Andi tudta, hogy nem bujkálhat örökké az apja elől. Így hát vett egy nagy levegőt, és hazaballagott.
Tamás a konyhában ült, és a reggeli újságot olvasta. Amikor Andi belépett a helyiségbe, egy pillanatra felnézett, majd fejét leszegve gyorsan belekortyolt a kávéjába. A lány rádöbbent, hogy apja éppúgy feszeng a történtek miatt, mint ő. Elbizonytalanodott, s arra gondolt, talán egyszerűbb lenne, ha bevonulna a szobájába, magára zárná az ajtót, és a továbbiakban mindennemű társalgást elkerülne. De nem volt rá képes. Ennek az egésznek most túl nagy volt a súlya.
– Szia! – köszönt próbaképpen. Tamás feltekintett, majd óvatosan biccentett.
Andi továbbra is tétlenül ácsorgott, ami már az apjának is feltűnt.
– Öhm... kérsz kávét? – kérdezte.
– Nem, köszönöm.
– Ziláltnak látszol.
– Borzalmas éjjelem volt – bukott ki Andiból őszintén.
Tamás habozott, majd felsóhajtott.
– Ami azt illeti, nekem is. Nem sokat aludtam az elmúlt napokban – nyelt egy nagyot, majd folytatta: – Nézd... sajnálom, amiket mondtam neked.
– Hagyd! Igazad volt.
– Dehogy, túlzásba estem! Nem te ölted meg édesanyádat. Egy szerencsétlen baleset volt az egész. Csak tudod... nagyon nehezem viselem a hiányát. Pokolian szerettem őt...
Andi megrezzent. Nem akarta hallani, ahogy az apja elgyengül, és kitárja neki a lelkét, megnyugvást várva egyetlen lányától. Hátrálni akart, de valami nem hagyta. Valami ott tartotta őt. Ezért inkább leült a konyhaasztalhoz, Tamással szemben.
– Milyen ember volt? – tette fel a kérdést, ami már jó ideje nyomta a szívét.
– Hm? – kapta fel a fejét Tamás, mint akit álmából ébresztenek.
– Anya... milyen ember volt? – ismételte meg Andi. Félt, hogy az apja majd értetlenül elkezdi faggatni, miért kérdezi, miért érdekli ez őt. Tamás azonban egy teljes percig hallgatott. Tekintete elkalandozott a semmibe, a lány már azon tűnődött, hogy talán nem is fog neki válaszolni. Végül mégis megszólalt:
– Amikor megismertem őt, nagyon zárkózott volt. Nehezen lehetett vele szóba elegyedni, mindazonáltal nem tűnt rossz embernek, egy percig sem. Amikor táncolt... akkor teljesen megváltozott. Az egész lényéből áradt a táncművészet iránti szenvedély, ami mélyen belül fűtötte őt, s ezáltal messze ő volt a legjobb, legtehetségesebb a csoportban. Olyankor körbelengte valami földöntúli szépség. Aztán lassanként felém is megnyílt. Elmesélte, mennyire bántja, hogy a családja... Szóval hogy nem voltak jó viszonyban. Azt mondta, hideg és érzéketlen volt az otthoni légkör.
Andi ettől találva érezte magát. Nem tudta megmagyarázni, miért, de ez mélyen megragadt benne.
Hideg és érzéketlen légkör...
– Lelkiismeretesen próbált ezen változtatni – folytatta Tamás. – De miután az édesapja is elhagyta őket, nagyanyád pedig még inkább magába fordult, felhagyott a próbálkozással, és inkább a saját életére koncentrált. Kettőnkre, a jövőnkre. Egy kiegyensúlyozott, boldog nővé vált, aki úgy tárta ki magát a világ felé, mintha legalábbis akkor kezdett volna el élni. Néha csodálkoztam is, hogy vajon előtte miképpen élhette az életét, abban a jeges családi légkörben.
Andi megrendülten hallgatta. Jeges családi légkör. Vajon az édesanyám ugyanonnan jött, mint ahol most én vagyok? Ugyanabból a jégbörtöntől, ahol én is fogolyként vergődöm?
– Édesanyád nagyon jó ember volt – fejezte be Tamás. Andi tudta, hogy a beszámolónak vége, tudta, hogy apjának nagyon mélyre le kellett mennie, hogy ezt elmesélhesse... S tudta, hogy erre neki most mondani kell valamit.
– Én... Köszönöm, hogy elmondtad – kezdte. – Valóban jó ember lehetett. Sajnálom, hogy nem ismerhettem őt.
Üres, közhelyes szavak. De hogy őszinték-e? Úgy érezte, ehhez még rendbe kell tennie a zűrzavart a lelkében, el kell rendeznie mindent, hogy kitisztuljanak a kavargó érzések. Talán akkor meg tudja válaszolni.
Egy rövid ideig hallgattak. Aztán Tamás felsóhajtott, és az órájára nézett.
– Most mennem kell. Dolgom van a városban.
– Rendben – Andi, mintha csak erre várt volna, felpattant a székről, és a szobája felé vette az irányt.

Odabent leült az ágyára, és a falat bámulta.
Íme, most megismerhette az édesanyját. Vajon tényleg olyan ember volt, amilyennek Tamás lefestette, vagy a régmúltban létező nagy szerelem hatására írta le így? Talán csak ő látta az anyját ennyire jó embernek. Vagy a halála szépítette meg az emlékeket? Andi maga nem sokat tudott az efféle mélységekről, de azt már több ízben tapasztalta, hogy ha meghal valaki, akkor az illetőt mindig jó emberként emlegetik. Miért? Ha valóban mindannyian azok voltak, akkor miért a jó embereket ragadja el a Halál?
Oka volt annak, hogy az édesanyja meghalt? Vagy tényleg csak egy szerencsétlen véletlen volt?
Andi hevesen megrázta a fejét. Kezdett belefájdulni a feje ebbe a komor gondolatmenetbe. Egyáltalán miért gondolkozik ilyesmiken? Biztosan ez is annak a féleszű Attilának a hatása...
Gondolataiból telefoncsörgés zökkentette ki. Gyorsan előkereste a táskájából a készüléket.
– Halló?
– Na, mi újság? – szólt bele a telefonba Helga. – Jössz ma este iszogatni?
– Áh, semmiképp sem. Azt hiszem, kényszerpihenőre szorulok a tegnap este után.
– Merthogy?
– Úgy berúgtam, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány.
– Ne már! Komolyan? De hát ez nem jellemző rád! Eddig mindig sikerült mértéket tartanod.
– Eddig. De tegnap kiütöttem magam. Ráadásul, mintha ez nem lenne elég, összefutottam azzal az idiótával is...
– Kivel?
– Azzal az Attilával. Tudod, akivel a kocsmában dumáltunk...
– Ja, aki elhajtott téged?
– Köszönöm, hogy eszembe juttattad!
– Bocsi! – nevetett Helga. – No és most is lekoptatott? Vagy mi volt?
– Frászt... nála ébredtem...
– Micsoda?!
– De nem történt semmi! – sietett leszögezni Andi. – Viszont ő szedett össze, amikor már teljesen szétcsúsztam.
– Ez rendes tőle – jegyezte meg Helga.
– Ja, rendes... Utálom!
– Ennyire nehezen viseled, hogy elutasított? Ugyan már, te lány! Mind a tíz ujjadra jut egy-egy másik srác. Tedd túl magad rajta!
– De pont egy ilyen félisten pasas utasít vissza? Ez...
– Milyen félisten?! – vágott közbe Helga. – Teljesen átlagos kinézete volt!
– Átlagos? – hördült fel Andi. – Nagyon jóképű srác!
– Hol jóképű ő? Jó, elismerem, nem csúnya, de hogy félisten, az erősen túlzás!
– A kocsmában mégis úgy viselkedtél, mint aki fel akarja csípni!
– Jaj, ismersz... Én még egy seprűvel is flörtölök, ha az van kéznél! – nevette el magát Helga.
– De hát... Te tényleg nem láttad, mennyire helyes és férfias? Talán vak vagy?
– Én ugyan nem... Te vagy az, de érthető, hiszen a szerelem vak, mint tudjuk!
– Mi van?!
– Az van, kisanyám, hogy belezúgtál, mint vak ló a szakadékba! – vihorászott Helga.
Andi döbbenten elhallgatott. Barátnőjének szavai hideg zuhanyként érték, amivel nem tudott mit kezdeni. Tiltakozni akart, hiszen ez teljességgel lehetetlen; még hogy ő szerelmes legyen, ráadásul éppen ebbe a...? De a szavak nem jöttek a szájára, megakadtak valahol félúton, és a hirtelen jött felismerés zsibbadó érzéssel terült szét mindenében.
– Hahó! Itt vagy még? – hallotta Helga hangját.
– Öhm... igen, itt vagyok – kapott észbe Andi. – De most le kell tennem, ne haragudj. Szia!
Félredobta a telefont, és döbbenten meredt maga elé.
– Lehetetlen – motyogta.
De nem tudta kiverni a fejéből ezt a kezdődő gondolatot. Attila arcát látta maga előtt, Attila csókját érezte a száján, ami annyira más volt, mint az eddigiek... ezért volt más? De hát annyira idegesíti őt az a fiú... talán azért, mert más, mint a többi?
Vagy azért, mert számára más?
Andi mélyet sóhajtva hátradőlt az ágyán, s tanácstalanul suttogta:
– Te jó ég, most mit csináljak?


Jól tudom, mi ez a szívem mélyén
Mégis olyan, mintha nem érteném.

Mint a villám, megcsapott
Ettől nem lettem halott
Szívem torz árnyként dobog
Valahogy... más vagyok.
Lassan támad fel a szél
Lelkem megnyugvást remél
Egyszer én is hadd legyek
Szerető, érző lélek!

Ismeretlen tűz lobog a szívem rejtekén
Minden dobbanás fokozza, így lángolok én
Bárcsak ismerném, akkor tudnám, mit tegyek
Így csak némán reszketek.

Jól tudom, mi ez a szívem mélyén.
De nem tudom, mindezt hogy kezelhetném.

Mint a villám, megcsapott
Ettől nem lettem halott
Szívem torz árnyként dobog
Valahogy... más vagyok.
Lassan támad fel a szél
Lelkem megnyugvást remél
Egyszer én is hadd legyek
Szerető, érző lélek!

Ismeretlen tűz lobog a szívem rejtekén
Minden dobbanás fokozza, így lángolok én
Bárcsak ismerném, akkor tudnám, mit tegyek
Így csak némán reszketek.



Adrienn becsukta maga mögött a bejárati ajtót, majd nekidőlt, és tekintetét körbehordozta a kis lakáson.
Három napot kellett bent töltenie a kórházban. Ezalatt megfigyelték, pszichiáterrel kellett beszélgetnie, és elintéztek minden formaságot, amit ilyenkor kell. Adrienn mindenben igyekezett az orvosok elvárásaihoz igazodni, mert nagyon szeretett volna mihamarabb kijutni onnan. Végül saját felelősségre hazaengedték. „Haza…Mit jelent ez a szó egyáltalán?” tűnődött a nő.

Lassan a konyhapulthoz lépdelt, és feltett egy adag vizet forrni. Ahogy felnyúlt a szekrény ajtajához, hogy teafiltert keressen, pillantása megakadt bekötözött karján. Szomorúan bámulta. Tény, hogy kamaszkorában rengeteget vagdosta magát, de még sosem ment el olyan messzire, hogy az kis híján az életébe került. Azon gondolkodott, mit kellene most éreznie. Megbánást? Riadtságot? Pálfordulást, miszerint ilyet többet nem csinál? De semmi. Csak ürességet érzett, mély ürességet, ami elnyel minden lehetséges lélekrezdülést.
Merengéséből a felforrt víz bugyborékoló hangja rántotta vissza. Elkészítette a teát, majd letelepedett az asztalhoz, és révedező tekintettel nézte a bögréjéből felszálló gőzt.
Édesanyja nagyon kemény szavakat vágott hozzá a kórházban. Vajon igaza volt? Tényleg okkal létezik, okkal van a világon, és okkal maradt életben? Adrienn mindezt elképzelhetetlennek tartotta. Hiszen ha számot vet az életével, nem sok olyat talál benne, amivel bármi hasznosat adott volna a világhoz, vagy akár a saját létének, személyiségének fejlesztéséhez. Immár harmincnyolc éves, és nincs senkije, teljesen egyedül van, s ez világéletében így volt – akkor is, amikor még a családjával élt.

Milyen kegyetlen a Sors! Angéla sokkal inkább élte az életet. Ő kikeveredett a sötétségből, talált magának valakit, aki szerette, s akit ő is szeretett. Tervei, céljai, álmai voltak. De mire elindult volna az úton, ami a boldog jövőhöz vezeti, a Sors lecsapott, és elvette az életét.
Én itt vagyok tervek, célok, álmok nélkül. Társ nélkül. Szeretet nélkül. Cipelem a létezésem súlyát, pusztítom magam, bűnös vagyok, egy semmirekellő alak. Mégis életben vagyok, nem öl ki innen semmi sem. Ez volna a büntetésem? Angéla élni akart, neki a halál lett a büntetése. Én nem is élek, de nekem a létezés az. Ha ez így van, miért bűnhődünk?
Amióta az eszemet tudom, mindig is emésztő ürességet, vagy megmagyarázhatatlan fájdalmat éreztem belül. Mintha másoktól távol, egy szörnyű, sötét burokban élném az életemet, ahová senki sem tud behatolni, és én sem tudok kitörni. Évekig vágytam valakire, aki megért, aki támaszt nyújthatna, megölel, ha sírok, kiszabadít a sötétségből, fényt ad. Aztán lassanként eltűnt belőlem a remény, miszerint találok ilyen valakit. Fokozatosan eltávolodtam az emberektől, már csak üres arcokat láttam belőlük, homályos, messzi arcokat, mind egyformák voltak, egytől egyig. Egy idő után inkább néztem a sötétséget, mert még az is megnyugtatóbb volt a szememnek, mint ezek a kiüresedett ábrázatok, ezek a messzi-messzi életek. A rajzolás jelentett némi kiutat, legalább egy kis ideig elmerültem egy másik világban, ahol mindent meg tudtam jeleníteni, minden árnyat ki tudtam néhány percre ölni magamból, amíg alakot teremtettem nekik a fehér papíron. De aztán ez a világ is kilökött magából.

Adrienn ivott a teából, néhány másodpercig megtartotta szájában a kortyot, majd lassan lenyelte. Nem érezte az ízét. Felsóhajtott, és kavargatni kezdte az italt.
Közben eltűnődött: szeretett egyáltalán valaha valakit az életében? A családját nem. Sosem tudott mit kezdeni a jelenlétükkel, ezért jobbára bezárkózott a szobájába, hogy minél kevesebbet lássa őket. Ez igencsak megviselte őt: bűnösnek, hibásnak érezte magát, amiért így áll hozzájuk. Miután megfigyelte környezetét, hamar rájött, hogy nem ez a normális viselkedés, de nem tudott mit tenni ez ellen. Egy ideig azért próbálkozott: igyekezett szóba elegyedni a szüleivel és a testvérével, de mindenkinél falakba ütközött. Az anyja ilyenkor rendszerint zavarba jött, és rövidre zárta a beszélgetést. Az apja a sok munkára hivatkozott. Angéla pedig szintén alig-alig jött elő a szobájából, vele nem sok lehetősége volt beszélgetést kezdeményezni.
Aztán amikor Angéla szerelmes lett, ő maga próbált meg változtatni ezen az állapoton, de akkor már Adrienn volt szkeptikus és végletekig zárkózott. Pedig valahol mélyen mindig úgy érezte, szüksége volna a testvérére, talán ők ketten tehetnének valamit a jégburok és a sötétség ellen. De akkor már késő volt. Angéla pedig elkezdett a saját életével foglalkozni, hogy ha a családot nem is, legalább azt megmentse.

Talán nekem is ezt kellett volna tennem. A saját életemmel foglalkozni. De ahhoz élni is kellene… márpedig én soha nem tudtam, hogy kell azt. Én csak túlélni tudok. S az is egyre nehezebb volt minden egyes nappal.
Meg aztán Angélának könnyebb dolga volt. Hiszen kapott a Sorstól egy társat, valakit, aki szerette őt, aki elindította az úton. Volt mivel, volt kivel megalapoznia az életét. És az ember sokkal erősebb, ha valaki támaszt nyújt neki. Úgy küzdeni a szembeszéllel, hogy nincs hol megkapaszkodnod, amikor elsodor… úgy sokkal nehezebb, és kevesebb a esély, hogy győzöl.

Adrienn egyetlenegyszer hitte valakire, hogy a társa lehetne. Miután leérettségizett, anyja unszolására továbbment, és képzőművészetet tanult. Másodéves volt, amikor Angéla halála bekövetkezett. Ennek valamilyen úton-módon híre ment a főiskolán, és többen sajnálkozva pillantottak rá, illetve kifejezték részvétüket. Adriennek hányingere volt ezektől az üres szavaktól, amelyek mind-mind számára üres emberektől érkeztek.
Volt azonban egy fiú, aki kerülgetni kezdte őt. Időről időre odaszegődött mellé, amikor Adrienn cél nélkül sétált a folyosón, és próbált finoman, nem tolakodóan szóba elegyedni a lánnyal. Kérdéseket tett fel, amelyek segítségével esetleg megismerheti őt. Adrienn nehezen nyílt meg, de miután olyan őszinte érdeklődést látott a fiú szemében, amilyet még a saját családján belül sem tapasztalt, lassanként felengedett, és mesélni kezdett neki, jelentős és jelentéktelen dolgokról egyaránt. Jólesett neki, hogy kimondhat dolgokat, hogy végre nem csak magában ad nekik szavakat, hanem mással is megoszthatja érzéseit, gondolatait. Idővel teljesen megnyílt a fiú előtt, és azt vette észre magán, hogy izgatottan vár minden percet, amit vele tölthet el.
Eltelt néhány hét, talán hónap is, Adrienn pedig egyre jobban megszerette ezt a fiút. Várta, hogy mikor lép szintet a kapcsolatuk, mikor kerülnek egymáshoz még közelebb. Egy nap azonban, amikor végzett a főiskolán, és kilépett a kapun, meglátta őt, amint forró csókot vált egy másik lánnyal. Ez hideg zuhanyként érte a szívét. Dermedten állt, a lába mintha földbe gyökerezett volna, és nem bírta levenni a szemét a párocskáról.
Miután a fiú elengedte kedvesét, és elköszöntek egymástól, megfordult, s észrevette Adrienn-t. Elmosolyodott, majd odament hozzá.
– Szia! – köszönt. – Végeztél mára?
Adrienn nem felelt, kikerekedett szemekkel bámult rá.
– Valami baj van? – kérdezte a srác.
– Az a lány… – nyögte ki végül Adrienn.
– Igen? Mi van vele?
– Neked barátnőd van?
– Igen – felelte a fiú magától értetődően. – Már elég régóta.
– De én azt hittem… – képtelen volt befejezni a mondatot. A srác értetlenül nézett rá, majd arcán átfutott a felismerés. Ismét ránevetett, de ez már nem az a mosoly volt, ami Adrienn számára olyan sok jót jelentett.
– Azt gondoltad, hogy engem nőként érdekelsz? Édes vagy – kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa Adrienn haját, ám a lány riadtan hátrált egy lépést. A srác arcáról lehervadt a mosoly.
– Ne csináld már! Hiszen nem történt köztünk semmi olyasmi. Csak beszélgettünk.
– De akkor… miért kerested a társaságomat?
– Gondoltam, szükséged van valakire, akivel beszélgethetnél. Mindig olyan magányosnak tűntél, és hát azok után, amin keresztülmentél…
– Mire gondolsz? – vágott közbe Adrienn ingerülten, rosszat sejtve.
– A nővéred halálára, mi másra!
– A nővérem… – Adrienn elhallgatott. Tehát Angéla miatt volt minden. Pusztán sajnálatból, szánalomból volt mellette. Alig hallotta a folytatást; tompán visszhangoztak fejében a fiú további szavai. Nagy csapás, ha elveszítjük a szeretteinket… ilyen nehéz időben nem jó, ha valaki egyedül van… ő csak segíteni akart… azt gondolta, jót tesz majd neki, ha van mellette valaki, aki eltereli a figyelmét, akivel beszélhet…
Hát persze. Sajnálat. Részvétteljes szánalom. Ennyi jut neki.
– Adrienn? – szólította meg a srác tétován.
A lány erre felocsúdott, és villogó szemekkel bámult rá.
– Az eszedbe sem jutott, hogy én mindezt félreérthetem? Hogy ezzel többet ártasz, mint segítesz? Vagy idáig nem jutottál el, és csak az érdekelt, hogy saját magadat jobb embernek lásd a tükörben attól, hogy hívatlan megmentőt játszol egy gyászoló lánynak?
A fiú arca megkeményedett.
– Nehogy már én legyek a hibás, amiért segíteni akartam! – védekezett.
– Nem szorulok a segítségedre! – vágta hozzá Adrienn, majd sarkon fordult, és futni kezdett, céltalanul, kétségbeesetten, anélkül, hogy visszanézett volna. Egy pillanat alatt összetört benne a kialakult kép, amit felépített erről az emberről. Túlságosan megörült annak, hogy valaki törődik vele, és tíz körömmel kapaszkodott abba az elképzelésbe, miszerint ő az, akire mindig várt.

Ha tudta volna, hogy engem nem kavart fel úgy Angéla halála, mint amennyire egy normális embert fel kellene, biztosan megriadt volna. Akkor nem áll le velem beszélgetni, mert megrémül a bennem lakozó feneketlen sötétségtől.

Az volt az első és az utolsó alkalom, hogy közel engedett magához valakit. Soha többé nem bízott meg senkiben, elkerülte az embereket, csak minimális kommunikációt tartott fenn velük, amennyi a főiskolához és később a munkához kellett.
Ennek már tizennyolc éve, és azóta is egyedül van. Bezárva a saját világába, ahonnan most majdnem kisodródott az ismeretlen Semmibe. Valamiért azonban mégis életben maradt, és bár elképzelése nem volt a miértjéről, de ha már így esett, nincs mit tenni, továbbra is túl kell élnie.
Adrienn feltápászkodott, bement a nappaliba, és papírt, ceruzát vett elő.

Holnap majd belevetem magam az álláskeresésbe. Ma azonban rajzolni fogok, sokat, amíg be nem görcsöl a csuklóm, és amíg a szemem égni nem kezd…


Megrajzolok
Egy új életet
Ahol mindent újrakezdek.
Nem nagy dolog
Volt már ilyen
És most nem fáj úgy a szívem.

Jöjj, te drága képzelt világ
Feledtess el minden hibát
A tisztaságot alkotni kell
Hiszen máshogy nem érem el.

Néhány vonás
És minden szép
Csupa jótól csillogó kép.
Hadd higgyem el
Hogy van remény
Talán rám talál még a fény.

És addig rajzom lesz menedék
Ahol álmodni hív az ég
Az életet így túlélni kell
Magamtól nem dobhatom el.

Ahogy serceg minden vonás
Tompul minden torz látomás.
Az álomképet elhinni kell
Hátha egyszer ő emel fel.

Megrajzolok
Egy új életet.




Három nap telt el. Andi igyekezett elterelni a figyelmét a történtekről, valamint arról, amit Helga mondott neki a telefonban. Szerencsére kapott egy átmeneti hostess munkát, ami épp eléggé lekötötte őt ahhoz, hogy ne gondolkozzon.
Az utolsó ilyen munkanap után hazafelé ballagott. Amikor elhaladt a kedvenc sörözője mellett, megtorpant. Lappangott benne az iszogatás, bulizás hiányának érzete, ugyanakkor megriasztotta az emlék a legutóbbi ilyen alkalomról. Nem akart még egyszer úgy szétcsúszni, mint akkor.
Egyszer csak valaki megszólította. Andi a hang irányába kapta a fejét. Miki, az egyik korábbi kalandja közeledett felé. A lánynak már nem volt ideje elrendezni az arcvonásait, felvenni az álarcot, rejteni a bizonytalan érzéseket, kérdőjeleket. Mikinek is feltűnt, hogy valami nem stimmel nála.
– Minden rendben? – kérdezte, amikor odaért hozzá.
„Na nem, még egy szánakozó idiótára nincs szükségem!” – rázta meg magát Andi gondolatban. Magára erőltetett egy semleges arckifejezést.
– Neked is szia – szólalt meg kimérten. – Persze, hogy minden rendben! Miért ne lenne?
Miki halványan elmosolyodott.
– Nem beszéltünk már egy ideje. De látom, minden maradt a régiben.
– Ez van.
– És mi újság? Mit csinálsz erre? Netán vársz valakit?
– Nem. Munkából tartok hazafelé – felelte Andi könnyedén. Legalábbis annak szánta, és remélte, úgy is hangzott.
– Értem – Miki megköszörülte a torkát, majd fejével a söröző felé intett. – Nincs kedved meginni valamit?


A kocsmában még csak alig néhány ember lézengett. Andit ez némileg megnyugtatta. Helyet foglalt az egyik sarokban, majd hamarosan Miki is csatlakozott hozzá, kezében két korsó sörrel. Alighogy letette őket az asztalra, Andi máris a sajátja után nyúlt, és mohón kortyolt belőle. A fiú jót mulatott rajta.
– Ennyire szomjas vagy?
– Mondhatni – törölte meg a száját Andi. Pedig inkább csak a sör ízét hiányolta már.
Miki leült vele szemben, majd rágyújtott. Aztán Andi felé nyújtotta a cigarettás dobozt, ám a lány nemet intett a fejével.
– Szóval… mi a helyzet veled? – érdeklődött újfent a fiú.
Andi vállat vont.
– Semmi különös. Szokásos.
– Aha. Bulik, iszogatás, pasik, ugye?
„Inkább csak egy pasi…” – gondolta Andi, de ezt a világért sem mondta volna ki. Helyette biccentett.
– Ja, olyasmi.
Miki lassan kifújta a füstöt.
– Nem unod még?
– Kellene? – szegte fel a fejét Andi harciasan.
– Gondoltam, lassan kitombolod magad, és megállapodsz.
– Megállapodni? Mi vagyok én, nyugdíjas?
– Nem. De egy fiatal lány is kívánhat magának némi állandóságot.
Andi éles pillantást vetett rá.
– Ne mondd! Na és te? Van valakid? Találtál hőn áhított barátnőt, aki mellett megállapodhatsz? – az utolsó szót gúnyosan kihangsúlyozta.
Miki hátradőlt, és tűnődve bámult maga elé.
– Nem olyan egyszerű ám az. A világ ma már tele van olyan felfogású lányokkal, mint amilyen te vagy. Legalábbis én rendre ilyenekbe botlok bele.
– Talán csak te vagy túl érzelgős ehhez a világhoz.
– Miért lennék az? Csak mert kezdek ráunni a sodródásra, és találni akarok valakit, akit szerethetek?
– A szerelem úgyis csak gyengeség – legyintett Andi. Miki erre elkomorult.
– Most nagy butaságot mondtál – hajolt előre. – Épphogy a szerelem erősebbé tesz. Szilárdabban állsz a világban és nézel szembe a jövővel, ha tudod, hogy van valaki, aki ott áll mögötted, aki támogat a szerelmével, hisz benned, megtart, ha nehéz napok jönnek, akivel megoszthatod, ha valami jó dolog ér. Aki előtt nem kell megjátszanod magad és álarcot viselned, mert olyannak fogad el, amilyen vagy. Ha olyan embert szeretsz, akinél mindez viszonzásra talál, és aki nem él vissza az érzéseiddel, akkor igenis erőssé válsz, és nincs az a válság az életben, amely megrendíthet.
Andi csak nézett rá. Szeretett volna belekötni Miki monológjába, de nem jöttek szavak a szájára. Valahol mélyen úgy érezte, igaza lehet a fiúnak. Akár el is hihetné, elvégre neki nyilvánvalóan több tapasztalata van ebben. Egy másik része azonban még küzdött ez ellen; a szeretet, szerelem igenis gyengeség, neki pedig nincs szüksége senkire, jól megvan egymagában.
Végül inkább felhajtotta a sörét, majd megszólalt:
– Jöhet a következő kör?
Miki egy mosollyal nyugtázta a témaváltást.
– Máris hozom, hölgyem – állt fel az asztaltól.


Beesteledett. A kis kocsmában egyre csak gyülekeztek az emberek, a sör pedig fogyott. Andi és Miki már kellően spicces állapotba került, bárgyú mosollyal vitattak meg minden szóba kerülő témát.
– Voltaképpen el is tűzhetnénk innen – hajolt előre Miki.
– Nocsak, szobára vinnél? – vihogott Andi. – De hát én alkalmatlan vagyok egy nyálas párkapcsolatra!
– Jó, de amíg nincs nyálas párkapcsolatom, addig beérem egy forró éjszakával is.
– Ez a beszéd!
– Akkor gyere! – tápászkodott fel Miki az asztaltól.
– Máris, csak még ki kell mennem.
Andi elindult a mosdók felé. Enyhén ingatagnak érezte a járását, de most legalább nem került olyan állapotba, mint legutóbb. Sikerült mértéket tartania.
Amikor dolga végeztével a mosdókagylókhoz lépett, és szembenézett sápadt tükörképével, hirtelen eszébe jutott, amikor Attila összeszedte őt, miután rosszul lett. Látta maga előtt, ahogy vizes zsebkendővel törölgeti az arcát, ahogy kitámogatja a mosdóból.
Gondoskodott rólam.
Andi zavarodottan bámulta magát, aztán megrázta a fejét, és elhagyta a helyiséget. Miki már az ajtó előtt várt rá, és csibészesen vigyorgott. A lány viszonozta a mosolyt, és belekarolt.
Alighogy kiléptek az utcára, Miki magához húzta őt, és forrón megcsókolta. Andi belekapaszkodott a vállába, és kétségbeesetten próbált eggyé válni az érzéssel; nyelve táncot járt Mikiével, szemét összeszorította, de hiába igyekezett, újra és újra belehasított a felismerés. Ez nem olyan, mint Attila csókja. Az övé annyira más. Pedig Mikivel már máskor is volt dolga, ismeri a csókjait, az érintéseit. Most miért nem esik olyan jól?
A fiú elhúzódott tőle, majd kézen fogta, és elindult vele a lakásának irányába. Andi nem tiltakozott. Jó lesz Miki karjaiban, győzködte magát.
Amikor beléptek az ajtón, úgy érezte, mintha évekkel ezelőtt járt volna itt utoljára, pedig mindössze néhány hét telt el az utolsó együttlétük óta. Szembefordult Mikivel, és ezúttal ő kezdeményezett csókot. A fiú viszonozta, közben magához szorította őt, és keze felfedezőútra indult a hátán, derekán, fenekén. Andi erősen hozzásimult, és igyekezett átadni magát, ellazulni, élvezni az érintéseket. Csakhogy nem érzett semmit.
Valahogy beljebb keveredtek a lakásban, már a hálószoba felé tartottak, aztán Andi egyszer csak az ágyon találta magát. Érezte Miki kezét, ahogy elkezdi őt kibontani a ruháiból. Közben a fiú ajka a nyakát barangolta be. Erre máskor már rég beindult, most azonban csak ürességet érzett, a teste mintha jégből lett volna. Amikor Miki keze a melléhez ért, hirtelen jeges rémület mart a szívébe.
Én ezt nem akarom! Nem, nem, nem!
Annyira megmerevedett, hogy az már Miki figyelmét sem kerülte el. Megállt, és rábámult.
– Minden rendben? – érdeklődött tétován.
Andi megrázta a fejét. A fiú értetlenül nézte őt.
– Nem akarod? – tette fel a kérdést.
– Nem... – hangzott a halk felelet. Andi eltolta Miki kezét, majd felült az ágyon, és rendbe szedte magát. Minden ízében reszketett, arcát a kezébe temette. Szeretett volna mélyen elsüllyedni szégyenében. Sosem került még ilyen helyzetbe.
– De hát… valami baj van? – hallotta Miki hangját.
– Én magam vagyok a baj – motyogta a tenyerének.
Egy teljes percig súlyos csend telepedett a szobára. Aztán Andi hallotta, hogy Miki felkel mellőle, és kimegy a helyiségből. Kísértést érzett, hogy kihasználja az alkalmat, és egyetlen szó nélkül kereket oldjon, ám ekkor csobogó hang ütötte meg a fülét. Néhány másodperc múlva Miki visszatért a hálószobába, leült Andi mellé, és egy pohár vizet nyújtott felé. A lány remegő kezekkel átvette, és belekortyolt.
– Nos, mi tagadás, azon sem lepődtem meg volna jobban, ha megszólal az ágy – csóválta a fejét Miki. – Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen mondatot fogok tőled hallani.
Andi akaratlanul is elnevette magát, habár belül legszívesebben sírt volna.
– Én sem hittem volna. Sosem fordult még elő ilyen velem.
– Akkor most mi az oka? Valamit rosszul csináltam?
– Nem.
– Hát? Nem érzed jól magad?
Andi tehetetlenül megvonta a vállát, de nem mert Mikire nézni. A fiú csak figyelte őt, majd elmosolyodott.
– Valaki más van a képben? – tette fel a kérdést, amitől Andi rettegett.
– Nem! – vágta rá a kelleténél kicsit hevesebben.
– Szerintem meg de. Szóval?
– Ó, hogy az ördög vinne el! – háborgott Andi. – Jó, rendben. Van egy srác, aki tetszik, és szerettem volna eltölteni vele egy éjszakát, de nemet mondott, és ez frusztrál. Főleg, mert azóta kétszer is összefutottunk teljesen véletlenül, és idegesít a jelenléte.
Miki felnevetett, mire Andi dühösen fordult felé.
– Most meg mi olyan mulatságos?!
– Hogy mi? Az, hogy úgy látszik, téged is elért az a bizonyos „gyengeség”, amiről beszélgettünk a kocsmában.
– Ugyan már! – legyintett a lány. – Én még sosem voltam szerelmes!
– És? Ez mindjárt kizárja a lehetőségét, hogy valaha az legyél?
– Nem, de… akkor sem lehetek az! Ilyesmi nem jellemző rám.
– Szerintem ez nem azon múlik, kire mennyire jellemző.
– Nem lehet!
– Miért nem? Talán a kiszemelted házas, és gyerekei vannak?
– Nem, csak… egyszerűen nem lehet, és kész!
– Ja, bocs. Nem tudtam, hogy ma már tiltva van a szerelem.
– Hagyj már a szentimentális dumáiddal! Nekem nincs szükségem ilyen nevetséges érzelmekre, ennyi az egész.
Miki a két keze közé fogta Andi arcát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
– Akkor mégis mire van szükséged, te lány? Mert, mint azt a mellékelt ábra mutatja, nem arra, hogy leigyad magad, és egy olyan srác karjaiban keress menedéket, aki érzelmi szempontból nem jelent veszélyt. Lehet, hogy eddig működött, de most nem működik. Te nem akarsz velem lefeküdni. Felőlem megpróbálhatod még öt-hat másik sráccal ugyanezt, de borítékolni tudom az eredményt. Neked az az ember kell. Fölöslegesen küzdesz ellene.
Andi dermedten hallgatta Miki szavait. Mire a mondandó véget ért, potyogtak a könnyei. A fiú tökéletesen rátapintott a lényegre. Nem akarta hallani ezeket a szavakat, de igazak. Ő maga sem értette, miért érez ilyen nagy rettegést, valahányszor a szerelem témakör szóba kerül, főleg, ha ő az érintett. De az tény, hogy borzasztóan félt, megmagyarázhatatlan módon menekült előle, és attól is félt, mi lesz akkor, ha megáll, és szembenéz az ismeretlennel.
Miki finoman letörölte a könnyeit, és megsimogatta a haját.
– Na, szedd össze magad, aztán menj, és keresd meg azt a srácot!
– De én…
– Nincs de! Andi, csak egy életed van. Ne menekülj, tegyél egy próbát, mert később nagyon fogod bánni, hogy elszalasztottad a lehetőséget.
– És ha ez nem is nagy lehetőség? – vetette ellen Andi. – Mire föl vannak az emberek ennyire oda a szerelemért? Te is tettél rá próbát, mégis egyedül vagy. Mi van, ha ez is csak egy mulandó, rövid fellángolás?
– Akkor elmondhatod, hogy volt egy rövid, de szép szerelem az életedben, és továbbmész. Igen, lehet, hogy most egyedül vagyok, de nem bántam meg egyik párkapcsolatomat sem, mert szép időszakokat élhettem meg általuk. Semmit sem szabad megbánni, ami akár egy kicsi örömet is hoz az embernek. Arra kell törekedni, hogy boldogok legyünk akár rövidebb, akár hosszabb ideig, nem lehet mindent kikerülni, csak mert félünk, hogy mi lesz, ha mégsem működik – szünetet tartott, majd halkan megismételte: – Menj, keresd őt meg!
Keresse meg? Ilyenkor? Őrültség! De innen valóban jobb, ha most megy.
Szó nélkül felállt, és elindult kifelé. Az előszobában visszafordult, és Mikire nézett, aki addigra már a hálószoba ajtófélfájának támaszkodva figyelte őt.
– Sajnálom ezt a mait – motyogta Andi bűntudatosan. A fiú elmosolyodott.
– Ne sajnáld! Remélem, tudtam segíteni valamennyit.
– Nem tudom – felelte Andi őszintén. – De… mindenesetre köszönöm.
Miki biccentett, a lány pedig sarkon fordult, és kilépett az ajtón.

„Hogy segített-e?” – tűnődött Andi, miközben sietős léptekkel haladt végig az úton, nem nézve, merre megy.
Talán segített. Miki szájából valahogy minden sokkal egyszerűbbnek hangzott. De vajon tényleg az lenne? Neki van igaza? Vagy csupán megszépíti az általa megélt emlékeket, s ezáltal elferdíti az igazságot? Mindezt csak egyféleképpen derítheti ki.
Mire észbe kapott, ott állt a ház előtt, ahol Attila is lakik. Hirtelen megriadt, nem értette, mit keres itt. Úgy érezte, hülyét csinál magából. Nem tudott mit kezdeni azzal az égető érzéssel, ami elöntötte arra a gondolatra, hogy Attila ott van a házban az első emeleten, talán éppen alszik, abban az ágyban, ahol néhány napja ő aludt…
Dühös volt önmagára, amiért ilyen nevetséges dolgokon gondolkodik, de az érzés csak nem akart szűnni. Visszagondolt arra a reggelre, amit nála töltött, felidézte, ahogy Attila a maga természetességével kávét főzött neki, megmasszírozta a fájós fejét, beszélgetett vele, megölelte, amikor sírt. Minden olyan magától értetődő volt, olyan különösen hangulatos. Ilyen lenne egy párkapcsolat? Mert ezek apróságok, nincs bennük önmagában semmi kiemelkedő. Micsoda fura ellentét: amikor az ágyában ült, és együtt kortyolgatták a kávét, akkor minden természetesnek tűnt, nyugalmat érzett magában, de ha nincs vele, olyan, mintha emésztő tűzben égne, hiányérzet gyötri, türelmetlenné válik. Miért ilyen zavaros ez az egész? Melyik a szerelem igazi arca?
Ahogy ezen tűnődött, egyszer csak nyílt a kapu, és kilépett rajta valaki. Andi szíve nagyot dobbant, amikor felismerte az érkezőt.
– Meddig szándékozol még itt ácsorogni? – szólalt meg Attila. – Már vagy negyed órája figyellek az ablakból.
Andi kis híján felnevetett. Ennyit arról, hogy Attila talán éppen alszik, abban az ágyban, ahol ő volt nemrég.
– Mi járatban ilyen későn? – kérdezte a fiú, miközben odasétált hozzá. – Nem szoktál még le az éjszakai életről?
– Találkám volt – felelte Andi, s maga sem értette, miért éppen ez szaladt ki a száján.
– Randi?
– Olyasmi. De nem jött össze.
– Mi történt?
– Semmi. Nem működött.
– És most hogy kerülsz ide?
Andi ezúttal közel sem érezte magát nyugodtnak. Az utóbbi néhány óra, az iszogatás, a félresikerült majdnem-együttlét, a Mikivel való beszélgetés, valamint az, hogy Attila ott állt vele szemben – mindez sok volt egyszerre, egy hatalmas zűrzavarként elegyedtek össze a lelkében. Úgy érezte magát, mintha kilométereket futott volna, vagy mint akit összevertek. Még beszélni is alig volt ereje, száraznak érezte a torkát. De ha már itt van, beszélnie kell, Attila csak áll előtte, és várja a válaszát. Egy biztos, már tudja, mit akar mondani. Így, hogy újra látja a fiút, valahogy kitisztultak a kimondatlan kérdésekre a válaszok.
Nyelt egyet, és halkan beszélni kezdett:
– Azt mondtad, szeretni akarsz. Megismerni és szeretni. Az nem lesz egyszerű, mert én sem ismerem még igazán magam. Azt hittem, hogy igen, de éppen te ébresztettél rá arra, hogy mégsem. Mert amiket a jöttöddel kiváltottál belőlem, azokkal az érzésekkel még sosem találkoztam. Szóval nekem is meg kell ismernem önmagamat. De tessék, itt vagyok, segíts az ismerkedésben! És taníts meg szeretni, mert én olyat nem tudok. Még sosem szerettem. Abban sem vagyok biztos, hogy menne. De szeretném, ha megmutatnád, hogy az milyen. Nem ígérhetek semmit, mert fogalmam sincs, mi lesz. De ha már felforgattad az életemet, ha már elvetted a régit… akkor mutasd meg azt az újat, amit adni tudnál helyette.
Vegyes érzése volt: egyrészt megkönnyebbült, hogy végre kimondta ezeket a szavakat, végre testet adott az érzéseknek, megfogalmazta őket – másrészt azonban borzasztóan félt Attila reakciójától, és azok a másodpercek, amelyek a mondandóját csöndbe burkolva követték, ólomsúlyként nehezedtek a szívére.
Attila mélyen a szemébe nézett, mintha bizonyságot keresne bennük, alátámasztást, hogy Andi őszintén beszélt. Aztán közelebb lépett hozzá.
– Rendben – ennyit mondott; majd magához húzta a lányt, és megcsókolta. Andiból minden felszakadt, könnyei újra előtörtek, a súly lezuhant szívéről, és a megkönnyebbülés zsibbasztó hatással áradt szét a testében. Belekapaszkodott Attila vállába, és szenvedélyesen viszonozta a csókot.
„Ez az a csók” – állapította meg magában. – „Ezt az érzést kerestem. Az ő csókja.”
Amikor ajkaik szétváltak, Andi reflexszerűen simult Attila karjaiba, aki szorosan ölelte a reszkető testet.
– Nem fogunk semmit sem elsietni – súgta a lány hajába. – Ne haragudj meg rám, ha nem akarlak azonnal ágyba cipelni, és ne szaladj el, ha összeszólalkozunk valamin, mert attól még működhet. Rendben?
Andi bólogatott. Tudta, hogy nem lesz egyszerű, főleg mert neki mindez még teljesen ismeretlen terület. De épp eleget csatázott önmagával. Miért ne próbálhatna meg boldog lenni valakivel? Talán tényleg működhet. Mert egy dolgot biztosan tudott: soha nem érezte még magát olyan biztonságban, mint Attila karjaiban.
És ha ez ennyire jó érzésekkel jár, akkor nagy baj nem történhet…