Tamás feszülten figyelte, ahogy egy fiatal test álmatagon a hűtőhöz lép, és kivesz egy doboz tejet. Majd poharat emel ki a konyhaszekrényből. Önt a tejesdoboz tartalmából. Kiszáradt ajkához emeli a poharat. Kortyol. Nagyokat nyel. Leteszi az asztalra a poharat. Libben a kócos haj, ahogy a test megfordul.

- Hol van belőle a lélek? – motyogta Tamás.

- Tessék? Szóltál? – nézett vissza Andi.

- Ja, nem – eszmélt fel Tamás. – Illetve csak azt kérdeztem, hogy vagy.

- Nem mindegy az neked? – ráncolta a homlokát Andi. A szemtelen hanghordozás kivételesen nem volt szándékos, inkább a hirtelen jött kérdés okozta döbbenetnek volt köszönhető.

Tamás bosszúsan rázta a fejét.

- Megtanulhatnál végre normálisan beszélni velem. Elvégre az apád vagyok – közben a konyhaasztalhoz lépett, és felemelte a tejet. – Ezt pedig tedd vissza a hűtőbe, miután ittál belőle!

- Jól van. Egyéb? – forgatta a szemét Andi.

- Ne pimaszkodj! – dörrent rá Tamás.

- De hát az ég szerelmére, hullafáradt vagyok, te pedig itt szórakoztatsz. Ne most találj meg magadnak, ha lehet!

- Ó, igen? Talán ha nem élnél ilyen éjszakai életmódot, nem lennél hullafáradt! – vágott vissza a férfi. Valójában nem akart veszekedni Andival. Csak beszélgetni szeretett volna vele, de a lány bosszantó stílusa nehezen tette lehetővé a dolgot.

- Úgy gondolom, ehhez semmi közöd! – feleselt Andi.

Tamás felsóhajtott. Közelebb lépett a lányhoz, és megfogta a vállait.

- Édes kislányom – szólalt meg halkan. – Ne beszélj velem így, kérlek.

Andi azonban szinte pánikszerűen lerázta magáról édesapja karjait.

- Hagyjál már ezzel az érzelgős maszlaggal! – kiáltotta rémülten. Tamás nem tudta hova tenni ezt az arcot. Miért ijedt meg ettől a gyengéd szülői gesztustól?

- De hát én csak aggódom érted! – szabadkozott.

- Nem kell! Felnőtt vagyok, nincs szükség az aggodalmadra!

- Andi, papíron lehet, hogy felnőtt vagy, de lelkiekben nem tűnsz annak.

- Mit tudsz te erről? Nem is ismersz! Egyébként is, felnőtt vagyok, és ezt nem csak én gondolom így – szaladt ki Andi száján.

- Áh, szóval te azt értelmezed felnőttségnek, hogy egyik ágyból a másikba mászol? – csapott le rá Tamás.

- Ehhez meg mégannyira sincs közöd!

- Már hogyne lenne! Én az…

- …az apám vagy? – vágott közbe gúnyosan Andi. – Oké, tudom. De ez nem jogosít fel arra, hogy beleszólj, mit csináljak! Ez itt ugyanis – bökött magára – az én testem. És én döntöm el, hová mászom vele, meg hogy miért! Lehet, hogy részben neked köszönhetem az életemet, viszont én élem, nem pedig te! Nincs hozzám semmi közöd és kész! – ezzel megfordult, és a szobája felé vette az irányt.

„Angéla halott. És egy ilyen lehetetlen alakért adta az életét…” – hasított bele Tamás agyába.

A férfi felkapta az asztalon maradt poharat, és teljes erejéből a falhoz vágta. Andi ijedten összerezzent.

- Te ostoba liba! – üvöltötte Tamás. – Hát mit képzelsz magadról?! Ott voltam, amikor születtél! Ott voltam, amikor az anyád belehalt a világra hozásodba! Azért halt meg, hogy te élhess! Tudod, mennyire fájt látni az életem szerelmét holtan a kórházi ágyon?! De én akkor megfogadtam, hogy vigyázni fogok rád, ha már megszült téged! És ezt kapom cserébe! Elvetted az életét! Megölted őt…! – az utolsó mondat zokogásba fulladt, Tamás pedig, kimerülve saját kitörésétől, a padlóra roskadt, és arcát a kezébe temetve sírt.

Andi elsápadva behátrált a szobájába, majd magára zárta az ajtót.

Anikó riadtan kisietett a nappaliból. Minden szót hallott Tamás zaklatott monológjából.

- Tamás! – guggolt le a zokogó férfi mellé. – Nyugodj meg, hallod? Nyugodj meg!

- Nem! Nem bírom tovább, annyira fáj!

- Ne add át magad a fájdalomnak! Meg fog ölni téged. Nem szabad elgyengülnöd! Most nem szabad!

Andi lecsúszott a fal mellé, és egész testében remegett. Tudta, hogy az édesanyja a szülésébe halt bele, de ennyire még sohasem gondolt bele a dologba, mint amennyire Tamás belehajszolta most őt. Ezzel pedig olyan gondolatokat szakított fel a lányban, melyekről addig nem is tudott, s ezek a gondolatok most rohamosan árasztották el az elméjét…

Pár órával később Anikó csendben benyitott unokájához. Andi az íróasztalánál ült, és maga elé bámult. Arcán semmiféle érzelem nem tükröződött, csupán sápadtabb volt a kelleténél. Arra sem reagált, hogy nagyanyja belépett a szobájába.

Anikó tétován leült az ágy szélére, és onnan figyelte Andit. Valami megmagyarázhatatlan, belső érzés vezérelte őt ide, ám fogalma sem volt, mit mondhatna, mit tehetne, hogy lecsillapítsa a feszültséget, ami a levegőben és az érdekelt felekben egyaránt pusztított.

- Andi! – kezdte.

Csönd.

- Figyelj, ne haragudj apádra! Nehéz napok vannak a háta mögött, nem jött jól a szemtelenkedésed.

Andi kinyitotta a száját – mintha a szemtelenkedéssel kapcsolatban szeretett volna ellenkezni – , de mégsem mondott semmit. Anikó várt egy kicsit, majd folytatta:

- Tudod, nagyon szerette az édesanyádat. Megviselte a halála.

- Én öltem meg – szólt közbe hirtelen Andi.

- Nem, ez nem igaz! Csak… túl sok vért vesztett. Te erről nem tehetsz.

Andi összeszorította a száját, és konokul hallgatott.

„Mennyivel egyszerűbb lenne, ha szeretném! – gondolta Anikó. – Akkor megsimogathatnám a haját, magamhoz ölelhetném, és nyugtató szavakat súghatnék neki. Mint egy igazi, gondoskodó nagymama. Megóvhatnám a szörnyű világtól, adhatnék neki mentsvárat, hadd érezze magát egy szeretetre éhes kisgyermeknek, aki a családjában, az apuka karjaiban vagy a nagymama ölében keresi a vigaszt. De nem adhatom meg neki.”

Úgy érezte, mintha könnyek csípnék a szemét. De amikor odanyúlt, hogy kidörzsölje őket, rájött, hogy a szeme száraz. Kétségbeejtően, fájdalmasan száraz…

Váratlanul megszólalt az üzenetjelző hang Andi mobiltelefonján. A lány szinte repült a készülékhez, hogy megnézze, ki írt neki. Kikotorta a táskájából, és mohón olvasta az üzenetet. Szinte megkönnyebbülten lélegzett fel.

- Ó! Ne haragudj, de most el kell mennem! – hadarta Anikó felé, majd felkapta a táskáját, és kisietett a szobából. Pár perc múlva beleremegett a levegőbe a bejárati ajtó csapódása.

Anikó bénultan ült az ágyon. Kudarcba fulladt első próbálkozása, hogy komoly beszélgetést kezdjen unokájával. Úgy érezte, a szálak lassanként kicsúsznak a kezéből.

Felemelkedett, hogy ő is elhagyja a szobát. Ám ekkor pillantása Andi íróasztalára esett, ahol egy teleírt papír hevert, egy kupak nélküli töltőtoll társaságában. Kíváncsiságának engedve közelebb lépett az asztalhoz, és felemelte a papírt. Andi kapkodva leírt betűi egy verssé formálódva hemzsegtek a lapon. Anikó olvasni kezdte, s ahogy haladt a sorokkal, arcából egyre inkább kiszaladt a vér.

Átok

Akit szeretek, az soha nincs velem.

Aki szeret, azt én nem szeretem!

Átok sújt le rám, és el sem enged

Eltaszítom azt, ki mellém téved

És akire várok, nem jön el

Ha felé kiáltok, nem figyel.

Én csak azt kérem, hogy védj meg,

Ha magányos vagyok és félek!

Túl messze vagy, és el nem érlek

Ne tedd ezt velem! Kérlek!

Bezárkóztam egy elvont világba.

Elbújok a sötét szobámba.

Meg sem próbálok felszabadulni

Gyakrabban szoktam magamba fordulni.

Őrült vagyok, várom azt, ki megért,

Mielőtt végleg elnyel a sötét.

Mégis eltaszítok mindenkit,

Aki mellettem áll, s mindig segít.

Hogyha nem szeretem szívből őket,

Nem kérem a segítségüket.

Én csak egy embertől kérem,

Hogy öleljen meg és védjen

De az az ember már messze jár!

Vissza sem néz rám.

Ő is más lélekre vár.

Anikó alig kapott levegőt. Mit akar ez jelenteni? Kiről beszél Andi az irományában? És a vers címe… Átok… Andi minden bizonnyal az apjával való összezörrenés után írta ezt a verset. Ordít róla, hogy még friss, alig száradt meg rajta a tinta. Ezek tehát az érzései? Nem szereti a családját?

- Te jó ég… - motyogta Anikó. Visszaejtette a papírt az íróasztalra, majd kihátrált a szobából.

Az átok. Andi is az átoktól szenved. Ugyanattól az átoktól, amibe Angéla belehalt, amiben Adrienn, s ő maga, Anikó is vergődik.

„És én még azt hittem, szemet hunyhatok az egész felett, elhessegethetem ezt az átok-kérdést, úgy tehetek, mintha csak egy rossz álom volna, mintha valójában nem is lennénk elátkozva…”

Anikó riadtan berohant a saját hálószobájába, magára zárta az ajtót, majd leguggolt, és a haját markolta elkeseredésében. Úgy érezte, az unokája által írott vers sorai mögül árnyak léptek ki, s most körbeveszik őt. Körbetáncolják, nevetnek rajta. Íme, Anikó, itt van az átok, amely a te hibádból született! Lassan szétrágja a családodat, és akármit hiszel, akármilyen ábrándokba kergeted magad, soha nem lesz vége! SOHA!

Anikó mélyeket lélegzett, majd felállt a földről, és pánikszerűen felkapcsolta a villanyt. Az árnyak eltűntek. Legalábbis egyelőre. Anikó jól tudta, hogy valójában ott vannak mélyen benne, a lányában, és az unokájában is.

Az ablakhoz lépett, és üres tekintettel kibámult rajta.

Most kell szembenéznie azzal, amit tett. Elég volt az önámításból.

Az én hibám

Egykor régen túl nagyot vétettem.

Bajba sodort egy szédült véletlen.

Hogyha nem gyengültem volna el

Attól, ami a szívemben lobbant fel

Akkor nem néznél így rám.

Ez az én hibám.

Fiatal voltam, s nem gondoltam át.

Nem láttam, hogy elkövetek egy hibát.

Hogyha láttam volna a bús jövőt,

S hogy az árnyék mögöttem egyre nőtt

Akkor várna öröm ránk…

Bárcsak tudnám, mit tegyek!

Bárcsak eltűnnének a fellegek

És tiszta lenne az ég.

Meddig bűnhődjünk még?

Bárcsak tudnám, mit tegyek

Hogy felszabaduljon a lelketek

S hogy ne nézzetek így rám.

Az én hibám!

Elcsaltam őt, aki máshoz tartozott.

S a keserű holnap torz átkot hozott.

Hogyha tudtam volna, hogy nem szabad,

Akkor emeltem volna kőfalat,

És most éghetne a láng…

Bárcsak tudnám, mit tegyek!

Bárcsak eltűnnének a fellegek

És tiszta lenne az ég.

Meddig bűnhődjünk még?

Bárcsak tudnám, mit tegyek

Hogy felszabaduljon a lelketek

S hogy ne nézzetek így rám.

Andi türelmetlenül toporgott a buszmegállóban. Rajta kívül még ketten álltak ott, és mivel ezen a járaton általában kevesen utaztak, a lány abban reménykedett, hogy bőven lesz ülőhely. Helga kereste meg azzal, hogy igyanak meg valamit a kedvenc sörözőjükben. Andinak éppen erre volt most szüksége. Remélte, hogy addig sem gondol majd az otthon történtekre.

Végre feltűnt a sarkon a 34-es busz. Andi úgy helyezkedett, hogy a beérkező jármű középső ajtaja épp előtte álljon meg. Felszállt, és megcélozta az egyik egyszemélyes ülést. Kinyitotta a táskáját, elővette az mp3 lejátszóját, majd beállította a kedvenc számát. Ezután nekidőlt az ablaknak, és szórakozottan nézte az elsuhanó várost. Kényszerítette magát, hogy ne gondoljon arra, ami otthon történt, erőlködve igyekezett másra koncentrálni. Helga. Ó, igen, de jó lesz kibeszélni a többieket, és megszemlélni a férfifelhozatalt! Talán ma estére is kinézhetne magának valakit. Nem lenne jó otthon aludni, azok után, hogy… Nem, ne gondolj rá! – szólt rá magára Andi.

Szóval, Helga. Sör… Hmm, jó lesz legurítani egy-két pohárral. Vajon hány kör jön ki a pénzéből?

Andi előkotorta a pénztárcáját, és belekukkantott. Óvatosan számlálgatni kezdte a pénzét, anélkül, hogy a tárcát kiemelte volna retiküljéből. A zene azonban minduntalan megzavarta őt a számolásban, ezért leállította az mp3 lejátszót, de a füléből nem húzta ki a fülhallgatót. Ismét nekiállt a számolásnak, ám ekkor egy férfihangot hallott a feje fölött:

- Tudtad, hogy nem illik zenét hallgatni a buszon?

- Tudtad, hogy nem illik beleszólni mások dolgaiba? – morogta Andi barátságtalanul, miközben összecsukta a pénztárcáját. Felháborodásra vagy mély hallgatásra számított, ám a hang jókedvűen felnevetett.

Andi feltekintett. Egy zavarba ejtően jóképű, fiatal férfi állt közvetlenül az ő ülése mellett.

- Nem – felelte mosolyogva. – De hát minden nap tanul valami újat az ember.

A lány bambán kinyitotta a száját, és majdnem kicsúszott rajta a következő felkiáltás: „Nahát, de jól nézel ki, nincs kedved ágyba bújni velem?” De szerencsére időben visszanyelte a kérdést, s helyette inkább így szólt:

- Örülök neki, ezért már megérte felkelnem.

- Nekem is megérte felkelnem, láthatok egy ilyen szépséget, mint te – bókolt a fiú.

Andi elmosolyodott, és elégedetten hátrarázta a haját.

- Merre tartasz? – érdeklődött a fiatalember.

- Találkozom egy barátnőmmel. Beugrunk egy sörözőbe, aztán pedig meglátjuk – felelte Andi, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve hozzátette: - Nincs kedved velünk tartani?

- Nocsak – vigyorgott a fiú. – Ismersz egy perce, és máris elinvitálsz egy kis sörözésre?

- Ha már ilyen bravúrosan leszólítottál – kacérkodott Andi. Közben sebtében végignézett a fiún. Jól néz ki, nagyon is. Ma estére tökéletesen megfelelne.

- Hát, rendben. Most úgysincs semmi dolgom – egyezett bele a fiú, majd előrenyújtotta a kezét. – Molnár Attila.

- Papp Andrea – mutatkozott be a lány, majd gyorsan eltette az mp3 lejátszóját, és feltápászkodott. – Gyere, a következő megállónál le kell szállnunk!

Helga már ott volt, amikor megérkeztek. A pultnál ücsörgött, és épp a rendelést adta le.

- Áh, helló! – kiáltott oda Andiéknak. – Ti mit kértek?

- Én a szokásosat – felelte Andi.

- Ha az a szokásos egy korsó sör, akkor én is – tette hozzá Attila.

Andi mosolyogva rákacsintott.

Hamarosan mindhárman letelepedtek az egyik asztalhoz.

- Hol szedted össze ezt a srácot, Andi? – vigyorgott Helga, miközben elismerően méregette Attilát.

- A buszon. De inkább ő szedett össze engem! – nevetett Andi.

- Valahogy úgy – mosolyodott el Attila, és belekortyolt a sörbe.

- Szóóóval, Attila… - Helga kihívóan előrehajolt a vele szemben ülő fiúhoz. – Van barátnőd?

- Nincsen.

- Jó válasz! – Andi közelebb húzódott Attilához, és gyilkos pillantást vetett Helgára. – Te csak ne flörtölgess vele, én előbb ismertem meg!

- Ülhettem volna én is azon a buszon – duruzsolta Helga.

- Nehezen, mivel te öt percre laksz innen – nyújtott nyelvet rá Andi. – Tehát, ő az enyém.

- Osztozkodhatunk – vetette fel Helga.

- Hölgyeim! – kiáltott fel Attila tettetett megrökönyödéssel. – Én is itt vagyok!

- Ne mondd! – nevetett Helga. – Csak nem zavar, hogy két csinos lány hajba kap miattad?

- Nos, elismerem, igencsak hízelgő…

- Csakhogy én jobban bejövök neked. Valld be! – incselkedett Andi.

- Na ezt majd odakint lejátsszuk! – mondta Helga, miközben befeszítette az egyik karját.

Mindhárman felnevettek.

- Keményen nyomjátok, lányok! – kacsintott Attila.

Ezek után általános kérdések következtek. Átbeszélték, ki hány éves, mit csinál, mit tanul, illetve mit dolgozik. Andi megtudta, hogy Attila huszonkét éves, főiskolára jár, emellett programozóként keresi meg a kenyérre valót – de ha őszinte akart lenni magához, be kellett látnia, hogy mindez őt egy cseppet sem érdekli. Sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy mikor tudná a fiút ágyba csábítani. Megpróbálta kipuhatolni, hogy kettejük közül ki tetszik neki jobban – Helga, vagy ő, Andi. Ám Attila mindkettőjük iránt ugyanannyi érdeklődést mutatott, a viselkedéséből és a gesztusaiból sem lehetett megállapítani semmit.

- Na, én rendelek még egy korsó sört. Kértek ti is? – állt fel Helga.

- Én igen – felelte Andi.

- Én nem, köszönöm – rázta a fejét Attila.

Helga elcsattogott a pulthoz. Andi úgy érezte, itt a megfelelő alkalom.

- Na és mondd csak, egyedül élsz? – fordult oda a fiúhoz.

- Albérletben lakom egy évfolyamtársammal.

- Értem. És ilyentájt ő otthon szokott lenni?

- Hová akarsz kilyukadni? – meresztgette a szemét Attila.

Andi kihívóan rámosolygott.

- Nos, nem tudom, te hogy vagy vele, de én már kicsit unom ezt a helyet. Zajos és sokan vannak… jó volna elvonulni veled egy csendesebb helyre – itt jelentőségteljesen Attila szemébe nézett. A fiú viszonozta a pillantást.

- Helgával együtt? – csipkelődött.

- Még csak az kéne! Nem vagyok híve a gruppennek – csúszott ki Andi száján.

- Én sem – Attila közelebb hajolt a lányhoz, és kedvesen megsimogatta a karját. – De az egyéjszakás kalandokat sem támogatom. Ne haragudj!

Andi leforrázva bámult rá.

- Értem – csak ennyit tudott kipréselni magából. Gyorsan elfordult, és örült, amikor meglátta, hogy Helga közeledik az asztalhoz.

- Meghoztam a második kört! – jelentette be, miközben lepakolta a két korsó sört. – Attila, nem gondoltad meg magad? Még rendelhetek neked is.

- Kösz, de nem. Úgyis mennem kell – Attila szedelőzködni kezdett. – Mennyivel tartozom?

- Jaj, hagyd már! – legyintett Helga. – Meghívtunk.

- Nos, akkor köszönöm. Örültem a találkozásnak! – mosolygott Attila.

Andi hüledezve nézett fel rá. Ez a félisten most tényleg elmegy? Nem lesz közös éjszaka, és otthon kell aludnia? Ennyi volt, nem látja többet? Fürkészte a fiú arcát, de nem látott rajta zavarodottságot, ugyanolyan nyugodtan mosolygott, mint eddig; mintha meg sem hallotta volna Andi felajánlkozását. A lány azon tűnődött, hogy el kellene kérni a telefonszámát, de aztán arra jutott, hogy az előzmények után ez határozottan hülyén venné ki magát.

„Legalább Helga elkérhetné magának, és én leírnám róla” – drukkolt magában. Ám Helga csak viszonozta Attila mosolyát, és nem kért el semmilyen elérhetőséget.

- Hát akkor, hölgyeim… - Attila biccentett. – Minden jót!

Ezzel megfordult, és kisétált a kocsmából.

- Fura, hogy ilyen hirtelen lelépett – jegyezte meg Helga. – Mondtál neki valamit?

Késő éjszaka Anikó motoszkálás zajára lett figyelmes. Feltápászkodott, és kilépett a szobájából. A matatás zaja a konyha felől jött.

Anikó arra gondolt, valószínűleg Andi érkezett meg. Ám amikor kiment a konyhába, Tamást találta ott. A férfi éppen feltakarította a korábban falhoz vágott pohár maradványait.

- Te itt? – döbbent meg Anikó. A férfi kérdőn feltekintett.

- Úgy értem – folytatta az asszony – nem kellett volna éjszakára dolgozni menned?

- Ja, igen… Úgy volt, de aztán műszakot cseréltem az egyik kollégámmal – Tamás fáradtan felsóhajtott. – Most aztán nem tudnék a munkára koncentrálni.

- Megértem.

Tamás felegyenesedett.

- Mit gondolsz… - kezdte. – Andi haza fog jönni?

- Általában csak reggel szokott, te is tudod.

- Nem úgy értem. Haza fog még ide jönni? Vagy végérvényesen elüldöztem őt?

- Jaj, ugyan! Dehogy üldözted el.

- Nagyon csúnya dolgokat vágtam a fejéhez.

- Érthető okokból – tette hozzá Anikó.

- Az lehet, de ő ebbe nem gondol bele. Elüldöztem a szavaimmal, és van egy olyan érzésem, hogy megint valamelyik fiújánál keres menedéket, ahonnan aztán haza sem jön.

- Ez butaság! Nézd, nem te üldözted el őt. Saját maga elől menekül. Az igazság elől, amivel eddig nem mert szembenézni.

- Honnan veszed ezt? – nézett rá Tamás.

Anikó szólásra nyitotta a száját, ám egy belső érzés arra intette őt, hogy ne beszéljen Tamásnak Andi különös verséről. Ezért csak annyit mondott:

- Andi túlságosan kiszámítható.

- Hát, nem tudom – csóválta a fejét Tamás. – Nekem valahogy sosem sikerül kiigazodnom rajta. De talán csak azért nem, mert nem vagyok nőből?

Anikó elnézően mosolygott.

- Valami baj van? – kérdezte Helga, miközben gyanakodva fürkészte Andi arcát.

A lány gyorsan megrázta a fejét. Már átvette a barátnőjétől kölcsönkapott hálóinget, és most az ágyban ülve, az ablakon kibámulva merengett.

- Biztos? – tudakolta Helga. – Nagyon feszült az arcod.

Andi nem akart beszélni az otthon történtekről. Most, hogy kiértek a zajos városból, és bent voltak a csendes lakásban, ismét beférkőztek az agyába a kellemetlen gondolatok, többek között az elhunyt édesanyjával kapcsolatban. Andi úgy érezte, ha kimondja ezeket a gondolatokat, ha szavakat húz rájuk, akkor megelevenednek, és könyörtelen, rideg valósággá válnak. Ezért inkább egy kevésbé súlyos, ám számára kellemetlen dologra terelte a szót:

- Szerinted miért nem kellettem Attilának?

- Hogy mi?

- Amikor elmentél rendelni, a kocsmában… tettem neki egy ajánlatot a ma estére vonatkozóan, de visszautasította.

- Komolyan? – döbbent meg Helga. – Akkor ezért rohant el olyan hirtelen?

- Valószínűleg. Mindenesetre eddig még senki sem utasított vissza – motyogta Andi rosszkedvűen. – Mi nem tetszett neki rajtam?!

- Ha nem tetszettél volna neki, akkor nem szólított volna le a buszon! – érvelt Helga.

- Ez igaz – tűnődött el Andi.

- Mit mondott konkrétan? Hogy zajlott ez az egész?

- Utaltam rá, hogy el kellene mennünk egy csendesebb helyre, ahol kettesben lehetnénk, de ő azt mondta, nem támogatja az egyéjszakás kalandokat. Átlátszó kifogás…

- Miért? Előfordulhat, hogy tényleg nem támogatja! – tárta szét a karját Helga.

- Ugyan már! Melyik pasi hagy ki egy ilyen alkalmat?

- Ha hiszed, ha nem, igenis vannak olyan fiúk, akiknek egy érzelmekkel teli, komoly kapcsolat fontosabb – oktatta ki Helga.

Az „érzelmek” szó hallatán Andi arca megrándult.

- Nem csak a lányok között fordulnak elő erkölcsösebb egyedek – folytatta a barátnője. – Úgy látszik, bármennyire is lazának tűnt ez az Attila, a testi kapcsolat terén konzervatívabb nézeteket vall, mint te, vagy én.

- Lehet – motyogta Andi.

Érzelmek. Már megint az érzelmek. A szeretet, a szerelem. Miért? Miért esküszik erre mindenki? Helgára nézett. Hoppá! Neki sincs komoly barátja. Talán ő sem ismeri igazán azt a kis pluszt, ami „szerelem” néven tartósabb ideig összetart egy fiút és egy lányt.

- Ha már itt tartunk, te hogyhogy nem egy „érzelmekkel teli, komoly kapcsolatot” keresel? – kérdezte tőle.

Helga vállat vont.

- Én nemrég jöttem ki egy komoly kapcsolatból. Most egyáltalán nem hiányzik az életembe. Amire meg testileg szükségem van, megkapom egy-egy éjszakán alkalmi partnerektől. Most éppen ez kell nekem; hogy éljek egy kicsit.

 - Értem – nyugtázta Andi, és egy kicsit csalódottnak érezte magát. Hát mégis egyedül vagyok ezzel?

Egy órával később Helga már az igazak álmát aludta, ám Andi még mindig ébren feküdt az ágyban, és bámulta a sötétséget. Aludni tért a nagyvilág, s a szétterülő csend szinte fülsüketítő volt. Az aznap történt események újra meg újra leperegtek a lány szeme előtt.

Ismét hallotta az apjának zokogásba fulladt, vádló szavait. Ennek hatására olyan kérdések keringtek elméjében, melyeket még soha nem tett fel magának.

Azért nem ismerem az édesanyámat, mert megöltem őt. Azzal, hogy a világra jöttem. Vajon ha élne, másképp működnének a dolgok? Mennyivel lenne akkor szebb az élet? Mennyit adna hozzá édesanyám lelke? Ő tudott szeretni? Ha most élne, én is tudnék?Ki volt ő, és mi végre vettem el én, egy ilyen semmirekellő alak, az ő életét?

Egyszer csak azt vette észre, hogy hideg könnycseppek folynak végig az arcán. Ezek az üresség, a nyomasztó hiányérzet, a kétségbeesés könnyei voltak. Hiába menekült egész délután, egész este az ijesztő gondolatok elől, azok megtalálták őt, mihelyt a világ elcsitult, és megszűnt körülötte az óvó nyüzsgés.

Az ördög vinné el ezt az Attilát is! Miért pont ma este botlottam bele egy ilyen álszenteskedő idiótába? Olyan jó lett volna ma éjszaka egy férfi erős karjai között elolvadni, kiürült aggyal, gondolatok nélkül… olyan jó lett volna egy édes robbanás után álomba süppedni, s elhinni, legalább egy kis ideig elhinni, hogy ez így most jó… ez így most nagyon jó…