Öt év múlva


Anikó kivette a sütőből a csirkét. Elégedetten beszívta az illatát. Ez volt az egyik kedvenc étele, és lányai is szerették. Odalépett Adrienn ajtajához, és bekopogott.
– Kész az ebéd!
– Rendben – jött a felelet.
Ezután Anikó besétált Angéla szobájába. Nekidőlt az ajtófélfának, és szórakozottan bámulta a szinte teljesen üres helyiséget.
Alig maradt valami. Csak a bevetett ágy, az üres íróasztal, és a szekrény, melyben csupán egy-két kinőtt ruhadarab lógott.
És a plüssmackó. Angéla itt felejtette szegényt. Vajon véletlenül vagy szándékosan? Ki tudja. A maci összegörnyedve ült az ágyon. Talán beletörődött, hogy gazdája már felnőtt, immár huszonöt éves, együtt él egy férfival, a közös jövőjükön dolgoznak…
Anikó felemelte a plüssmackót.
– Az évek olyan gyorsan elrepülnek, nem igaz? – kérdezte tőle halkan.
A macival a kezében kilépett a szobából, majd Péter egykori dolgozószobája felé nézett, mely szintén üres volt. Anikó rosszallóan csóválta a fejét. Többször megpróbálta felhívni a férfit, de csak az üzenetrögzítője válaszolt. Így hát hagyott neki egy üzenetet, hogy Angéla férjhez megy. Úgy gondolta, mégiscsak a lányáról van szó, és ildomos szólni neki erről a lényeges dologról. Péter persze azóta sem jelentkezett. A tökéletes apa…
Anikó visszament lányának szobájába, és a helyére tette a plüssmackót.
„Őrület – gondolta. – Nemrég még annyira kicsi volt… s azóta eltelt húsz év. Férjhez megy…”



„Férjhez megyek” – gondolta Angéla, miközben a hálószobában állt, és saját magát bámulta a tükörben. Alig bírta felfogni, hogy ez történik vele. A dolgok mégis jóra fordultak, megtanult szeretni, és viszontszeretik…
„Holnap összekötöm az életemet Tamással. A férjem lesz, a felesége leszek. Új fejezet nyílik az életünkben, saját családom lesz, ahol szinte kézzelfogható a szeretet.”
Eszébe jutott, hogy a filmekben ilyenkor bepánikolnak a menyasszonyok, és kétségbeesve tűnődnek: vajon helyesen cselekednek-e azzal, hogy megteszik ezt a döntő lépést? Ő azonban semmi ilyesmit nem érzett. Hiszen ez nem akármilyen lépés. Az ő esetében ez sokkal fontosabb döntés, mert az ő családjában nem létezett a szeretet, s most, hogy nála életre kelt ez az érzés – meg kell ragadni ezt a csodálatos lehetőséget!
Kezét védelmezőn a hasára tette, ahol egy új élet ébredezett.
„Ennek a kisbabának boldog és csodálatos élete lesz. Tudni fogja, mi a szeretet, mi az ölelés… Mi hárman egy boldog, szerető család leszünk.”
Könnybe lábadt a szeme. Úgy érezte, végre révbe ért. Nem volt igaza annak a nőnek, aki átokkal riogatta a családját. Biztosan csak hirtelen haragból írt ilyet, mert nehezen viseli, hogy… Angéla megfeszült. Nem, erre most nem akar gondolni! Most csak az a lényeg, hogy az ő élete jóra fordult, van egy vőlegénye, aki holnaptól a férje lesz, és hamarosan kisbabájuk születik… Ennél szebb nem is lehetne az élet.
Pillantása az ujján lévő arany karikagyűrűre esett. Elmosolyodott, és a fény felé tartotta a kezét…


Ahogy a gyűrűn csillan a fény
Úgy hiszem el, hogy az álmom immár tény.
Színarany az egész világ.

Holnap hátrahagyom a múlt
Árnyait. Mert vár egy másik út.
Kézen fog a boldogság.


Most felkel a Nap
Ragyog minden
Mi az éjben
Csak árnyék volt.

Hát eljött a nap,
Ami tegnap
Csak egy távoli holnap volt.

Ahogy egy álom életre kelt
A valóság ’Igen’–nel felelt.
S végre boldog vagyok.

Holnap új úton indulok el
S tudom jól: Vele egy boldog lét ölel
Amíg meg nem halok.


Most felkel a Nap
Ragyog minden
Mi az éjben
Csak árnyék volt.

Hát eljött a nap,
Ami tegnap
Csak egy távoli holnap volt.

Már hallom a harangot
Mely hív, hogy indulni kell.
És nem félek, hisz új nap kelt fel.


Most felkel a Nap
Ragyog minden
Mi az éjben
Csak árnyék volt.

Hát eljött a nap,
Ami tegnap
Csak egy távoli holnap volt.



– Jól van, hölgyem, most kezdjen el nyomni!
Angéla arca eltorzult a fájdalomtól, és egy erős nyögéssel teljesítette az orvos kérését. Tamás megszorította a kezét.
– Minden rendben lesz – suttogta.
A szülészorvos rámosolygott Angélára.
– Ne aggódjon, asszonyom, hamarosan a karjaiba veheti gyermekét!
A lány erőtlenül viszonozta a mosolyt. Nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz. Korábban felkészítette magát a várható fájdalmakra, de rájött, hogy erre nem lehet felkészülni. Alig várta, hogy végre túl legyen a nehezén. Egy pillanatra eltűnődött, ahogy eszébe jutottak az elmúlt hónapok. Annyira hamar elrepültek! Az esküvő után következett a nászút, most pedig itt fekszik a szülőszobában, és hamarosan életet ad első gyermekének…
A gondolatmenetet az orvos hangja szakította félbe. Összeszedte magát, és nyomni kezdett. „Uram Isten” gondolta, „én ezt nem bírom tovább…”
– Gyerünk, már látom a fejét!
Mély levegő... összeszorított szem, összeszorított száj…Tamás a homlokát törölgette, és halkan biztatta őt…
Gyermeksírás.
– Hát megszületett! – gondolta Angéla gyengén elmosolyodva, és visszahanyatlott a párnára. Szerette volna kinyitni a szemét, de nem volt hozzá ereje.
– Asszonyom! – szólongatta az orvos. Két ápolónő köré gyűlt, majd a szülész utasítására intézkedni kezdtek. Tamás értetlenül kapkodta a fejét.
– Mi történik? – kérdezte.
– Kérem, uram, fáradjon ki a váróterembe! Komplikációk léptek fel…
– Micsoda? Mi baja van a feleségemnek?!
– Kérem, menjen ki… később mindent elmagyarázok.
Tamás megzavarodva lépett ki a váróterembe. Anikó és Adrienn kérdőn pillantottak rá.
A férfi kétségbeesetten nézett vissza rájuk.
– Valami baj van… – motyogta elhaló hangon.


Angéla süllyedni kezdett.
- Mi történik velem? – kérdezte magától. Nem látott semmit. Ijesztő sötétség vette körül, és nagyon félt.
- Tamás…a gyermekem… Hol vagytok? – szólongatta őket. Semmi válasz.
Aztán egyszer csak vakító fényesség támadt fel, és Angéla egyre közelebb sodródott felé.
– Nem akarok… – ellenkezett. – Haza akarok menni… Tamást akarom…. Haza akarok menni…
Elkeseredett menekülésbe kezdett. Egyre fáradtabbnak érezte magát, mégis küzdött, hogy visszajusson oda, ahol eddig is volt. Tamás! Tamás! – kiáltozta.
Azonban hiába menekült, mintha valamiféle árvíz ragadná őt el, visszasodródott a fény felé, egyre közelebb és közelebb…
Nem. Nem! Nem…


Ajtónyikorgás.
Tamás és Anikó felkapta a fejét.
Az orvos lassan kilépett a folyosóra.
– Mi történt? – kérdezte Tamás rekedten. Anikó szótlanul, meredten bámulta az orvost.
– Nagyon sajnálom. A felesége túl erősen vérzett a szülés után. Megpróbáltuk elállítani, de túl sok vért vesztett… és…
Értelmetlen szavak. Anikó lerogyott a székre.
– A feleségem nem halhatott meg! – hebegte Tamás. – Ugye, ez most csak egy rossz tréfa?
– Sajnálom, uram. Mi mindent megtettünk… – Egy perc zavart csend után az orvos megpróbált rávilágítani az érem másik oldalára. – A kisbaba viszont jól van. Egészséges kislány.
Tamás szemében különös fény csillant.
– Akarja látni? – kérdezte az orvos óvatosan, ám a férfi, meg sem várva a kérdést, berontott a terembe, és egyenesen Angélához lépett.
A lány ott feküdt az ágyon, véresen, félrebillent fejjel, meggyötörten. Holtan.
Tamás lerogyott mellé, fejét Angéla kezére hajtotta, és némán zokogott…

– Angéla! Szerelmem!
A lány ránevetett. Tarka bikinit viselt, mely láthatóvá tette gyönyörű alakját. Még csak két hónapos terhes volt, így egyáltalán nem látszott rajta a várandósság. Ott állt, térdig a tengerben, és annyira felszabadultan, önfeledten nevetett…
Tamás is belegázolt a vízbe, és odament hozzá.
– Bekented magad naptejjel? – aggodalmaskodott a lány.
– Még jó! – Tamás a karjaiba kapta őt, és forrón megcsókolta. Angéla hozzásimult, és viszonozta a csókját.
– Jó itt lenni, távol mindentől – mosolygott.
– Igen! – helyeselt Tamás.
Valóban csodaszép volt minden. A tiszta égbolt, a csillogó tenger, a fehér homok… Tamás gyengéd puszit nyomott feleségének homlokára.
– Ha majd hazamentünk, akkor is ugyanilyen csodálatos lesz minden. Amíg mi együtt vagyunk, nem kell félned semmitől!
– Annyira szeretlek… – nézett fel rá Angéla.
– Én is téged, édes kis hitvesem – nevetett rá Tamás, majd szorosan átölelte szerelmét…


– Uram!
Tamás könnyes szemmel felnézett. Az egyik ápolónő odahozta neki a gyermeket. A férfi mélyet sóhajtott, majd felállt, és óvatosan a kezébe vette a kis csomagot.
A kislány hatalmas szemekkel bámult rá.
Tamás a könnyein keresztül rámosolygott. Ott állt, egy új élettel a kezében, feleségének holtteste mellett.
Vigyázni fogok rá, Angéla. Vigyázni fogok a gyermekünkre, akiért az életedet adtad.
– Megengedi? – Azzal az ajtó felé indult, hogy megmutassa a gyermeket Anikónak.
A nő azonban már nem volt ott.
– Hazament… – motyogta Adrienn, majd vetett egy pillantást a babára, és elfordult…



Anikó az ágyára rogyott. Szeretett volna szabad folyást engedni a könnyeinek, de azok nem voltak hajlandók előtörni a szeméből… Csak nyomasztó ürességet érzett, és kérdések keringtek a fejében.
„Miért? Miért történt ez? Végre boldog volt! Lehetett volna egy saját családja, a szeretet légkörében, végre megtört az átok…”
Ekkor azonban megdermedt. Az átok… Felpattant, az íróasztalfiókjához viharzott, és előkereste Klaudia levelét. Remegett, ahogy azt a sort olvasta, mely arról szól, hogy az átok az egész családját tönkreteszi.
Szóval nem szűnt meg…Elhitette velük, hogy végre új életet kezdhetnek, majd hirtelen lecsapott, és elvette a lányuk életét. Csak mert megpróbálta megtörni az átkot…
Előtörtek a könnyei. A kétségbeesés, az elkeseredés könnyei…
Anikó átrohant Angéla egykori szobájába. Felkapta a régi plüssmackót, és magához szorította.
– „Édes kislányom… sajnálom… bocsáss meg… minden miattam van… sajnálom… kicsi lányom…”




Elátkozott élet, nincsen menedék.
Azt hittem, hogy vége, még sincs békesség.

MEDDIG TART?!

(Meddig tart?)
Ez a hosszú szenvedés
Csak mert volt egy tévedés?!
(Meddig tart?)
A lányom, a gyermekem…
Miért… Miért kellett, hogy így legyen?!

Ki gyilkolt meg téged? A Sors, vagy én magam?
Hirtelen rántott el az átok. (Általam?!)

Gyűlölöm magam…

(Meddig tart?)
Ez a hosszú szenvedés
Csak mert volt egy tévedés?!
(Meddig tart?)
A lányom, a gyermekem…
Miért… Miért kellett, hogy így legyen?!





Két hét telt el Angéla halála óta. Tamás ott maradt a gyermekkel, egyedül. Anikó felajánlotta, hogy költözzenek oda hozzájuk, s együtt neveljék fel a kislányt, ha már édesanyja nincs. A férfi megköszönte, s élt is a lehetőséggel, így négyen éltek egy fedél alatt.

Anikó fázósan összehúzta magát. Tamással kimentek a temetőbe, hogy friss virágot tegyenek Angéla sírjára. Ősz volt, kiszámíthatatlan időjárással, halott, száraz falevelekkel.
Azon a délutánon gyenge, erőtlen napsugarak cirógatták a lány hideg sírkövét.
– Még mindig nem tudom felfogni, hogy meghalt – szólalt meg Tamás rekedten, miközben maga elé bámult.
– Én sem – lehelte Anikó. Lehajolt, s a sírra helyezte a virágcsokrot. Ezután meggyújtotta a mellette álló mécsest, majd felegyenesedett, és együtt hallgattak Tamással.
A mély csendet közeledő léptek zavarták meg. Valaki megállt mögöttük.
Anikó ösztönösen megfordult. Péter volt az, hosszú szövetkabátban, egy szedett-vedett csokorral a kezében. Köszönésképpen biccentett feléjük.
Anikó szóra nyitotta a száját, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy Tamás még nem ismeri a férfit. Ezért először felé fordult:
– Tamás, ez itt Péter, Angéla apja.
Tamás ránézett az említettre. Jól emlékezett arra, amikor Angéla sírva panaszkodott neki az apjával kapcsolatban. Valamint azt is tudta, hogy Péter a különköltözés óta még csak nem is érdeklődött lányai sorsa felől. Szemében megvillant a harag fénye.
Péter kézfogásra nyújtotta a kezét, ám Tamás elfordult tőle.
– Én előremegyek. Kint megvárlak – mondta Anikónak, majd elviharzott Péter mellett, és a kijárat felé vette az irányt.
A férfi zavartan utánanézett, majd visszafordult a sírhoz.
– Nos, Péter… – kezdte Anikó gúnyos éllel a hangjában. – Micsoda meglepetés, hogy itt látlak! Angéla esküvőjére nem jöttél el, de a sírjához igen? Szép gesztus.
Péter arca megkeményedett.
– Az legalább olyan szép gesztus volt tőled, hogy csak egy héttel a temetés után értesítettél Angéla haláláról! – vágott vissza.
Anikó hidegen bólintott.
– Pontosan. Ugyanis a lányunk esküvője előtt több üzenetet is hagytam neked a közelgő eseményről, és te mégsem toltad oda a képedet. Úgy gondoltam, a halála legalább ennyire fog „érdekelni” téged, így hát megtakarítottam magamnak néhány fölösleges telefont.
– Én el akartam menni az esküvőre, de dolgoznom kellett! – mentegetőzött Péter. – Ez még nem jogosít fel téged arra, hogy ne hívj el a temetésére!
Egy erősebb széllöket kioltotta a sírnál álló mécses lángját. Anikó odakapta a fejét. Sóhajtott.
– Ez nem a legmegfelelőbb hely és időpont a veszekedésre – mondta halkan.
– Kivételesen egyetértek veled – bólintott Péter. Letette a virágot Anikó csokra mellé. Rövid ideig csönd volt.
– Hogy van Adrienn? – érdeklődött Péter.
– Jól – Anikó eltűnődött, de aztán úgy határozott, nem szól Péternek Adrienn gondjairól. Ehelyett másfelé terelte a témát. – Ha gondolod, egyszer eljöhetsz megnézni az unokádat.
Péter zavartan nézelődött jobbra-balra.
– Hát… rendben – motyogta. – Majd egyszer… tudod, sok a munkám… de majd kerítek rá időt.
Anikó megvető oldalpillantást vetett rá. Hát persze, gondolta. Mindig a munka ürügyével takarózik, csak hogy ne kelljen látnia a családját. A volt családját.
– Nos… – törte meg az újabb csendet Péter. – Nekem most mennem kell. Minden jót!
Sarkon fordult, és elindult kifelé.
Anikó várt egy kicsit, majd anélkül, hogy utána fordult volna, jeges hangon megszólalt:
– Azért kívánom, hogy egyszer majd számolj el a lelkiismereteddel! Megöltük a lányunkat. Remélem, tisztában vagy vele!
Hallotta, hogy a férfi megtorpan. Dermedt csend. Anikó már felkészült az újabb szócsatára.
Ám Péter hallgatott. Végül összeszedte magát, és egyetlen szó nélkül elsétált.
Anikó hatalmasat sóhajtott. Lehajolt, majd újra meggyújtotta Angéla mécsesét.
– Bocsáss meg! – suttogta.
Aztán felállt, és lassan, nagyon lassan kiballagott a temetőből…