Másnap délelőtt Andi rosszkedvűen utazott hazafelé. Kivételesen sajnálta, hogy ma nem kell dolgoznia. Továbbra sem volt kedve hazamenni. De hát hová mehetne? Nincs túl sok választása. Ilyenkor minden haver dolgozik, illetve főiskolán/egyetemen csücsül. Kénytelen lesz hazamenni.
Aztán eszébe jutott, hogy ilyentájt az apja általában dolgozik, vagy ha nem, akkor alszik. Ez a tudat kicsit megnyugtatta.
„Talán be tudok surranni a szobámba anélkül, hogy bárkivel is beszélnem kellene” – gondolta.
Éppen leszállt a buszról, amikor valaki a nevét kiáltotta:
– Hahó, Andi!
A lány a hang irányába nézett, és ledermedt. Attila integetett neki, majd elindult felé. Ahogy Andi ránézett, minden elfojtott haragja és elkeseredettsége egyszerre támadt fel benne.
– Micsoda véletlen, hogy ismét találkozunk! – kezdte Attila mosolyogva, amikor odaért hozzá.
– Igen. Remélem, többet nem fordul elő! – vágta oda Andi, majd hátat fordított a fiúnak, és elviharzott.
– Mi? Hé, állj már meg! – Attila utána sietett. – Mi bajod van?
Andi először válaszra sem méltatta. Ám Attila nem hagyta annyiban a dolgot: megszaporázta a lépteit, majd amikor utolérte a lányt, elkapta a karját.
– Szállj le rólam! – kiáltott rá dühösen Andi.
– Mi ütött beléd?
– Belém?! Mégis mit akarsz tőlem azután, hogy tegnap visszautasítottál? – belül tudta, hogy ennek az egésznek nincs is ekkora súlya, de akaratlanul is a fiúra zúdította minden belső fájdalmát és zavarodottságát.
Attila hatalmas szemekkel bámult rá.
– Te komolyan ezen vagy kiakadva? Hogy nem feküdtem le veled?
– Miért, te örülnél neki, ha lekoptatnának?! – háborgott Andi, majd kirántotta a karját Attila szorításából, és gyors léptekkel továbbment. A fiú követte.
– De hát nem koptattalak le! – tiltakozott. – Én csak az egy éjszakás kaland lehetőségét zártam ki!
– Ó, igen? Nekem te ne beszélj! – replikázott Andi. – Ha ez így van, akkor miért nem kérted el a számomat, vagy valamit?
– Andi, Andi! – Attila zihálva a lány elé ugrott, és védekezőn felemelte a két kezét. – Nekem te szimpatikus voltál, és többet láttam benned egy kalandnál. Inkább megismertelek volna. Tartósabban, érted. De azzal, hogy felkínáltad magad, világossá vált számomra, hogy te pillanatnyilag semmi hosszú távú dologra nem vágysz, pusztán egyetlen éjszakára. Ezért nem kértem el a számodat. Most azonban ismét összefutottunk, teljesen véletlenül, és ez egy…
– Ez egy mi? – vágott közbe Andi idegesen. – Hm? Egy jel, hogy járjunk? Vagy egy jel, hogy megkérd a kezem?
Attila arca elkomorult.
– Gúnyolódhatsz, de én akkor is ilyen vagyok. Nem fekszem össze csak úgy valakivel! Én igenis komoly kapcsolatot keresek, nem pedig egy gyors, felejthető menetet!
– Nem lett volna felejthető! – kérte ki magának Andi.
– Ó, anyám! – forgatta a szemét Attila. – Jó, nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy én barátnőt keresek, nem pedig egy lotyót.
– Lotyót! – fújta fel magát Andi. – Így is jó. Mert én meg ilyen vagyok; egy lotyó, aki összefekszik fűvel-fával! Nem érdekel a szentimentális hozzáállásod, mert én ez vagyok! Szexre van szükségem, nem pedig egy érzelgős kapcsolatra! És ha ez neked problémát okoz, akkor ennyi! Minden jót!
Andi kikerülte a fiút, és ott akarta hagyni. Ám Attila visszarántotta.
– Szóval így állunk! – szembefordította a lányt, és megfogta mindkét vállát. – Ha csak így lehet megfogni téged, ám legyen! Ezt akartad?!
Azzal erősen megcsókolta őt.
Andi megtántorodott a hirtelen rázúduló érzéstől. Első döbbenetében azt sem tudta, hová legyen. Aztán amikor magához tért, kitépte magát Attila karjaiból, és lekevert neki egy pofont.
– Szemét! – kiabálta, majd sarkon fordult, és elrohant. Szinte érezte, ahogy a fiú izzó szemekkel néz utána. A hátában érezte az égető pillantást.
Amikor már elég messze volt a helyszíntől, megállt, és nekidőlt egy falnak. Kapkodva vette a levegőt, zihált a futástól. Szíve eszeveszetten dobogott, még percek múlva is, amikor a lihegés már alábbhagyott.
– Nyugi… nyugi már… – súgta, miközben a mellkasára szorította a kezét.
Mélyeket lélegzett, hogy lecsillapodjon, majd zavartan továbbment.
Képtelen volt gondolkodni. Képtelen volt felfogni, mi történt.

Égett az ajka…


Miután Anikó rendbe tette a lakást, úgy gondolta, tesz egy sétát a közeli parkban. Szép idő volt, és szeretett volna egy kis friss levegőt szívni. Összeszedelőzködött, majd a kulcscsomóját csörgetve a bejárati ajtó felé vette az irányt. Amikor azonban a kilincsre akarta tenni a kezét, az ajtó kitárult, és az asszony kis híján nekiment a megérkező Andinak. Mindketten döbbenten visszahátráltak.
– Jaj, ne haragudj! – szólalt meg Anikó.
– Semmi baj – motyogta Andi. – Hová mész?
– Csak sétálok egyet.
– Értem – Andi megkerülte nagyanyját, és elindult befelé. Néhány lépés után azonban megtorpant, és visszafordult.
– Apa itthon van? – kérdezte félszegen.
– Nincsen – felelte Anikó. Látva Andi megkönnyebbült arckifejezését, egy pillanatra elmosolyodott.
– Na jó – kapott észbe gyorsan. – Akkor most megyek levegőzni. Aztán, majd ha visszajöttem, nekiállok az ebédnek.
– Rendben – felelte Andi. Szórakozottan figyelte a becsukódó ajtót, majd körbenézett a lakásban. Rend és tisztaság volt mindenütt. Anikó ismét kitett magáért. Ha már a család belső dolgait nem tudja senki sem rendbe tenni, legalább a külső környezet legyen makulátlan.
Andi egy hirtelen ötlettől vezérelve megfordult, és bement a nagyanyjának szobájába. Ritkán járt itt, s egy kicsit úgy érezte, mintha egy tiltott szentélybe lépne be. Tétován megállt az ajtóban és körülnézett. Egy teljesen személytelen szobát látott, melyet ugyanolyan precíz rend jellemzett, mint a lakás többi részét. Tökéletesen bevetett ágy. Széthúzott sötétítő függönyök, az ablak két végében egy-egy szalaggal összekötve, hogy a napfény akadály nélkül eláraszthassa a szobát. Sehol egy oda nem illő tárgy, sehol egy félredobott ruhadarab. Minden a helyén. Valami azonban mégis hiányzott…
Andinak ekkor eszébe jutott, miért is jött be ide. Fényképet keresni. Fényképet – az édesanyjáról.
Tüzetesen átvizsgálta a szobát, különös tekintettel a szekrénysorra, az éjjeliszekrényre, a komódra. Egyetlen fénykép sem volt kitéve sehová. Sem róla, sem Anikó egykori családjáról, sem az Adrienn nevezetű nagynénjéről… senkiről. Andi összehúzta a szemöldökét. Ha jól belegondolt, amióta az eszét tudja, nem is látott fényképezőgépet nagyanyjának kezében, sem pedig kész fotókat. Még kiskorában sem. Bár, az apja néha készített fényképeket, amikor még gyerek volt. Gyűlölte is, amikor villant a vaku, mindig elmenekült…
Andi felkapta a fejét. Hát persze, az apja! Ha nagy ritkán szóba hozták az édesanyját, Tamás mindig sokkal érzelmesebben beszélt róla. Neki biztosan vannak fényképei!
Sarkon fordult, s Tamás szobája felé vette az irányt. Ezúttal nem elemezte ki magában a helyiséget, csak a fényképekre koncentrált. Nem kellett sokáig keresgélnie – az íróasztalon máris talált egy bekeretezett képet. Gyors léptekkel odaviharzott.
A fénykép egy fiatal nőt ábrázolt, aki, a testtartásból ítélve, éppen táncolt. Két karját az ég felé emelte, egyik lábát felhúzta. A nőnek fehér bőre, s rövid, szőkésbarna haja volt. A szeme színét nem tudta megállapítani a képről. Arca teljesen átszellemült tánc közben. Karcsú volt, világoskék trikója rásimult felsőtestére.
Andi megbűvölten bámulta őt. Milyen szép nő volt! gondolta. Ennyi nem elég. Még több képet szeretne látni az édesanyjáról!
Kihúzta az íróasztal fiókjait, és átkutatta a tartalmát, de csak iratokat és apró jegyzettömböket talált. Felemelte a fejét, s pillantását kutakodva végighordozta a szobán. Talált egy kis komódot, odalépett és kitárta az ajtaját. Itt már érdekesebb dolgokra bukkant: kisebb-nagyobb mütyürök, egykori táncversenyeken nyert érmék, és igen, fényképes dobozok! Andi felemelgette a tetejüket, és mindegyikbe belenézett.
Az egyik dobozban a róla készült gyermekkori képek kaptak helyet. A lány, látván egykori önmagát, vágott egy enyhe fintort.
Te jó ég, milyen szörnyen néztem ki! állapította meg magában. Gyorsan lecsapta a doboz tetejét, és folytatta a keresgélést. A következő dobozban Tamásról voltak képek, mindenféle emberek társaságában. Andi arra gondolt, biztosan a tánccsoportból való ismerőseivel készültek ezek a fotók.
Végül a harmadik dobozban ismét szembetalálkozott azzal a nővel, akit az íróasztalon is látott. Furcsa izgalom vett rajta erőt, miközben kiemelte a dobozt a helyéről. Viszonylag kevés fényképet tartalmazott, ám Andira ezek is nagy hatással voltak.
Az egyik képen a nő egy parkban állt, és minden bizonnyal a kamera mögött álló emberre mosolygott. Ősz lehetett, mert a falevelek sűrűn hullottak a háttérben.
A következő kép a szüleinek esküvőjén készült. Tamás és a nő egymásba karolva pózoltak a kamerának. Gyönyörű volt a menyasszonyi ruhája. Egy másik képen közelről is lefotózták őket. Itt végre a szeme is látszódott. Szürkészöld volt, akárcsak az övé.
A következő néhány fotó a tengernél készült. Bizonyára a nászúton. Az ifjú pár olyan szerelmesen nézett egymásra, hogy Andinak összeszorult a szíve. Ám ami ennél is jobban felkavarta őt, az az utolsó fénykép volt, a doboz alján.
Édesanyja egy fotelben ült, kismamaruhában, hatalmas pocakkal. Nyolc hónapos terhes lehetett. Kezét védelmezően helyezte a hasára, arcán békés félmosoly játszadozott. Andi hatalmasat nyelt a kép láttán.
Hát itt volt velem várandós…Vajon mi járt a fejében, miközben ez a kép készült? Talán beszélt is hozzám? Mit mondhatott? Az arca azt tükrözi, hogy szeretettel gondolt rám, noha még meg sem születtem. Vajon, ha tudta volna, hogy alig egy hónappal később elveszem az életét, akkor is örömmel viszonyult volna hozzám?
Megfájdult a feje ezektől a súlyos kérdésektől. S hirtelen fájni kezdett neki ez a fénykép is. Élesen hasított a szívébe az érzés, amit édesanyjának békés arckifejezése láttán érzett.
Ne, anya, ne mosolyogj így! Hiszen megöltelek téged! Meg sem kellett volna fogannom, akkor még most is élhetnél!
Andi mélyet sóhajtott, reszkető kézzel visszapakolta a fényképeket a dobozba, visszahelyezte a komódba, majd felállt, és kihátrált a szobából. A nappaliban megállt, és lerogyott a kanapéra. Felzaklatták a látottak, ezért megpróbálta elterelni a figyelmét. Így azonban eszébe jutott Attila, s a tőle kapott csók…
Ismét az ajkán érezte azt az égető érzést. Nem értette.
Másoknál miért nem éreztem ezt? Annyi fiúval csókolóztam már, ez miért volt különb? Egyáltalán, miért van rám ilyen hatással ez az idióta fiú? Megkaphatnék helyette bárki mást! Tűnne el az életemből…
Eleredtek a könnyei. Attila csókja, édesanyjának látványa egyszerre kavarodott fel a lelkében, s ebből egy olyan kavalkád keletkezett, mely eddig ismeretlen érzéseket keltett fel benne. Andi életében először arra vágyott, bárcsak élne az anyja, bárcsak beszélhetne vele…
Miért ennyire kusza az életem? Miért ilyen furcsa minden? kérdezgette magától.
Egyszer csak megrázta a fejét, és türelmetlen mozdulattal szétmázolta a könnyeit. Felpattant, beviharzott a szobájába, majd fogta a telefonját, és eszeveszett szervezésbe kezdett. Mára elég a zavaros gondolatokból! Inni kell. Inni kell, s féktelenül sodródni, amíg csak lehet…

Egy Rita nevű lány lépett be a füstös kocsmába. Körbenézett, majd a helyiség egyik sarkában lévő, eldugott asztal felé tartott.
– Elég hirtelen szervezted meg ezt a mai találkozót – ült le Andi mellé. – Az utolsó percben hívtál, ha később keresel, már nem értem volna rá. De ez most nekem is kapóra jön. Elegem van Zoliból, az agyamra megy… Mostanában nem telik el úgy nap, hogy ne veszekednénk.
– Mostanában?! – fintorgott Andi. – Van olyan is, hogy nem balhéztok?
– Persze, hogy van! Bár…
– Te meg a drágalátos párod! – legyintett Andi. Nem értette, hogy képesek még mindig együtt lenni, elképzelni sem tudta, mi tart össze két ilyen heves természetű embert.
A másik oldalán Henrik nevű ismerőse ült.
– Nos, nekem pedig elegem van az egyetemi hajtásból – szólalt meg. – Nem tudom, tényleg ez kell-e nekem. Úgy érzem, ehhez kevés vagyok.
– Ezért nem mentem továbbtanulni – biccentett Andi. – Egyelőre fogalmam sincs, mit kezdjek magammal. De majd rájövök.
– Igen, majd rájössz. Erre igyunk!
– Rám inkább ne igyunk! – tiltakozott Andi. – Egyszerűen csak igyunk. Ideje kiereszteni a fáradt gőzt!
– Pontosan! – pattant fel Henrik. – Az első kört én állom. Ki mit kér?

Innentől felgyorsult az idő. Az első kört követte a második, a harmadik, és így tovább. Hogy közben mi történt? Beszélgettek, de Andi senkire nem figyelt igazán. Akár egy beprogramozott robot, válaszolgatott az elhangzó monológokra, s közben egyre csak inni vágyott. Ez az érzés még számára is új volt. Mindig is nagyon szerette az alkoholt, de az eddigi bulikon csak annyi mennyiségre volt szüksége, hogy kellőképp felszabaduljon, és bódult állapotba kerüljön. Ám teljesen részegre sosem itta le magát, másnap mindenre emlékezett.
Most azonban vedelni akart, megállás nélkül. Semmi sem volt elég neki. Rita és Henrik sem maradt el mellette alkoholfogyasztás terén.
Egy idő után Andi már nem tudta eldönteni, jól érzi-e magát, vagy rosszul. A kocsmában egyre többen voltak. Körbenézett, de az asztalnál csak Rita ült, Henrik elkeveredett valamerre. Andi imbolyogva elindult barátnője felé, ekkor azonban érezte, hogy gyomra vészesen felkavarodik. Ezért inkább a vécé felé vette az irányt, azt azonban már nem vette figyelembe, melyik ajtón megy be. Berontott a férfimosdóba, majd a piszoárhoz rogyott, és belehányt. Egy középkorú fickó, megbotránkozva a látványtól, hátraugrott, és kimenekült a helyiségből. Egy-két perc elteltével egy másik férfi lépett be a mosdóba, majd látva Andi tevékenykedését, megállt az ajtóban.
– Ez már igen! – szólalt meg. – Ahogy elnézem, jó sok alkoholt fogyaszthattál.
Andi megismerte a hangot, de még ahhoz sem volt ereje, hogy felemelje a fejét. Újra meg újra rájött az öklendezés. Attila odament hozzá, a háta mögé lépett, és kisimította a lány hosszú haját ragacsos arcából.
– Jól van – mondta. – Nemsokára jobban leszel.
„Hagyj! Nem kell a segítséged!” fogalmazódott meg Andi ködös gondolatai között a kijelentés, de képtelen volt kimondani. Dühösen tűrte, hogy Attila hátrafogja a haját, a vállára tegye a kezét, majd odatámogassa a mosdóhoz, és hideg vízzel átitatott zsebkendővel megtörölgesse az arcát.
– Jobb, ha most kimegyünk innen, elvégre ez férfimosdó, és akárhonnan nézlek, te a legkevésbé sem illesz ide – közölte, miközben kivezette Andit a helyiségből.
– Melyik asztalnál ülsz? – tudakolta a lánytól. Andi azonban lerázta magáról a kezeit.
– Oké. Hagyj! Most már hagyj békén – szólította fel akadozó nyelvvel. – Nem… Nem akarok veled lenni!
– Felőlem… – vont vállat Attila. Andi hátat fordított neki, és az asztalukhoz tartott. Rita sem volt túl jó állapotban.
– Hát te merre jártál, he? – érdeklődött, miközben a poharába bámult.
– Hánytam – rogyott le a székre Andi.
– Majd én is fogok mindjá’… - jelentette ki Rita.
– De a nőibe menj! A férfit már felavattam. Na, nem úgy… – röhögött Andi.
– Hülye! – Rita felállt, és a mosdó felé támolygott.
Még mindig sokan voltak. Andi úgy érezte, lassan összenyomják őt a falak, az emberek, és elszívják az összes levegőt. Úgy döntött, ideje eltűnni – méghozzá egy férfi társaságában. Ahogy az lenni szokott ilyen esetekben. Tekintetét körbehordozta a kocsmában, aztán felállt, és bizonytalan járással egy harmincas férfi felé tartott, aki egyedül ült a pultnál.
– Helló – nyögte ki, amikor odaért.
A férfi lassan felé fordult, és végigmérte.
– Mit tehetek érted? – szólalt meg mély, érdes hangon.
– Nos, csak… – Andi csuklott egyet. – Nos, el kéne tűnni innen.
– Az engedélyemet kéred a távozáshoz, vagy netán velem szeretnél eltűnni? – vigyorodott el a férfi.
– Mit gondolsz? – mordult Andi türelmetlenül.
A fickó perverz félmosollyal végignézett rajta.
– Lehet róla szó – mondta végül. – De előtte hadd fogyasszam el az italomat!
– Minek az? Gyere! – Andi imbolyogva közelebb lépett hozzá, ekkor azonban elveszítette az egyensúlyát, és valósággal belezuhant az ölébe.
– Ejnye, te aztán nagyon türelmetlen vagy! – a férfi egyik kezével megragadta Andit, másik kezével a zsebébe nyúlt, és a pultra dobta italának árát. Felállt, és a karjánál fogva ráncigálni kezdte a lányt a kijárat felé. Andi tehetetlenül botorkált utána, számára teljesen mindegy volt már, mi történik vele.
Épphogy odaértek az ajtóhoz, amikor valaki hátulról elkapta a férfi karját.
– Hová rángatod ezt a lányt? – kérdezte Attila.
– Nem mindegy az neked? – szólt vissza a fickó ellenségesen.
– Nem, öreg, nem mindegy.
– Mé’, tán a csajod?!
– És ha igen?
Erre már Andi is kinyitotta a száját.
– Mit hordasz itt össze? Szállj le rólam! Ne szólj bele, mit csinálok!
– Engem nem érdekel, mit csinálsz és kivel bújsz ágyba józanul vagy félrészegen, de pillanatnyilag abszolút nem vagy magadnál! – vágott vissza Attila ingerülten.
– Mi van?! – Andi kiszabadította a karját az idegen fickó szorításából, és Attila elé tántorgott. – Mit szólsz bele? Mi közöd hozzá? Azt csinálok, amit akarok!
– Igen, hogy aztán majd másnap reggel holtan találjanak valamelyik bokorban?
– Na állj! – szólt közbe a férfi felháborodva. – Én nem gyilkolok! Kezdjük ott, hogy a csaj mászott rám! Gondoltam, kielégítem a vágyait, ha már ennyire akaszkodik!
– Úgy gondolom, neked itt már semmi keresnivalód – közölte vele Attila.
– Mi?! – kiáltott fel Andi. – Nincs jogod elküldeni! És ha én szexelni akarok vele? Nincs hozzá közöd!
– Örülj, hogy valaki vigyáz arra, mit művelsz holtrészegen! – szólt rá Attila.
– Nincs hozzá közöd! – ismételte Andi. – Nem vagy az anyám! Nincs anyám! Nem tudok beszélni vele! Nem szeret senki, nem szerethetek senkit! Mert ő nincs!!! Mert ő… már nincs! – és a lány, rá nem jellemző módon, hangosan zokogni kezdett.
Mindenki őt bámulta a kocsmában, de nem érdekelte, csak sírt, összegörnyedve, kezébe temetett arccal.
– Jobb, ha most mész a dolgodra, öreg! – intett Attila a döbbent fickónak, majd megragadta Andit, és kivezette a kocsmából. A lánynak tiltakozni sem volt ereje, annyira sírt. Érezte, ahogy a hűvös éjjeli levegő az arcába csap, szinte csípte a bőrét.
Attila leintett egy taxit, beültette a lányt, majd ő is bemászott mellé. Andi távoli zajként hallotta, ahogy a fiú elhadar egy címet a sofőrnek. Aztán a kocsi meglódult, és elindultak.
Andi egész testében remegett, és még mindig hangosan hüppögött. Ahogy a taxi végigszáguldott az úton, érezte, hogy ismét felkavarodik a gyomra, ám Attila ekkor magához húzta, és a mellkasához szorította őt. Andi számára ez olyan volt, mintha egy másik világ magába szippantotta volna, hátrahagyva az éjszakát, a hányingert, a zokogás keserű hangjait. Képtelen volt gondolkodni, csak összeszorította a szemét, és önkéntelenül is Attilához bújt.
A történések számára már teljesen összefolytak, újra a csípő levegőt érezte az arcán, aztán már csak Attila köré fonódó karjait érzékelte halványan. A fiú nagy nehezen feltámogatta őt a lépcsőkön, s megálltak egy ajtó előtt. Egyik kezével még mindig az imbolygó lányt tartotta, másik kezével előkereste a kulcsát, és kinyitotta a zárat. Andira ismét rájött az öklendezés, ezért Attila gyorsan a mellékhelyiséghez irányította őt. Megvárta, míg a lány befejezi a hányást, aztán ismét megtörölgette az arcát, mint a kocsmában. Andi ebből már semmit sem fogott fel, és alig állt a lábán.
Attila a karjaiba vette őt, az ágyához cipelte, és finoman ráfektette. Lehúzta róla a tűsarkú cipőket, majd betakarta az alélt lányt. Andi már akkor elaludt, amikor a feje a párnához ért…
A fiú leült az ágy szélére, és tűnődve nézte őt. Milyen különös teremtés, gondolta. Mi vihette rá arra, hogy ilyen önpusztító életmódot válasszon magának?...

Andi úgy érezte, ólomból vannak a szemhéjai, amikor megpróbálta őket felnyitni. Az éjszakából megmaradt fáradtság erősen csípte a szemét. Pislogott néhányat. Lassanként fogta fel, hogy egy idegen szobában, idegen ágyban fekszik.
„Hol lehetek?” – ez volt az első gondolata. Várt néhány percet, hátha eszébe jutnak a részletek, ám ez nem következett be. Furcsállta, hogy nem emlékszik semmire, ez eddig nem volt rá jellemző. Megpróbálta megerőltetni az agyát.
Nagyon halványan rémleni kezdett neki néhány kép. Igen, Ritával és Henrikkel beszélt meg találkozót. Inni kezdtek abban a kis kocsmában. Beszélgettek, aztán…
Andi szeme tágra nyílt a döbbenettől. Aztán?... Aztán mi történt? Miért nem emlékszik rá? Lázasan kutatott agyában, próbálta összerakni a foszlányokat.
„Úgy rémlik, sírtam is! – jutott eszébe hirtelen. – Én, sírtam? Te jó ég, mi történhetett velem? S hogy kerültem ide?”
Először arra tippelt, hogy biztosan megint felszedett egy fiút, és most az ő szobájában van. Elhúzta a száját. Sosem fordult még elő, hogy miután összekerült valakivel, reggelig ott maradt nála. Márpedig reggel van, a sötétítő függönyön keresztül már felbukkantak az első gyönge napsugarak.
„Akkor hát ideje lelépnem!” – döntötte el Andi, és nagy nehezen felült az ágyban, hogy kikászálódhasson, s felvehesse a ruháit. Ekkor azonban ismét megdöbbent. Ruhában van! Egyetlen darab sem hiányzott róla, csak a cipőjét vették le.
„Ez egyre furcsább…” – értetlenkedett.
Ekkor ajtónyikorgásra lett figyelmes. Odakapta a fejét, és elkerekedett szemekkel konstatálta, hogy Attila lép be a szobába.
– Te…? – hebegte.
– Én – mosolygott rá Attila kedvesen. – Nos, hogy érzed magad? Tegnap rendesen kikészültél.
Andi nem jutott szóhoz. Már megint ez az ember?! Miért kell állandóan az útjába keverednie? S egyáltalán hogy kötött ki a lakásán?
– Mit műveltél velem? – szegezte a kérdést Attilának ellenségesen.
– Hogy én mit műveltem veled? – a fiú felvonta a szemöldökét. – Az égvilágon semmit, leszámítva azt, hogy megmentettelek a teljes széthullástól. De odáig bizony egyedül jutottál el, aranyom.
Andi hirtelen rengeteg kérdést akart feltenni az előző éjszakáról, ám képtelen volt őket kimondani. Ezért inkább félretette a benne hemzsegő kérdőjeleket, és annyit mondott:
– Hazamegyek.
Megpróbált felállni, ám ekkor éles fájdalom nyilallt a fejébe. Megtántorodott, és összeszorított szemekkel a halántékához nyúlt. Úgy érezte, menten széthasad, és szédülni kezdett. Attila odalépett hozzá, és finoman visszanyomta őt az ágyra.
– Szerintem maradnod kellene még egy kicsit – tanácsolta.
Andi hunyorogva feltekintett rá. Attila komolyan nézte őt, szemében nyoma sem volt semmiféle gúnynak. A lány úgy döntött, nem ellenkezik, és erőtlenül visszadőlt az ágyra. Attila egy halvány mosollyal nyugtázta a hirtelen támadt engedelmességet.
– Már készül a kávé – közölte egyszerűen. – De ha csak egy pohár vízre van szükséged, természetesen az is megoldható.
Andi elkerekedett szemekkel bámult a fiúra. Azok után, hogy olyan mogorván viselkedett vele, még kávéval kínálja?
– Nos, melyiket szeretnéd? – tudakolta Attila.
– Ja, igen… Jó lesz a kávé.
– Mivel kéred?
– Két kanál cukorral.
– Rendben.
Attila kiment a szobából, Andi pedig sóhajtva a plafonra emelte a tekintetét. Ilyen különös reggelben még sosem volt része. Egy ismeretlen fiú szobájában ébredve, akivel még csak nem is létesített az éjszaka során szexuális kapcsolatot… S ráadásul kávét főz neki…
Lehunyta a szemét. Furcsa mód lassanként elpárolgott belőle a kellemetlen, kényelmetlen feszengés. Azon kapta magát, hogy jólesik ebben az ágyban feküdni, lehunyt szemmel sodródni, s érezni a készülő kávé illatát… Valahol, nagyon mélyen azt kívánta, bárcsak megállna most az idő.
Hallotta, hogy Attila visszatér a szobába, de nem bírta rávenni magát arra, hogy kinyissa a szemét. A fiú letette az éjjeliszekrényre a tálcát, amelyen a két csésze kávét egyensúlyozta, majd leült az ágy szélére.
– Fáj még a fejed? – kérdezte.
– Egy kicsit – felelte Andi, még mindig lehunyt szemmel.
A következő pillanatban simogató érintést érzett a homlokán. Attila puha ujjai lágyan cirógatták, lassanként szétoszlatva az éles fájdalmat a fejében. Andi döbbenten felnyögött, de aztán sóhajtva átadta magát a megnyugtató érzésnek. Az ujjak a halántékára tévedtek, és finoman masszírozták a területet. A lány élvezte ezt az új érzést. Ilyen gesztust, ilyen érintést még soha, senkitől nem kapott. Végül Attila megcirógatta az arcát, majd halkan megszólalt:
– Idd meg a kávédat, még mielőtt kihűl.
Andi kelletlenül kinyitotta a szemét, és nagy nehezen felült. Attila átnyújtotta neki a csészét, majd ő is magához vette a sajátját. A lány óvatosan belekortyolt. Jólesett neki, ahogy a forró ital végigcsúszott kiszáradt torkán. Időnként lopva Attilára pillantott, aki összehúzott szemöldökkel nézett maga elé, miközben kávéját fogyasztotta.
– Andi… – kezdett bele végül. – Tegnap este részegen… mondtál egy-két érdekes dolgot.
– El tudom képzelni – csóválta a fejét Andi nemtörődöm arccal.
– Nem, komolyan… És ami azt illeti, kicsit aggaszt.
– Jó ég, miket mondhattam?
– Az édesanyádat említetted…
Andi kis híján félrenyelte a kávét.
– … Pontosabban azt, hogy nincs édesanyád – folytatta Attila. – És azt, hogy nem szerethet senki. Tudom, egy részeg ember szavaira nem kell odafigyelni, és ezt akár értelmetlen hablatyolásnak is betudhattam volna… de ijesztően komolynak hangzott az egész, és… – a fiú hirtelen elhallgatott, látva Andi holtsápadt arcát és tágra nyílt szemeit. A lány levegő után kapkodott, ujjai görcsösen megszorították a kávéscsészéjét. Lázasan kutatott az agyában, de hiába; semmire nem emlékezett az előző este második feléből.
– Inkább ne feszegessem? – tette fel a kérdést Attila óvatosan.
Andi megrázta magát.
– Nem fontos… – motyogta, majd elfordította a fejét és kibámult az ablakon.
„Nagyszerű, szóval az előző este folyamán totálisan szétcsúsztam… Ráadásul éppen Attila orra előtt. Csodálatos. Először visszautasít, aztán megcsókol, aztán holtrészegen kiteregetem neki a lelki nyavalyáimat, most pedig itt ülök az ágyában egy csésze kávét kortyolgatva, míg ő…”
– Meghalt az édesanyád? – szakította félbe a gondolatmenetet Attila tétova kérdése.
„…Míg ő az anyám felől érdeklődik.”
Andi lebámult a kávéscsészéjébe, majd felhajtotta az utolsó kortyot.
– Még a születésemkor – felelte. Elhallgatott, aztán keserűen hozzátette: – Megöltem őt a jöttömmel.
– Nem gondolod, hogy ezek túl erős szavak? – kérdezte a fiú gyengéden.
– Nem, ezek a tények. Én megszülettem, ő pedig belehalt. Ha én nem lennék, ő még most is élne. Ilyen egyszerű – Andi próbált könnyedén beszélni, de a hangja megremegett.
– Valójában semmi sem ilyen egyszerű – csóválta a fejét Attila. – Van, hogy a dolgoknak úgy kell történnie, ahogy történnek. Bármilyen keményen is hangzik ez. Nincs értelme önmagadat hibáztatni olyanért, amiről nem tehetsz. A szüleid még együtt voltak, amikor világra jöttél?
– Igen.
– Feltételezem, ők akartak téged, és már akkor is szerettek, amikor még anyukád hasában voltál.
– Hagyd abba! – vonaglott meg hirtelen Andi, és eltorzult arccal a fülére szorította kezeit. Attila odahajolt, kivette a lány öléből az üres csészét, és visszatette az éjjeliszekrényre. Aztán finoman leemelte Andi kezeit a füléről.
– Miért félsz ennyire az érzelmektől? – szólalt meg nagyon komolyan.
Andi rábámult.
– Nem tudom – bukott ki belőle őszintén. – Valahogy mindig is távol álltak tőlem. Világéletemben üres és érzéketlen voltam.
– Andi, az érzelmek nem bántanak! Jó, elismerem, bizonyos helyzetekben okozhatnak fájdalmat, és olyankor valóban jobb a hideg jégburok, mert az megvéd. De érzések, szeretet nélkül élni teljesen értelmetlen dolog.
– De hát nem szándékosan csinálom! – kiáltott fel Andi kétségbeesetten – Egyszerűen csak nem érint meg semmi, és egészen mostanáig nem is hiányzott! Oké, néhány részeges éjjel után elgondolkoztam pár perc erejéig, hogy ennek nem így kéne lennie. De utána minden elölről kezdődött. Úgymond társasági életet élek, ezzel viszont szöges ellentétben áll, hogy a legtöbbször irritálnak az emberek.
– A családoddal milyen a kapcsolatod?
– Leginkább ők idegesítenek a puszta jelenlétükkel. Apám nagyon szeretné, ha közelebbi viszonyban állnánk egymással, folyton faggatózik, keresztkérdéseket tesz fel, beszélgetni szeretne. Én azonban ilyenkor menekülőre fogom a dolgot.
– Egyedül nevel?
– Nem, a nagymamám is velünk él. Tulajdonképpen ő nem sok vizet zavar. Vezeti a háztartást, ha pedig nincs dolga, elvonul a szobájába. Nem nagyon beszélget egyikünkkel sem.
– Akkor valószínűleg az ő természetét örökölhetted. Nem lehet, hogy édesanyádra is ez volt jellemző?
– Nem hiszem. Tegnap belopóztam apa szobájába, és megnéztem a fényképeit. Szeretetteljes, érző nőnek tűnt. Főleg azon a fotón, ahol velem terhes – Andi megreszketett, és lehajtotta a fejét. – Felkavart az a kép.
– Látod, mondtam, hogy már akkor is szeretett téged – mondta Attila kedvesen.
– Én meg mindent tönkretettem! – nézett fel Andi a könnyein keresztül. Dühösen megdörzsölte a szemeit. – Na tessék! Ez sem volt rám eddig jellemző!
Attila közelebb húzódott a lányhoz, és átkarolta. Andi megmerevedett.
– Te jó ég, mit művelsz? – tolta el magától a fiút ijedten.
– Gondoltam, megölellek – felelte Attila nyugodtan. – Tekintve, hogy sírsz.
– Nem sírok! Illetve…
– Akkor könnyezel. Egyre megy.
– Nem is értem, mit keresek itt, és miért lelkizem veled. Hiszen visszautasítottál!
– Ne már, még mindig itt tartasz? Azt hittem, ezt már megbeszéltük.
– Szó sincs róla! – fújta fel magát Andi, ám ekkor Attila a szájára tette mutatóujját.
– Psszt! – súgta. Andi döbbenten elhallgatott. A fiú lassan végighúzta az ujját az ajkakon, egészen szája sarkáig, aztán megcirógatta a könnyes arcot. Végül odahajolt hozzá, s ajkával nagyon gyengéden megérintette az ajkát. Puha és finom csókot lehelt rá, Andi mégis úgy érezte, felperzseli a száját az övével. Egész bensője megremegett, gyomra pedig mintha a torkába szökött volna. Feleszmélni sem volt ideje, a fiú elhúzódott.
– Így mindjárt más – szólalt meg csendesen.
– Mi a fenét akarsz tőlem? – suttogta Andi.
– Furcsa lány vagy, mégis őrületesen vonzol magadhoz. Tetszik, hogy egy kicsit megnyíltál felém, és továbbra is meg akarlak ismerni. Annyira, amennyire talán még te sem ismered önmagad. És ha ez megtörtént, akkor szeretni akarlak. Ilyen egyszerű. Ezt akarom tőled, Andi.
A lány megijedt ezektől a szavaktól. Kiugrott az ágyból, és szedelőzködni kezdett.
– Hová tetted a cipőimet? – kérdezte Attilától, de közben rá sem nézett.
– Rendben, menekülj csak! – mosolyodott el a fiú.
– Nem menekülök! Mennem kell, dolgom van.
– Szervezed a következő bulit? Ha rám hallgatsz, most jobb, ha inkább pihensz egy kicsit otthon.
Andi megtalálta a cipőit, és gyorsan belebújt. Magához vette a táskáját, majd kihúzta magát, és Attilára nézett.
– Kösz a tanácsot. Mint már említettem, utálom az otthonomat. De most valóban nem lesz más választásom.
Attila felállt, és odalépett hozzá.
– Ha utálsz otthon lenni, akkor hová menekülsz?
Andi rezzenéstelen arccal meredt rá.
– Egész életemben a létezésem elől menekülök. De hogy hová, azt nem tudom – felelte.
– Nos, ha nincs hová menned… Most már tudod, hol lakom. Ide bármikor jöhetsz. Rajtad áll.
– Nem! Felejtsük el egymást!
– Az nem fog menni.
– Indulnom kell – Andi sarkon fordult, és a bejárati ajtó felé vette az irányt.
– Remélem, még találkozunk! – szólt utána Attila. A lány megtorpant. Egy hosszú pillanatig tétován ácsorgott. Végül egyetlen szó nélkül felrántotta az ajtót, és kilépett a lakásból.

Lesietett a lépcsőkön, és fél perc múlva már az utcán találta magát. Megtántorodott a friss levegőtől. Fejébe újra belehasított a fájdalom, de igyekezett figyelmen kívül hagyni. Kábán bámult fel az égre, és megpróbált rendet tenni az agyában, de továbbra sem sikerült.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve visszafordult, és elolvasta a kapu fölé szerelt táblán az utcanevet és a házszámot. Majd miután rájött, mit csinál, gyorsan lesütötte a fejét, és sietősen elvonult, kényszerítve magát, hogy ne nézzen vissza.
De nem is volt rá szükség. Megjegyezte a címet…