– Ez az az utca? – kérdezte Becca, miközben lassított az autóval.
– Igen – felelte mellette Kimberly, és gyomra összerándult az idegességtől. – Dylan az ötös szám alatt lakik.
– Oké. – Becca leállította a motort, majd hátrafordult. – Noelle, megvagy?
– Igen, csak dobtam egy sms-t Jasmine-ra, hogy tudja, merre vagyok.
– Jó, akkor menjünk!
– Nem maradhatnék a kocsiban? – próbálkozott Kim.
– Mi van, betojtál? – szólt rá Becca türelmetlenül. – Ne parázz, minden oké lesz. Te szépen összepakolod a cókmókodat, mi addig elcsevegünk az úriemberrel.
– Lehet, hogy nincs is otthon!
– Abban az esetben betörünk, és kiszolgáljuk magunkat.
– Oké… – Kimberly maga sem értette, miért reszket ennyire. Nem volt ez jellemző rá. Azonban ilyen helyzetbe sem került még, hogy a cuccait úgy kell kimentenie egy vadállat barlangjából. Igaz, segítségre sem számíthatott soha… most meg itt van két lánnyal, akiket alig ismer, és mégis azon vannak, hogy az ő dolgait visszaszerezzék. Kim nem tudta hová tenni ezt az egészet.
– Ne most ábrándozz! – bökte meg Becca. – Szálljunk ki, aztán indulás!
– Jó, menjünk – eszmélt fel Kimberly. Kikecmergett az autóból, Becca és Noelle pedig követte. Szűk, koszos utcákon mentek keresztül, míg végül elértek az ötös számhoz.
– De szar ez a környék – fintorgott Noelle.
– Hallgass! – sziszegte Becca, majd megnyomta a csengőt. Egy-két perc elteltével lépéseket hallottak odabentről, majd kinyílt az ajtó, és egy szálkásan izmos, dús, sötét hajú, borostás férfival találták szemben magukat, aki fehér trikót és szabadidőnadrágot viselt.
– Üdv! – köszönt Becca illedelmesen. – Maga Dylan?
– Igen. Mit akarnak? – kérdezte Dylan, majd észrevette Kimet, és az arca elsötétült. – Te meg mi a francot keresel itt?!
– Tudja, a havernőnk tegnap olyan hirtelen távozott, hogy nem volt alkalma magával vinni a cuccait – közölte Becca csevegő hangon. – Ugye megengedi, hogy bemenjünk, és összeszedjük a dolgait?
– Még mit nem! – fújta fel magát a férfi. – Ez az én lakásom, ide ez a ribanc többé be nem teheti a lábát, ahogy a haverjai sem.
– Nekem így is jó – vont vállat a lány, majd egy hirtelen mozdulattal beletérdelt Dylan ágyékába. A férfi kiáltva összegörnyedt, Becca pedig nemes egyszerűséggel visszalökte őt a lakásba, és bement. Noelle követte, és karon ragadva húzta magával Kimberlyt, aki dermedten bámult maga elé.
Noelle becsukta az ajtót, és nekidőlt, Becca pedig a fekvő Dylan mellkasára tette a lábát.
– Kezdj el pakolni! – szólította fel Kimet, aki hirtelen feleszmélt, és kapkodva engedelmeskedett.
– Mégis hogy képzelik ezt? – hörögte a férfi.
– Maga hogy képzelte, haver, hogy egy nőt képes volt kitenni a holmija nélkül az utcára? – vágott vissza Becca.
– Ez magánlaksértés! Hívni fogom a rendőrséget!
– Hívja csak! Nagyon szívesen megvárjuk – szólt közbe Noelle cinikusan. – Aztán ha kiértek, megmondjuk neki, kik vagyunk, és hogy egy bántalmazott nőnek segítünk a cuccaihoz jutni.
– Bizony, öreg! – bólintott Becca. – Shelteridge-ből jöttünk, és most már Kimet is a menekült nők között tartják számon, hála magának. Az itteni rendőrség nem szereti a magafajta kemény legényeket. Szóval nem ajánlott hívnia a rendőrséget, mert maga jön ki rosszul belőle!
– Csesszék meg! – köpte Dylan, miután felismerte szorult helyzetét. Kimberly ezalatt előásta a bőröndjét, és olyan gyorsan pakolt, ahogy csak tudott. Nem volt túl sok mindene, néhány ruhadarab, egy-két kabala, amikhez érthetetlen módon ragaszkodott, néhány bizsu ékszer, valamint egy kevés pénz. Még egyszer végignézett a kicsi lakáson, majd a lányokhoz fordult.
– Kész vagyok! – jelentette ki.
– Akkor gyere! – nyitotta neki az ajtót Noelle. Becca megvárta, amíg kimennek, majd a biztonság kedvéért még egy jókorát belerúgott Dylan oldalába, hogy a férfi ne tudjon egykönnyen feltápászkodni.
– Egy élmény volt – búcsúzott el, majd sietve távozott ő is.
– Nyomás a kocsiba, lányok! – utasította a kint várakozókat, miközben előkapta a slusszkulcsot. Kimberly bőröndöstül beült hátra, Noelle az anyósülésre, végül Becca is bepattant. Gázt adott, és gyorsan elhajtottak a helyszínről.
– Tyű – fújta ki a levegőt Kimberly, az elöl ülő két lány pedig nevetve pacsizott.
– Szívesen bevertem volna még néhányat annak a görénynek – ismerte el Becca. – Utálom az ilyen férgeket.
– Jól nyomtad! Erre az akcióra inni kell – jelentette ki Noelle, majd hátrafordult Kimhez. – Na, minden oké, csajszi? Örülsz a cuccaidnak?
– Igen. Köszönöm – motyogta Kimberly, és zavartan elnézett, hogy ne kelljen viszonoznia a lány barátságos mosolyát. Belül azonban le volt nyűgözve. Annak idején sok társaságnak volt már tagja, de egyikőjük sem állt volna ki érte így.
Becca mobilja megcsörrent. A lány fél kézzel felvette a telefont.
– Mondjad, Lea! – hallgatott egy sort, majd lassított. – Hol van pontosan? Aha. Oké, megyek érte.
Miután bontotta a vonalat, így szólt:
– Csajok, tennünk kell egy kis kitérőt. Leának most jelentették, hogy Bushdell egyik utcáján ül egy lány, és állítólag elég rossz bőrben van. Fel kell vennünk minél előbb. Nem gáz, ugye?
– Nem, dehogy – mondta Noelle. – Menjünk érte gyorsan, mielőtt valami barom lecsap rá!

*

Amikor Skipper hazaért, Melinda a nappali kanapéján kuporgott. A lány csendben behúzta maga mögött az ajtót, és várt néhány pillanatot. Újra feltámadt benne az érzés, mennyire mániákusan odavan Melindáért. Lételeme volt a flörtölés, a kalandok, de a szíve teljes egészében ezé a göndör barna hajú, gyönyörű lányé volt. Belül kicsit mardosta a bűntudat, amiért félrelépett Teresával, de nagyon nehezen viselte, hogy Melinda elutasítja a szexualitást, és ez állandó frusztráltságot okozott benne. Félretette a gondolatait, és tétován odament hozzá. Melinda alig láthatóan összerezzent, amikor leült mellé.
– Ne haragudj – kezdte Skipper. – Tudod, hogy milyen heves a természetem.
– Én kérek bocsánatot – szólt közbe halkan Melinda, de kerülte barátnőjének pillantását. – Nem kellett volna előhozakodnom ezzel a témával.
– Ugyan… csak értsd meg, amikor idekeveredtél… nem voltál abban az állapotban, és még most sem vagy – magyarázkodott Skipper érthetetlenül, de magában továbbra is mániákusan szajkózta: „Az enyém vagy, az enyém, enyém, enyém…!”
Melinda hallgatott. Pillantása elrévedt a szemközti fal felé, és visszajátszotta azt az éjjelt, amikor idekerült. Még mindig megjelenik a rémálmaiban…
Skipper közelebb csúszott hozzá, és óvatosan átkarolta őt, mintha attól félne, hogy a lány porcelánból van. Melinda elernyedve nekidőlt. Beszívta Skipper parfümének illatát, ez mindig megnyugtatta. Ahogy az ölelése is. Kötődött hozzá, mint egy gondoskodó nővérhez. Kötődött hozzá, mert nem volt senki más. Arra gondolt, hogy ha nem volna az áruló teste, ami kifelé vonzza a férfiakhoz, akkor minden rendben lenne. És ha nem félne Skippertől. És ha nem lett volna az az éjjel, amikor idekerült…

*

„Nem akarom kinyitni a szememet. Félek. Hűvös a levegő, vagy csak régen voltam kint. Elgyengültem. Nem tudok felállni. Autó zaját hallom. Felém tart. Ne… Fékezés. Ajtócsapódás. Felém közeledő léptek. Egy kéz könnyű érintése. Összerezzenek.”
– Ne félj, nem akarlak bántani! – Becca guggolt mellette. Noelle is kiszállt, Kimberly pedig a letekert ablakon keresztül szemlélte az eseményeket. Elszörnyedve nézte az út szélén kuporgó lányt, akinek természetes szőke haja mosatlanul tapadt össze. Egy valaha fehér kapucnis pulóvert, térd alá érő zöld szoknyát és koszos edzőcipőt viselt. Összességében úgy nézett ki, mint aki a kukából mászott elő. Átölelte felhúzott lábait, és továbbra sem nyitotta ki a szemét.
– Segíteni jöttünk – szólt Becca. – Gyere, elviszünk egy biztonságos helyre.
– Nem… – motyogta a lány mozdulatlanul. Rettegett, képtelen volt abban bízni, hogy nem verik át. Becca keze még mindig a vállán pihent.
– Hogy hívnak? – kérdezte, és várt türelmesen.
Csönd.
– Mi a keresztneved? Én Becca vagyok. És te?
– Barbie – suttogta a lány alig hallhatóan.
– Szép neved van – mosolygott az iker halványan. Kim döbbenten konstatálta, milyen lágyan és kedvesen beszél a lányhoz. Eddig csak egy lazább, nagyszájú oldalát látta, most azonban csupa türelem és megértés volt.
– Mit akarsz tőlem? – szólalt meg Barbie reszkető hangon.
– Tőled semmit, csak segíteni szeretnék. A vak is láthatja, hogy bántottak.
Barbie még jobban összehúzta magát, és könnyek peregtek le az arcán. Becca olyan közel hajolt hozzá, mint aki egy bizalmas beszélgetést kíván lefolytatni valamelyik régi ismerősével.
– Engem is bántottak annak idején – súgta. – Sokat. Testileg-lelkileg. Mindenem fájt, és azt hittem, bele fogok halni. Lefogadom, hogy most te is így érzel.
Barbie kinyitotta a szemét, és tétován felnézett a hozzá beszélőre. Tiszta, égszínkék tekintete kutatva, bizonytalanul fürkészte az arcát.
– De azóta már sokkal jobb – folytatta Becca. – Összeszedtem magam, mert volt mellettem valaki, akivel számíthattunk egymásra. Engedd, hogy segítsünk, és akkor te is jobban leszel.
Barbie néhány másodpercig nem reagált a hallottakra. Aztán aprót bólintott.
– Gyere! – Becca felsegítette őt a földről, és a kocsihoz támogatta. Noelle kinyitotta neki a hátsó ajtót, Kim pedig arrébb csúszott a cuccaival. Ahogy Barbie beült mellé, pillantásuk összetalálkozott, majd gyorsan elkapták a tekintetüket egymásról. Kimberly hátradőlt, és azon tűnődött, hogy mi ez a furcsa, melengető érzés a mellkasában. Ezen a napon új fogalmakkal és érzésekkel találkozott: összetartás, egymásért való kiállás, segítségnyújtás. Mindössze második napja élt Shelteridge-ben, és bár Barbie-t elnézve arra a következtetésre jutott, hogy neki semmi keresnivalója ott a rongyos, saját maga által elrontott életével, mégis valahol mélyen azt érezte: közéjük akar tartozni…

*

Lassan beesteledett. A bár hivatalosan este hattól reggel hatig tartott nyitva, de forgalomfüggő volt, ezért előfordult, hogy hamarabb zártak. Mindenesetre Skipper kolléganője, Raquelle pontban hatkor kinyitott, és még be sem állt a pult mögé, amikor belibbentek első vendégei. Az ajtónyikorgásra odakapta a fejét.
– Hát persze, a híres-nevezetes Hármas! – jegyezte meg rezignáltan.
A Hármas. Mindenki így csak így emlegette Jenny, Macy és Sally trióját, akik nemcsak egy fedél alatt éltek, de együtt is jártak. Amikor a településre költöztek, még csak az éjbarna hajú Macy és az afroamerikai Sally alkottak egy párt, viszonylag friss kapcsolat volt az övék. Aztán Sally félrelépett a babaarcú szőkeséggel, Jennyvel. Miután erre fény derült, Macy először természetesen kiakadt, aztán valahogy megismerte a bizonyos harmadik felet, és ő is az ágyában kötött ki. Ezután egyre sűrűbben szerveztek hármas programokat, és képtelenek voltak választani egymás között. Végül nem is tették, így maradtak, és azóta minden rendben működött közöttük.
– A szokásos málnafröccsöt? – kérdezte Raquelle, miután beállt a pult mögé.
– Jöhet! – kuncogtak a lányok.
– Én egy korsó sört is kérnék mellé – tette hozzá Sally.
– Te nem bírod annyira a piát, megint ki fogsz dőlni idő előtt – forgatta a szemét Macy.
– Ha jól hallom, terveitek vannak éjszakára – állapította meg Raquelle faarccal, azzal egy időben, hogy az ajtó újra kinyílt.
– Tervek? – robbant be Skipper a helyiségbe. – Én is csatlakozhatok?
– Mi van, eltévedtél? – kötött bele Raquelle. – Te csak éjfélkor kezdesz.
– Attól még megihatok valamit munkaidőn kívül, Miss Elérhetetlen – vágott vissza Skipper, a gúnynévvel utalva arra, hogy Raquelle mindenkit leráz magáról, és még senki nem látta nővel, pedig állítása szerint leszbikus. Rézvörös hajával, fehér porcelánbőrével és törékeny alkatával nagyon is jó nőnek számított Shelteridge-ben, és sokan próbálkoztak már nála, köztük természetesen Skipper is. Ő azonban senkinek nem adta be a derekát, és sosem indokolta meg, miért zárkózik el mindenkitől.
Raquelle figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, inkább a kiszolgálással foglalkozott.
– Mégsem kérek sört – visszakozott Sally, amin a barátnői jót nevettek.
– Na, és hogy megy a hármas? – érdeklődött Skipper lelkesen a lányoktól.
– Megfelelően – felelte Jenny pajkosan.
– De mégis, avassatok már be! Hogy működik ez nálatok? Ha csak ketten vagytok beindulva, a harmadik azalatt mit csinál? És ha csak az egyiknek van kedve hozzá, a másik kettőnek meg nem?
– Akkor segít magán – szólt közbe Sally unottan, belefojtva Skipperbe a további indiszkrét kérdéseket.
– Az olyan snassz – fintorgott a lány.
– Fejezd be a faggatózást! – szólt rá Macy. – Az intim dolgaink ránk tartoznak, nem kell tudnod konkrét részleteket. Használd a fantáziádat, és kész.
– Ne! – kiáltott fel Raquelle pánikszerűen. – Ha ez a szerencsétlen elkezdi használni a fantáziáját, az rosszabb, mintha faggatózna!
Skipper a középső ujjának felmutatásával válaszolt. A lányok felhajtották az italukat, fizettek, majd elindultak kifelé.
– Na, hadd menjek veletek! – kiáltott utánuk Skipper, de a hármas csak nevetett, és vissza sem néztek.
– Inkább a barátnőddel foglalkoznál – csóválta a fejét Raquelle rosszallóan. – Tényleg, hol van?
– Otthon pihen.
– Hát, nem lennék a helyében.
Skipper felmutatta a másik középső ujját is, majd leadta a rendelését.

*

Teresa épp a bár felé tartott, amikor belefutott a hármasba.
– Ne menj, Skipper odabent van! – figyelmeztette Macy játékosan. Teresa azonnal visszafordult.
„Abból a nőből mára bőven elég volt” – gondolta. Ekkor érkezett meg Becca rózsaszín autója, ami tőle nem messze parkolt le. Teresa a kulcsait keresgélte a táskájában, miközben Becca és Noelle kisegítették a hátul ülőket a kocsiból. Barbie megtántorodott, az ikerlány pedig gyorsan belekarolt.
– Hogy érzed magad? – kérdezte tőle.
– Szédülök – felelte Barbie halkan, majd körbenézett, hová került, és tekintete megakadt a vörösesbarna hajú lányon. Arcára ráfagyott a döbbenet.
– Teresa – hebegte. Az említett ezt hallva kíváncsian feltekintett a táskából – és megdermedt.
– Lydia – suttogta, és úgy bámult rá, mintha kísértetet látna.
– Mi van? – lépett oda Noelle Beccáékhoz. – Ismeritek egymást?
– Teresa – ismételte Barbie megkövülten. Elengedte Becca karját, és gyengén megindult előre. Teresa, mint aki mély álomból ébredt, eleredő könnyekkel rohant oda gyerekkori barátnőjéhez, és szorosan magához ölelte. Együtt zokogtak egymás vállán, és egyre csak a másik nevét ismételgették. A többiek döbbenten nézték a jelenetet.
– Lydia? – eszmélt fel Noelle. – Nekünk azt mondta, Barbie a neve.
– Barbie! – nevetett Teresa felszabadultan, miközben még mindig ömlöttek a könnyei. – Hát persze, mindig így becéztem a szőke haja, kék szeme és rózsaszínmániája miatt.
Eltartotta magától barátnőjét, és aggódva mérte végig.
– Mondd, mi történt veled? – kérdezte. Barbie azonban riadtan rázta a fejét.
– Ne faggasd, nem beszél – mondta Becca.
– Talán majd idővel – vélte Teresa, és kisimított egy piszkos hajtincset Barbie arcából.
– Nézd, vinnünk kéne őt a bántalmazottak közé… – kezdte Becca, ám Teresa határozottan közbevágott:
– Szó sem lehet róla! Velem marad. Majd én rendbe teszem, és vigyázok rá.
– Veled akarok maradni – sírta Barbie is.
– Így lesz – biztosította Teresa. – Többé nem veszíthetlek el!
– Jó, elég a drámából! – legyintett Becca türelmetlenül. – Akkor veled marad, és kész. Nekem viszont muszáj pihennem valamennyit. Kell még segítség? – fordult Kimberly felé, aki csak megrázta a fejét. Örült, hogy Becca véget vetett a nagyjelenetnek. Külső szemlélőként nem sokat értett a látottakból, de az elmúlt órák érzelmi hatásai már így is soknak bizonyultak számára. Fogta a bőröndjét, és elindult Delia lakása felé, Teresa betámogatta magához Barbie-t, és a másik két lány is hazaballagott.

– Szia! Hogy telt a napod? – fogadta Kimet Delia.
– Sűrű volt – foglalta össze röviden Kimberly, majd diadalmas arccal a bőröndjére bökött. – Végre nálam vannak a cuccaim!
– Szuper! – vigyorodott el a lány. – Akkor szabadulj is meg ettől az ócska ruhától, ami rajtad van!
Kimnek nem kellett kétszer mondani. Beviharzott a kisszobába, és elégedetten nézte át a dolgait. Mire Delia utánament, már világoskék hosszú ujjú felsőben és farmer miniszoknyában feszített.
– Na, ez igen! – biccentett elismerően Delia. – Így máris jobban nézel ki.
– Azért rám ne mozdulj!
– Kösz, kihagyom. Örülök, hogy sikerült visszaszerezni a cuccaidat. Simán ment?
– Volt némi akadékoskodás az exem részéről, de Becca lerendezte.
– Na, mondtam én, hogy nem lesz gond.
– Visszafelé meg fel kellett vennünk egy lányt – mesélte Kimberly, mire Delia érdeklődve fordult felé.
– Igen? Akkor élesben végignézhettél egy mentőakciót.
– Bár ne néztem volna. Mármint… – Kim elbizonytalanodott. Nem értette, miért érez késztetést, hogy beszélgessen Deliával. Sosem volt az a csacsogós típus, régóta nem bízott meg senkiben, és lassanként teljesen elszokott a hosszas beszédtől. De a lány közelsége valamiért nyugtatóan hatott rá. Ő sem fecsegett fölöslegesen, mégis ott termett, ha kérdés merült fel, és most, hogy egy ilyen eseménydús nap után hozzá tért haza, volt valami melengető érzés, ami nem hagyta nyugodni. Biztonság.
Kimberly azon kapta magát, hogy már egy ideje hallgat, Delia pedig türelmesen vár.
– Sok volt – bökte ki végül Kim.
– Megviselt a lány látványa? Rossz bőrben volt? – puhatolózott Delia óvatosan.
– Nem az. Inkább az érzések ebben a mai napban. Az, ahogy a cuccaimat visszaszereztük, és ketten összefogtak értem. Furcsa volt.
– De jó, nem?
– Szokatlan – vágta ki magát Kimberly. – Most meg, ahogy ezt a lányt idehoztuk Beccáékkal, egy másik csaj a nyakába borult, és együtt sírtak, mert kiderült, hogy ismerik egymást, vagy mi.
– Másik csaj? – lepődött meg Delia. – Kicsoda?
– Rossz a névmemóriám, de a haja vállig érő vörösesbarna, és fura színes cuccokat viselt, azt hiszem.
– Az csak Teresa lehet.
– Igen! – ugrott be Kimnek. – Teresa.
Delia eltűnődött, majd hirtelen felnézett.
– Nem Lydiának hívják a talált lányt?
– Nekünk azt mondta, Barbie, de az a Teresa Lydiának hívta.
– Akkor már értem – mosolyodott el Delia. – Ők gyerekkori barátnők, de Lydia egy ideje eltűnt, és Teresa halálra aggódta magát érte. Állandóan kerestette, meg Lea nyakára járt ezzel az üggyel.
– Akkor ezért volt az a nagy összeborulás!
– Zavart? – Delia fürkészően nézte Kimet. – Mintha nem tudnál mit kezdeni a komolyabb érzelmekkel.
– Van benne valami – morogta Kimberly, de arra még nem jött rá, mi lehet ennek az oka.
– Na, figyelj! – váltott témát Delia. – Én azt mondom, igyunk valamit erre a sűrű napodra! Jól jönne a gőzkieresztés, nem?
– Mondasz valamit! – élénkült fel Kim.
– És végre emberi cuccok vannak rajtad, úgyhogy kimerészkedhetünk a bárba – kacsintott Delia, mire Kimberly, hosszú idő óta először, őszintén felnevetett.

*

Barbie forró fürdőt vett, Teresa pedig segített kimosni hosszú hajából a piszkot. Ezután kölcsönadta neki az egyik fürdőköpenyét, és gyorsan összeütött neki néhány szendvicset. Barbie úgy falta fel az ételt, hogy levegőt is alig vett közben. Teresa leültette őt az ágyának szélére, ő maga pedig mögé kuporodott, és elkezdte kifésülni barátnőjének nedves hajából a gubancokat.
– Akkor mostantól Barbie a neved? – kérdezte halkan.
– Igen… soha többé nem akarok Lydia lenni – motyogta a lány megtört hangon.
– Semmi baj. Nekem mindig is Barbie voltál – Teresa lenyelte a könnyeit. – Nagyon hiányoztál.
Barbie lehajtotta a fejét, válla rázkódni kezdett, némán zokogott. Teresa letette a hajkefét, és hátulról átölelte a lányt.
– Csss… jól van, most már nincs semmi baj – suttogta.
– E… el sem hiszem… hogy itt vagyok veled – sírta Barbie. – Azt hittem, hogy soha többé… nem látlak.
Most már Teresa is szabad folyást engedett könnyeinek. Még szorosabban ölelte barátnőjét, arcát a vizes hajtincsek közé fúrta, és beszívta a sampon illatát. Fogalma sem volt, mi történt a lánnyal, min mehetett keresztül, de nem merte faggatni, mert attól félt, hogy csak ront a helyzeten. Inkább megpróbált betelni az érzéssel, hogy Barbie itt van nála biztonságban, és remélte, hogy egyszer majd magától fogja elmesélni neki a történteket.