MÁSODIK RÉSZ

A lány odalépett a ruhásszekrényhez. Kiemelt belőle egy bíborszínű, igencsak kihívó felsőt, mely tekintélyes dekoltázzsal rendelkezett. Ehhez fekete miniszoknyát és neccharisnyát társított. Miután magára öltötte a kiválasztott ruhadarabokat, hajkefét vett a kezébe, mely könnyedén suhant végig a hátközépig érő hajzuhatagon.
Parfüm, smink. Bepakolta ezüst színű retiküljébe a szükséges dolgokat, majd a vállára vette azt, és belebújt kedvenc, magas sarkú cipőjébe. Magabiztosan, elszántan lépett ki az előszobába.

Anikó feltekintett a regényből, amit olvasott.
– Andi! – méltatlankodott. – Már megint hogy nézel ki?
Az említett lustán nyújtózkodott egyet. Rövid topja alól kivillant tökéletesen lapos hasa.
– Épp úgy, mint egy mai tizennyolc éves lány – vetette oda nyugodt hangon. – Szia.
Azzal elindult az ajtó felé.
– Várj csak! – szólt utána Anikó. – Hová mész?
– Dolgom van. Majd reggel jövök.
– Apád nem fog örülni.
– Kit érdekel? – és már ki is ment.

Tíz percet kellett gyalogolnia, hogy odaérjen. Rápillantott az órájára. Még bőven van ideje, vette tudomásul. Kényelmesen ballagott a megbeszélt hely felé.
Éjszakai életet élt. Esténként útra kelt, élte és habzsolta az életet. Reggel hazakeveredett, lezuhanyozott, és bedőlt az ágyába. Délutánig aludt, aztán minden kezdődött elölről. Kivéve, ha dolgozni ment. Azt is csak azért tette, hogy ne legyen teljesen rászorulva a családjára, illetve – ahogy ő szokta mondani – a vele élő emberekre.
Természetesen édesapja és nagyanyja egyaránt próbálta megfékezni az életmódját, de sikertelenül. Andi sosem foglalkozott velük, nem kérte ki a véleményüket semmiben, mindent egyedül intézett. Nemrég érettségizett, elfogadható eredményeket szerzett, de nem ment továbbtanulni. Úgy döntött, inkább kiélvezi a szabadságot.
– Andi!
A lány feleszmélt. Két fiú, és egy lány várta őt a sarkon. Hevesen integettek felé. Andi felöltötte a „laza vagyok, nem érdekel semmi” álarcot, és komótosan odasétált hozzájuk.
– Várunk még valakit? – kérdezte.
– Aha, Helga késik egy kicsit. Ferivel meg majd ott találkozunk.
– Valaki itt nagyon csini – hízelgett neki az egyik fiú – aki már akkor sem volt színjózan –, és elismerően megpaskolta Andi fenekét. A lány küldött felé egy fintort, és hátradobta a haját.
Megcsörrent a telefonja.
– Halló! – szólt bele.
– Szia, Andi! – Helga volt a vonalban. – Még tíz perc, mire odaérek. Tudod, messzebbről jövök. Mondd meg a többieknek, hogy elindulhatnak, de valaki maradjon ott, és várjon meg, mert én még sosem voltam abban a diszkóban, és nem tudom, merre van.
– Jól van, majd én megvárlak.
– Köszi, szia!
Andi eltette a készüléket, és átadta a többieknek Helga üzenetét.
– Na, remek! – háborgott az egyik fiú.
– Hát most nem mindegy? – vont vállat a csapathoz tartozó lány. – Gyertek, menjünk! Andi, veled akkor majd ott!
– Aha.
A kis csapat eltrappolt, Andi pedig hanyagul nekidőlt egy oszlopnak. Ekkor észrevett egy fiatal párost. Egy fiú. Egy lány. Szenvedélyesen ölelkezve.
Andi elmosolyodott magában, ahogy az előtte álló éjszakára gondolt. Hatalmas buli, aztán megkörnyékezi Ferit. Az egyik legkapósabb fiú a környéken. Meg fogja szerezni.
„Na, majd éjjel én is ilyen szenvedélyesen fogok ölelkezni vele!” Nevetett magában.
Ám ekkor egy szó ütötte meg a fülét.
– Szeretlek – lehelte a fiú, miközben forrón ölelte magához a lányt.
– Én is szeretlek.

Andi ledermedt. Meredten bámulta a szerelmespárt.
Ez volt az a szó, amitől mindig is nyugtalanná vált. Ahogy múltak az évek, egyre inkább…



Mi a szeretet?
Miért nem engeded,
Hogy én is érezzem?

Minek vagyok én
A Föld kerekén,
Ha ezt kell kérdeznem?!

Hallok a boldogságról, hallok a békéről.
Hallom, hogy szeretnek, de mégsem érzem senkitől.
Látom, hogy ölelkeznek, láttam már sok mosolyt.
És mégsem érint meg, úgy élek, mint egy élő-holt.

Nem érzem a jót.
Csak hallom azt a szót
Hogy szeretlek. De mit jelent?

Miért fontos ez?
És hogyha csodát tesz,
Én miért nem érzem, hogy így lehet?!

Hallok a boldogságról, hallok a békéről.
Hallom, hogy szeretnek, de mégsem érzem senkitől.
Látom, hogy ölelkeznek, láttam már sok mosolyt.
És mégsem érint meg, úgy élek, mint egy élő-holt.

Nem tudom, mit kell éreznem,
Hogy azt mondjam valakinek, szeretem.
Mondja meg valaki, hogy mi ez,
Melynek hiánya tönkretesz?!

Hallok a boldogságról, hallok a békéről.
Hallom, hogy szeretnek, de mégsem érzem senkitől.
Látom, hogy ölelkeznek, láttam már sok mosolyt.
És mégsem érint meg, úgy élek, mint egy élő-holt.

Nem tudom, mit kell éreznem,
Hogy azt mondjam valakinek, szeretem.
Mondja meg valaki, hogy mi ez,
Melynek hiánya tönkretesz?!


– Hahó!
Andi felkapta a fejét. Helga érkezett meg.
– Siettem, ahogy tudtam – pihegte. – Mehetünk?





Két test mohó összefonódása.

Féktelen, vad ritmusa a csípőnek.

Kétségbeesett markolás a bőrbe.


– Andi. Andi… – lihegte Feri, miközben minden porcikájával falta a lány testét.
Andi nem figyelt rá. Csak az érzésre figyelt. Hajszolta az egyre növő élvezetet. Azt akarta, hogy soha ne érjen véget, mert addig sem gondolkodik… csak elolvad egy nagyszerű érzésben, újra meg újra…
De véget ért. Testében az édes gyönyör bombaként robbant, ő pedig szárnyalt, majd a mélybe hullott. Néhány pillanattal később Feri is csatlakozott hozzá.


Andi izzadtan a párnára hanyatlott.
– Nagyszerű szerető vagy. – lihegte Feri, miközben legurult a lányról. Oldalra fordult, és egy-két perc elteltével már aludt is.

Andi ébren feküdt mellette, és a plafont bámulta.
Hát megtörtént. Megszerezte Ferit, és remek éjszakát töltöttek együtt. Ismét valóra váltotta, amit eltervezett.
Felült, kisöpörte nedves hajtincseit az arcából, majd az éjjeliszekrényen álló borosüveghez nyúlt. Kortyolt belőle egy nagyot.
„Akkor meg miért van hiányérzetem, mint minden hasonló éjszaka után?”, tette fel magában a kérdést.
Buli, alkohol, szex. Addig élvezetes, amíg tart. Mialatt felszabadultan táncol és sodródik a tömeggel; mialatt a sörös dobozt vagy a borosüveget a szájához nyomja és nyeli a kortyokat; mialatt egy jóképű férfi a testében mozog; azokban a percekben jól érzi magát. De amint véget ér, rátelepszik a lelkére a hiányérzet, az üresség. Miért? Mi hiányzik az életéből?
Valami nincs meg, mely nélkül akármit tesz, akárhány napon át létezik, semmi sem válik teljessé.
Andi megrázta magát. Ideje véget vetni a gondolkodásnak. Buli és szex után, öt perc erejéig rendszeresen rá szokott törni a filozofálhatnék.
Ivott még egy korty bort, majd óvatosan kikecmergett az ágyból. Egyenként felszedegette a padlóról a ruhadarabjait. Miután felöltözött, a fürdőszobába támolygott. Megmosta az arcát, ujjai segítségével rendbe szedte a haját.
Amikor az ajtóhoz lépett, visszafordult, és vetett még egy pillantást Ferire. A fiú békésen szuszogott az ágyban.
Andi halkan kisétált.
Az utca tökéletesen kihalt volt. Már világosodott. Andi elképzelte, hogy az átlagemberek most még az igazak álmát alusszák. Aztán körülbelül két óra múlva megszólal az ébresztőórájuk, felkelnek, és munkába indulnak.
Az éjszakai busz épp akkor ért be a megállóba, amikor Andi odaért. Így a lány hamar hazakerült.
Elővette a kulcscsomóját, ám a bejárati ajtó nyitva volt.
Tamás ébren várta őt.
– Hol voltál? – szólalt meg komor hangon.
Andi ásított egy nagyot.
– Most hagyj! – szólalt meg. – Álmos vagyok.
– Miért nem éjszaka alszol, mint minden normális ember?
– Éjszaka az idióták alszanak – legyintett Andi. – Szép álmokat, apa!
Ezzel otthagyta Tamást, és a szobájába ment…



Sötét volt.
A barna függöny drasztikusan kizárta a szobából a betörni vágyó napfényt.
Egyszer csak telefoncsörgés vegyült a dermedt csendbe.
Megtört hátú, harmincnyolc éves hölgy lépett a készülékhez. Álmatag mozdulattal emelte fel a kagylót.
– Halló! – szólt bele. Hallgatott. Aztán:
– Hogyhogy ki vagyok rúgva?! És ezt csak így telefonon? Annyi sincs benned, hogy személyesen közöld velem?
– Nincs ezen mit személyesen közölni, kedves Adrienn. A jövőben nem tartunk rád igényt a cégnél. Számunkra nem vagy alkalmas munkaerő. Jövő héten bejöhetsz a holmijaidért, és elintézzük a formaságokat. Addig nézz másik állás után! Minden jót!
Katt. Letette.
Adrienn hitetlenkedve bámult a kagylóra, majd teljes erejéből lecsapta a helyére. Remegett az elfojtott indulatoktól.
Mától tehát nincs munkája. Egyedül él, nincsen se férje, se gyermeke, és mától állása sem. Szép kilátások.
A nő artikulátlan hangon felordított, majd felkapott egy tányért, és teljes erejéből a földhöz vágta. Leroskadt a padlóra, és zokogni kezdett.
– „Hát milyen élet ez? – gondolta magában. – Miért ítélt a Sors ilyen életre? Mivel érdemeltem ki?!”
Pulóverének ujja felcsúszott, s előbukkantak a bőrén húzódó hegek, melyeket még fiatalkorában ejtett magán. Ahogy Adrienn pillantása a karjára siklott, fokozatosan elhallgatott.
Évek óta nem vágta meg magát. Évek óta próbál felelősségteljes felnőtt módjára viselkedni. Ám ezúttal nem fog megállj-t parancsolni magának!
Feltápászkodott, s lassan, mint akit megigéztek, a fürdőszoba felé botorkált. Kihúzta a mosdó alatti fiókot, s előkotort belőle egy borotvapengét.
Egy pillanatra megállt, majd mohón a karjához illesztette, és végighúzta rajta. Érezte, amint a penge éle beleakad a bőrébe, és feltépi azt. Örömittasan bámulta a kicsorduló vért. Hagyta, hogy a lüktető fájdalom elöntse őt, s felülkerekedjen a lelki gyötrelmeken…


Dőljön össze egy újabb lelki vár.
Hagyom, hogy ismét elsodorjon az ár.
Úgy fáj!
Vérfestéktől vöröslik a táj.

Nem zavar, hisz csekély veszteség.
Fáradok. Hát hulljon rám az ég!

Egyre élesebb a határvonal
Összeomlott hát minden téglafal.
És fogytán van az erőm, hogy újrakezdjem.
Messze van az ég, eltaszít a lét
Árnyék ordít rám: fogjam meg a kezét
És oly régóta tart ez a küzdelem.

Egyszer majd késő lesz.
Ismertesd, hogy döntesz Te,
A Sors költője!

Nem érzem a világ karjait.
Nem ránt vissza, ha mélybe húz a kín.
Gyűlölöm az életet!

Meddig tart
Ez a belső vihar?

Egyre élesebb a határvonal
Összeomlott hát minden téglafal.
És fogytán van az erőm, hogy újrakezdjem.
Messze van az ég, eltaszít a lét
Árnyék ordít rám: fogjam meg a kezét
És oly régóta tart ez a küzdelem.

Oly régóta tart;
Mondd, még meddig tart?!

NEM BÍROM TOVÁBB!


A vérzés kezdett elállni. Ám Adriennek ez nem volt elég. Újra és újra nekiesett a karjának, míg végül teljesen elvesztette a lába alól a talajt, és már nem tudta, mi történik…ömlött a vére, ő pedig a fürdőszoba jéghideg kövére borult…



Anikó felkapta a fejét. Úgy érezte, áramütés szalad át mindenén. Lehámozta magáról a kötényt, és félredobta. A telefonhoz sietett. Adrienn számát tárcsázta, majd várt.
Kicsöngött. Csöngött és csöngött… De nem vette fel a telefont.
Anikó megremegett. Mintha ólomból lett volna a karja, amikor a kagylót visszatette a helyére. Sietve összeszedte a szükséges holmijait, majd belebújt a cipőjébe, és magára kanyarította a kabátját.
– Hová mész? – lépett ki a fürdőszobából Andi. Egyszerű, bő köntösében, smink nélkül és feltűzött hajjal úgy nézett ki, mint egy ártatlan, romlatlan lány. Megtévesztő látvány…
Anikó rámeredt.
„Amíg nem tudom, mi történt pontosan, addig nem rémisztgetek senkit.” – gondolta.
– Dolgom van – felelte egyszerűen. – Most el kell rohannom. A vacsorát fejezd be kérlek, mert félbe kellett hagynom, és apádnak meleg étel kell, amikor hazaér a munkából. Könnyű megcsinálni, recept az asztalon… – hadarta egy szuszra, miközben a bejárati ajtóhoz lépett. Felkapta a kulcsát, és már kint is volt. Andi értetlenül bámult utána. Valahol belül azt érezte, nagy baj történt. Ijesztően üres volt a lakás, a dermedt csend.
Tétován a konyhaasztalhoz lépett. Felemelte az ott heverő cetlit, és átfutotta a receptet. Nem értett belőle valami sokat. Egy kis ideig kitartóan tanulmányozta a sorokat, és közben kétségbeesetten körbe-körbehordozta tekintetét a konyhán, aztán feladta.
Visszatette a cetlit az asztalra, majd letelepedett az egyik székre, és bizonytalanul előre-hátra dülöngélt.
– Mi történhetett? – motyogta maga elé.

Anikó egyenes háttal ült a kórház folyosóján lévő kényelmetlen székek egyikén. Érzelemmentes pillantását a padlóra szegezte. Amikor lépteket hallott, felemelte a fejét.
– Nos, asszonyom, a lánya rengeteg vért vesztett, de túl van az életveszélyen – tájékoztatta az orvos. – Hamarosan magához tér, akkor bemehet hozzá.
– Köszönöm – bólintott Anikó.
Tehát Adrienn életben maradt. Ez a tudat nyugalommal töltötte el. Mást nem érzett.
Türelmesen várakozott, míg végül néhány perc múlva az orvos intett neki, hogy bemehet lányához.
Adrienn bekötözött karral, falfehéren hevert a kórházi ágyban. Fejét az ablak felé fordította, s nem nézett anyjára. Anikó megállt az ágy mellett. Megvárta, amíg a kórteremben ügyködő ápolónő kimegy, majd egy-két percig még hűvösen hallgatta a súlyos csendet.
– Miért csináltad? – kérdezte végül csendesen.
Adrienn konokul hallgatott.
– Miért csináltad? – ismételte Anikó, mindkét szót erősen megnyomva. – Miért? Tartozol egy válasszal!
– Tartozom egy válasszal?! – Adrienn az anyja felé fordította a fejét, és szikrázó pillantást vetett rá. – Ez meg miféle kijelentés? Nem tartozom én senkinek semmivel!
– Én szültelek világra, és ha már így esett, igenis tartozol egy válasszal! – csattant fel Anikó. – Gyerünk, halljam! Miért csináltad?
Adrienn mogorván nézett rá, de végül válaszolt:
– Kirúgtak a munkahelyemről.
Anikó folytatást várt, de nem érkezett több magyarázat.
– Ennyi? Ezért lettél kis híján öngyilkos? Fel tudod fogni, mi lett volna, ha nem érzem meg, hogy baj történt?
– Az ég szerelmére, anya, ne csinálj úgy, mintha érdekelnélek! – kiáltott fel Adrienn. – Csődtömeg vagyok! Nincsen családom, nincs senkim, és most már munkahelyem sincs! Nem vagyok jó semmire! Még szép, hogy elegem lett! Csak tudnám, mi a fenéért szültél meg, amikor már Angélával sem volt minden rendben!
Anikót mintha pofon vágták volna. Hátratántorodott. Adrienn is érezte, hogy ezzel elvetette a sulykot, mert ijedten elhallgatott. Pár másodpercig tágra nyílt szemekkel bámulták egymást.
Anikó remegett az elfojtott indulatoktól. Mélyet sóhajtott, majd halkan megszólalt:
– Rendben van. Egy csődtömeg vagy. Nincsen családod, nincs munkahelyed, nem vagy jó semmire az égvilágon. Egy szerencsétlen nyavalyás vagy! – minden szót megfontoltan, hidegen vágott oda a lányához. Látta, hogy Adrienn elsápadt, és még nagyobbra nyílt a szeme döbbenetében.
– Magam sem tudom, miért szültelek meg, hidd el, már teherbe esni sem akartam veled, nem hiányzott egy újabb gyerek az életemből. De az abortuszt nem támogatom, ezért ha már megfogantál, kénytelen-kelletlen kihordtalak. Így esett – Anikó közelebb lépett az ágyhoz. – Nem kívánt terhesség volt, és rengeteget idegeskedtem akkor, mégsem vetéltem el veled. Világra jöttél! Fiatalkorodban rengeteget vagdostad magad, nem történt komolyabb bajod! Most egy hajszálon múlott a rongyos életed, mégis életben maradtál! Megfordult már abban a beszűkült agyadban, hogy mindez nem lehet véletlen?! – az utolsó mondatot már szinte kiabálta. Adrienn összerezzent. Sosem beszélt még vele ilyen keményen senki. Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de egyetlen szót sem bírt kinyögni.
Anikó újra mélyet lélegzett. Nem akart üvöltözni, nehogy meghallja az orvos, vagy valamelyik ápolónő. Lenézett a lányára.
– Ha már úgy alakult, hogy életben maradtál, leszel szíves elgondolkodni azon, hogy talán mégsem hiába jöttél erre a mocskos világra! Én végeztem. A többi rajtad múlik.
Ezzel sarkon fordult, és köszönés nélkül otthagyta Adriennt.
Tudta, hogy most kissé kemény volt vele. De úgy érezte, ez az egyetlen megoldás arra, hogy felrázza lányát ebből az elkeseredett önsajnálatból. Csak így tudja őt észhez téríteni… Ha szeretettel nem, akkor kemény, erős szavakkal…





Már késő éjszaka volt. Tamás fáradtan ült a kanapén, és szórakozottan bámulta a televíziót. Egy butácska kibeszélő műsor ismétlését adták, de a férfi nem igazán figyelt rá. Amikor kulcs csörrent a zárban, felkapta a fejét.
Anikó belépett a lakásba. Letette a táskáját, majd lelassult mozdulatokkal kibújt a kabátjából. Köszönésképp biccentett Tamás felé.
– Merre jártál? – érdeklődött Tamás. – Andi mondta, hogy igencsak hirtelen rohantál el itthonról. Történt valami?
– Így is mondhatjuk – felelte Anikó keserűen. – Készítek teát. Te is kérsz?
– Igen. Köszönöm.
Tamás kikapcsolta a tévét, felállt, és követte anyósát a konyhába. Figyelte, ahogy Anikó a teakészítés körül sürög-forog. Mindig ámulattal töltötte el, hogy hatvan éves asszony létére milyen energikusan vezeti a háztartást.
– Adrienn kórházba került – szólalt meg Anikó döbbenetes higgadtsággal.
– Tessék?! De hát… hogyhogy?
– Felvágta az ereit.
– Te jó ég… Miért csinált ilyet?
Anikó hallgatott. Nem volt kedve belemenni abba a történetbe, hogy lánya a Borderline-kórban szenved – fogalma sem volt, veje megértené-e ezt a betegséget. Úgy tett, mint akit teljesen leköt a teafőzés.
– Elkészítette Andi a vacsorádat? – váltott témát hirtelen.
Tamás megütközve nézett rá, de nem akart vitatkozni anyósával.
– Természetesen nem. Egy kukkot sem értett a receptből, s nem is volt kedve ahhoz, hogy megcsinálja. Nekem kellett befejeznem. De egészen ehetőre sikeredett – tette hozzá egy kesernyés mosoly kíséretében.
Anikó kitöltötte a kész teát két bögrébe, majd odafordult Tamáshoz.
– És most hol van? – érdeklődött, miközben az asztalra helyezte a bögréket.
– Nem tudom. Megint bulizik, azt hiszem. Már nem tudom követni… – legyintett fásultan a férfi.
– Beszéltél már vele erről?
– Persze, nem egyszer próbáltam. De átnéz rajtam. Nem értem… mit rontottam el? Miután Angéla meghalt… – Tamás elhallgatott, és mélyet sóhajtott. – Szóval…Utána … minden figyelmemet rá fordítottam, ő volt a vigasz számomra. A mi közös gyermekünk. De most, hogy felnőtt… Sőt… tulajdonképpen mindig olyan hidegen viselkedett velem.
Anikó felemelte a fejét, és dermedten bámulta Tamást.
„Az átok.” Villant át az agyán. Ám mielőtt jobban beágyazódhatott volna elméjébe, Anikó megrázta magát, és elhessegette ezt az alattomos szót a gondolatai közül.
– Kamasz még. Éretlen, alig fejlett felnőtt – szólalt meg. – Magának való természettel áldotta meg a sors. Ez ellen nem sokat tehetsz.
– Tudom – Tamás belekortyolt a teába. – De nagyon nehéz így. Angéla nélkül különösen.
Anikó felállt.
– Dolgom van, ne haragudj! – ezzel fogta a teás bögrét, és bevonult a szobájába.

Halkan nyikorgott az ágy, amikor egy kócos hajú srác az oldalára fordult.
– Nem bújsz ide? – szólalt meg.
Andi nem mozdult. Szoborként feküdt a zilált lepedőn, maga elé nézve. Meztelen testét semmivel sem fedte be.
A fiú közelebb húzódott hozzá.
– Gyere! – invitálta a lányt.
– Jaj, hagyj már, Miki! Jó nekem itt.
– Érdekes. A legtöbb lány igényli, hogy szeretkezés után a partnerhez bújjon.
– Még akkor is, ha csak egy éjszakás kalandról van szó? – vágta hozzá Andi gúnyos éllel a hangjában; ez szándékos volt, nehogy Miki hiú ábrándokba kergesse magát.
A fiú azonban meg sem rezzent.
– Igen. Általában akkor is.
– Szerintem csak túl szentimentális vagy.
Miki a könyökére támaszkodott, és hosszan elnézte Andit.
– Különös lány vagy. Olyan tüzesen és akkora hévvel szeretkezel, amekkorát még senkinél nem tapasztaltam. Ám szex előtt és szex után is úgy viselkedsz, mint egy jégszobor. Szinte fázom melletted.
– Köszönöm a bókot.
– Ezen nem kell megsértődni, mert így van. Tüskés vagy és ironikus. Olyan benyomást keltesz az emberben, mintha szándékosan falakat állítanál magad köré, nehogy bárki is közelebb kerüljön hozzád a kelleténél.
– Te minden szexpartneredet kielemzed?
– Ó, az elődeid nem szorultak elemzésre. Egyszerű, butácska leányzók voltak, mind egyformák, mintha futószalagon gyártották volna őket. De te más vagy. Kiismerhetetlen. Olyan, akire az ember több időt szánna, hogy megfejthesse.
– Nem vagyok én rejtvény, Miki – Andi fáradtan sóhajtott. – Csak egy érzéketlen, elfuserált alak vagyok, aki egyik ágyból a másikba mászik. Jó ez így nekem.
„Azt hiszem”, tette hozzá gondolatban.
– Nekem az az érzésem, hogy nem csak ennyiből állsz. De rendben van, nem fejtegetlek – Miki finoman megcirógatta Andi nyakának hajlatát. – Egy dolog biztos, mégpedig az, hogy gyönyörű vagy, ahogy itt fekszel mellettem, szétterült hajjal, pőrén, és én egyre jobban kívánlak…

Andi kábán észlelte, ahogy egy puha nyelv a mellbimbóját ingerli. Még maradt a fejében néhány gondolatfoszlány. Arról, hogy hová rohanhatott el késő délután a nagyanyja. Arról, hogy mi történhetett. Arról, hogy mi történik vele.

Megkönnyebbülten nyögött fel, amikor Miki belé hatolt. S ahogy a fiú mozogni kezdett benne, végre minden gondolat kihullott a fejéből…