi óvón körbezárta, és a lehető legszorosabban szorította magához. Forró teste – melyet mindössze egy alsónadrág fedett – megfeszült, amikor megérezte, hogy Angéla is csupán a fehérneműit viseli.
– „ Életemben először vagyok ilyen közelségben egy férfival” – villant át Angéla agyán. Megborzongott, mire Tamás lassan lefejtette róla a karjait.
– Ne! – rémült meg a lány, ahogy meglegyintette őt a magány s az elhagyatottság érzete. – Ne engedj el…
– Nem akarom kihasználni a jelenlegi lelkiállapotodat – súgta a férfi.
Angéla elkeseredetten Tamás nyaka köré fonta a karjait, majd teljes erejéből nekinyomta a testét az övének. Tamás halkan felnyögött. Ujjai felkúsztak a lány hátán, és érzéki, finom cirógatásba kezdtek. Angéla teste minden egyes apró simításra remegéssel felelt. Az ujjak most a nyaka hajlatánál időztek. Egyikük sem mert már megszólalni, nehogy megtörjék a varázst, nehogy visszarántsa őket a rideg élet a még ridegebb valóságba…
Tamás ujjai ráfonódtak Angéla csuklójára, majd a férfi hátrálni kezdett, magával húzva a lányt a szobájába. Angéla kábán, bizonytalanul lépegetve követte őt, még mindig alig látott a sötétben.
Ahogy átlépte a szoba küszöbét, forró ajkak tapadtak az övére. Mohón, odaadással csókolták, míg Angéla gyengén kapaszkodott a férfi vállába, s viszonozta a csókjait. Egyszer csak ezek az ajkak elengedték az övéit, s a következő pillanatban a nyakánál érezte őket. Tamás finom puszikkal hintette végig ezt a testrészt, egészen a hajlatig, újabb reszketésre bírva az érzékeny testet. Angéla mélyeket sóhajtott, s magasra emelte a fejét. A férfi ujjai eközben szünet nélkül cirógatták a hátát, majd matatni kezdtek a melltartójánál. A ruhadarab a földre hullott, Tamás pedig beemelte a lányt az ágyába.
– Tamás… – szólalt meg halkan a lány.
– Tessék – hajolt hozzá a férfi.
– Még nem voltam férfival – vallotta be félig öntudatlanul Angéla.
Tamás nem felelt.
– Én csak… – folytatta a lány lehunyt szemekkel. – Én… rád bízom magam, csak szerettem volna, hogy tudd, és ne érjen hirtelen…
Érezte, hogy Tamás megmozdul. Érezte az ajkait az övén. Hallotta a suttogást:
– Nem lesz semmi baj. Vigyázok rád…
Aztán érezte, ahogy a forró ajkak, a bársonyos kezek lágyan birtokba veszik a testét, édes csókokkal és gyengéd cirógatással. Olyan pontokat fedezett fel rajta, melyekről eddig Angéla mit sem tudott, és olyan érzéseket váltott ki a testéből, melyeket talán csak hírből ismert. A lány száját egyre erősödő nyögések hagyták el, majd beleveszett a szenvedélytől izzó sötétségbe…



„ … Mi ez az édes érzés, ami elárasztotta az egész bensőmet? Mi ez az eddig ismeretlen nyugalom? Még mindig reszket a testem. Halványan érzékelem az Ő jelenlétét, körém fonódó karjait. Az Ő szíve dobog ilyen hevesen, vagy az enyém? Szinte egy emberként vesszük a levegőt… Még mindig nem hunyt ki az a forróság, mely akkor támadt fel bennem… Megállt az idő, nincs semmiféle külső környezet, csak Ő és én… s ez az édes érzés, ez a jóleső puhaság, ami védelmezőn átölel mindkettőnket…”

Angéla lehunyt szemekkel feküdt Tamás karjaiban. A férfi magához ölelte a pihegő testet, s lágyan cirógatta az érzékeny bőrt. A lány felsóhajtott, és közelebb bújt hozzá.
– Annyira boldog vagyok – suttogta. – Életemben először igazán boldog vagyok.
Tamás halványan elmosolyodott.
– De nem utoljára – mondta. Lepillantott a karjaiban reszkető lányra. – Valóban… sugárzol a boldogságtól. Ragyog az arcod. Olyan gyönyörű vagy…
Finoman megcsókolta őt. Angéla megbűvölten viszonozta, majd befészkelte magát a védelmet nyújtó karok közé. Szemhéja elnehezült, érezte, hogy az álmok világa lassan húzni kezdi lefelé.
– Szeretlek, Angéla – hallotta Tamás suttogását.
Most már tudta, kié ez a heves szívdobogás. Hatalmasat dobbant a szíve…
Kinyitotta a szemét, és felnézett a férfira. Tekintetük összekapcsolódott.
– Azóta vonzódom hozzád, amióta először táncolni láttalak – folytatta Tamás. – Azok a kecses lépések, és ahogy valósággal suhantál a levegőben… Aztán szép lassan megismertelek, és tudtam, hogy nincs visszaút. Úgy értem… Kellesz nekem, érted? Szükségem van rád…

Hová is tűnhetett az az Angéla, aki egykor lenézte a szerelmespárokat, csak mert nem tudta, mi köti össze őket… Az az Angéla olyan hűvös és közönyös volt… míg a jelenlegi Angéla itt fekszik egy férfi karjaiban, úgy pirul, mint egy kamaszlány, olyan hevesen dobog a szíve, mintha ki akarna ugrani a helyéről; és őszintén suttogja ennek a férfinak, hogy szereti őt… Hogy kölcsönös az érzelem…

Ez az Angéla teljes szívéből örül annak, hogy a régi Angéla eltűnt a ködben.


Ez az Angéla végre boldog…