Raquelle ráérősen fújta ki a cigarettafüstöt, mialatt pillantása a távolba révedt. Egyébként nem dohányzott rendszeresen, csak időnként gyújtott rá, ha megkínálták, és ha kedve volt hozzá. Mellette a parkban néhány havernője lazított, padokon ücsörögtek, sört ittak és beszélgettek. Raquelle nem vett részt a társalgásban, de ezt már megszokták tőle – szótlan volt és magának való.
Az egyik lány, Courtney hirtelen felkiáltott:
– Odanézzetek, milyen csajszi közeleg!
Raquelle is odakapta a fejét. Egykedvűen mérte végig a feléjük közeledő, meglehetősen feltűnő jelenséget. Sovány, jó kedélyű lány lépett oda hozzájuk, derékig érő hajában szőke és pink tincsek keveredtek. Testhez simuló rózsaszín topja fölé mintás inget húzott, hozzá bőszárú nadrágot társított. Öltözete leginkább egy hippijéhez hasonlított. Nyakában fényképezőgép lógott, kezében jegyzetfüzetet és tollat szorongatott, lila oldaltáskáját pedig különféle kitűzők díszítették.
– Sziasztok! – szólította meg az egybegyűlteket közvetlen stílusban. – Tudtok nekem segíteni?
– Az attól függ, miben – vetette oda egy másik lány, Thea. – Mi szél hozott Puncifalvára?
– Puncifalva! Ez tetszik – csillant fel a jövevény szeme, majd azon nyomban felcsapta jegyzetfüzetét, és belefirkálta a szót. A lányok felvont szemöldökkel összenéztek.
– Fura csaj vagy – állapította meg Courtney. – Mit akarsz itt?
– Ja, bocsánat, be sem mutatkoztam. – A lány valamilyen oknál fogva egyenesen Raquelle-hez fordult, és neki nyújtotta a kezét. – Victoria Begum vagyok, újságíró. A barátaimnak csak Vic.
– Máris barátok vagyunk? – morogta Raquelle, de azért elfogadta a nyújtott kezet, és gyorsan megrázta.
– Jancrest civil szervezetéhez tartozom – folytatta az újságíró zavartalanul. – Azért jöttem, mert riportot szeretnék írni Shelteridge településről és a lakóiról.
– Tyűha! – gúnyolódott Thea, ám Courtney leintette.
– Ne piszkáld! A civil szervezetesek jó arcok, sokat segítettek már nekünk. – Azzal Vic felé fordult. – Jancrestből jöttél? Az jóval odébb van innen.
– Igen, épp ezért az anyaggyűjtés idejére kivettem egy szobát Greybarrow egyik szállójában – mesélte Vic barátságosan.
– És miben kell segíteni? – szólt közbe Raquelle türelmetlenül, csak hogy lerázhassa végre a lányt. Ki nem állhatta az ilyen feltűnő, túlságosan közvetlen embereket. Ám ahogy Vic ráemelte mosolygós kék szemét, megingott. Egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha a lány a lelkébe látna, és ez nem tetszett neki.
– Leandra Wilkinsont keresem – felelte végül Vic. – Előre leegyeztettem vele, hogy ekkortájt találkozunk a riport ügyében, hol találom őt?
– Ilyenkor az adminisztrációs központban szokott lenni – szólalt meg Courtney. – Menj tovább egyenesen, meg fogod találni.
– Köszönöm a segítséget! – biccentett Vic, majd elköszönt, és távozott.
– Szerintem jó bőr – nézett utána elismerően Courtney.
– Te az ilyen sovány szukákra buksz? – vetette oda Raquelle.
– Nem, én elsősorban rád buknék, csak te ugye elérhetetlent játszol.
Raquelle megforgatta a szemét, és köszönés nélkül otthagyta a kis csapatot. Néhány percre lakott a parktól, egy bérház egyik szűkös lakásában. De azért igyekezett otthonossá tenni a kis helyiséget, ha már a négy fal között töltötte a fél életét. Ritkán mozdult ki, leginkább csak dolgozni járt el, és úgy hetente-kéthetente egyszer elszívott egy-két szál cigarettát ezekkel a lányokkal.
A lakása mindössze egy szűk előszobából, egy apró konyhából és fürdőszobából, valamint egy közepes méretű hálószobából állt. A háló falait saját maga festette fűzöld árnyalatúra, ajtaja nem volt, helyére gyöngyfüggönyt aggatott. Ezek a kis változtatások máris békés légkört teremtettek a helyiségnek, ahová Raquelle bármikor visszavonulhatott. Ebből állt az élete; a bárban megkereste a kenyérre valót, egyébként pedig szinte mindig a szobájában ücsörgött.
Kibújt a cipőjéből, és végigdőlt az ágyán. Percekig mozdulatlanul bámulta a plafont. Aztán oldalra fordította a fejét, és pillantása megállapodott egy fényképen, amely bekeretezve kapott helyet az éjjeliszekrényén. Hosszan elnézte a fotó által őrzött arcot.
„Ha itt lennél, megosztanám veled ezt az apró lakást. Lehetnének a falak neonzöldek, vagy okkersárgák, vagy akármilyenek… csak lennél itt velem.”
Raquelle nem szokott sírni. De minden elfojtott könnycsepp úgy égette a lelkét, hogy azt érezte, beleőrül. Arra gondolt: elég, ha csak ő őrül bele. Minek ezt megosztani másokkal is…

*

– Foglalj helyet! – mutatott Lea az asztalával szemben elhelyezett székre, miután Vic bemutatkozott neki.
– Természetesen gyűjtöttem némi anyagot Shelteridge-ről, mielőtt idejöttem – fogott bele az újságíró lány, miután letelepedett, és előhalászta diktafonját. – De úgy gondolom, hitelesebb lenne, ha már a legalapvetőbb információkat is tőled tudnám meg.
– Rendben – biccentett Lea. – Kérsz esetleg egy kávét, vagy valami mást?
– Köszönöm, nem. Inkább a tárgyra térnék, ha lehet.
– Ahogy gondolod. Mit szeretnél tudni?
Vic belekukkantott a jegyzeteibe, majd bekapcsolta a diktafont.
– Nos, az első kérdésem az lenne, hogyan merült fel Shelteridge létrehozásának gondolata?
Lea kényelmesen hátradőlt.
– Az elején nem terveztük, hogy ebből egy egész település kikerekedik. 2007 elején az ikertestvéremmel, Beccával nyitottunk egy internetes fórumot, hogy felvehessük a kapcsolatot hozzánk hasonló lányokkal.
– Mit jelent ebben az esetben, hogy hozzátok hasonló? Ezek szerint saját élettapasztalatok vezettek titeket a fórum létrehozásához?
Lea összevonta a szemöldökét, és egy „Micsoda hülye kérdés ez?”–féle pillantást küldött Vic felé, aki bocsánatkérően elmosolyodott.
– Muszáj ilyen szőrszálhasogatónak lennem. Gondolni kell azokra is, akik majd úgy olvassák a riportot, hogy semmit nem tudnak Shelteridge-ről. Még ha kevés is az ilyen.
– Rendben – vont vállat Lea. – Igen, saját tapasztalatok vezettek minket ide. Nem szeretnék konkrétumokról beszámolni, de szörnyű gyerekkorunk volt, és csak egymásra számíthattunk. Emiatt kettőnk kapcsolata annyira elmélyült, hogy az már túllépte a testvéri viszonyt. Így persze nem igazán volt maradásunk Greybarrow-ban. Kíváncsiak voltunk, hány sorstársunk van, hányan szenvednek elnyomásban vagy abban, hogy nem találják a helyüket, valamint beszélgetni is szerettünk volna olyan emberekkel, akik megértenek bennünket. Ezért hoztuk létre a fórumot.
– Hogyan jutottatok el a fórumalapítástól oda, hogy több is lehetne ebből?
– Rövid idő alatt meglepően sokan regisztráltak, és többekkel hosszan elbeszélgettünk egymás helyzetéről. 2007 nyarán rádöbbentünk, hogy nem elég az online kapcsolattartás, élőben kellene összefognunk, és akkor juthatnánk is valamire. Őszre már konkrét ötleteink, elképzeléseink voltak. Kutakodtunk egy kicsit, és tudtuk, hogy Greybarrow mellett több kihasználatlan, üres terület található. Úgyhogy a politikusok felé fordultunk, és előterjesztettük a javaslatainkat.
– Ez vakmerő lépés volt – állapította meg Vic.
– Igen, tudom. Mindössze tizenkilenc évesek voltunk, ráadásul lenézett ikerpár, akik egymásban keresik az örömöt. Természetesen a kezdetekben csupa visszautasításban részesültünk, de aztán szövetségesre találtunk egy jobboldali konzervatív politikus személyében. Ő úgy gondolta, hasznot húzhat az egész ügyből. Ezalatt azt értem, hogy ha segít a lenézett nőket eltüntetni szem elől, akkor az majd az ő malmára hajtja a vizet választásoknál. Szerencsénkre működött az elképzelése, így felgyorsultak az események. 2009 tavaszára már felépült egy lakópark a főváros közigazgatási határánál, ahová ötven fő beköltözhetett.
– Hogy kell elképzelni ezt a lakóparkot? Miként folytatódott a kibővítés?
– A lakópark egy nagyon kezdetleges megoldás volt, négylakásos egyenházakkal és egy közösségi épülettel. Utóbbiból alakult ki később ez az adminisztrációs központ. Még a lakópark idején kaptuk meg a Shelteridge nevet. Utána valahogy felpörögtek az események. Rohamosan növekedett a lakosság száma, akiket el is kellett helyezni valahol. Ebben nagy segítségünkre voltak különféle civil szervezetek, akiknek közreműködésével bérlakások, menedékházak jöttek létre a rászorulóknak. Néhány jobb egzisztenciájú nő saját magának építtetett házat.
– Ez mikorra alakult ki?
– 2012-re. Az egy nagyon mozgalmas év volt Shelteridge számára. Ekkorra a lakosság 250 főt számlált, kibővült a közösségi épület adminisztrációs központtá, megjelent az első és eddig egyetlen vegyeskereskedés, és megnyitott az Aphrodité bár. Ebben az évben létrehoztuk „A kitaszított nőkért” alapítványt is.
– Milyen feladatkörök tartoznak ehhez az alapítványhoz?
– Például ha valaki önerőből szeretne itt házat építtetni, ahhoz az alapítvány engedélye kell. Emellett számon tartjuk a településen belüli munkalehetőségeket, hogy aztán segíthessünk az érdeklődőknek az elhelyezkedésben. A civil szervezetekkel is az alapítvány tartja a kapcsolatot.
– Mi újság a közlekedéssel?
– Szintén 2012-ben indult egy naponta kétszer oda-vissza közlekedő buszjárat Shelteridge és Greybarrow között, azok számára, akik a fővárosban dolgoznak, és nincs saját kocsijuk. Mostanság szó volt róla, hogy sűrítik a menetrendet, de ez még tárgyalás alatt áll.
– Tehát 2012-ben igencsak kiteljesedett ez a település. Történt még ebben az évben egyéb előrelépés?
– Mivel sok bántalmazott nő kerül ide, velük külön foglalkozni kell. 2012 végén letelepedett Shelteridge-ben két pszichológus, és itt hoztak létre magánpraxist. Ők segítenek feldolgozni a sérültekkel történteket.
– Feltételezem, ingyenesen foglalkoznak velük, hiszen a bántalmazott nők munkaképtelenek. Ez esetben miből tartják fenn magukat?
– Valóban ingyen fogadják a rászorulókat, csak abban az esetben kérnek pénzt a foglalkozásokért, ha az adott páciens stabil anyagi körülményekkel rendelkezik. Egyébként civil szervezetek támogatják őket.
– Ez remek! – biccentett Vic. – Mi újság mostanában, hol tart a település?
– Mára egész szépen kialakult. Shelteridge jelenleg ötszáztizenkét főből áll. Az alapvető zöldségekből és gyümölcsökből a település gyakorlatilag önellátó, egész évben működő fóliasátras termelés működik, és van egy állatfarm is, ahol főleg szárnyasokat tenyésztenek. Az Aphrodité mellett létrejött egy másik bár, a Medusa, illetve egy életbár-és teázó, a Lyria Café. Miután a különféle önkéntes szervezetek elég ruhát küldtek adományként, megnyitott egy kis használtruha-butik is, nem sokkal később pedig létrehozták az Alyssa szépségszalont. Tehát most már viszonylag minden megvan ahhoz, hogy az itteni lakók teljes életet élhessenek, és a kellő kikapcsolódást is megtalálják maguknak. Továbbá, hogy a lakóközösséget fejlesszük, minden péntek este karaoke és diszkó van a közösségi házban, illetve heti egy alkalommal kézműves szakkör, játszóház és egyéb foglalkozások a rászorulóknak.
– Mindez remekül hangzik. Szükségem volna még néhány adatra, mint például a demográfia és a lakosok összetétele.
– Rendben. Diktálom.

Demográfia

Átlagéletkor: 26
A legtöbb lakos 20 és 35 év között van. Körülbelül 25 % negyven fölötti, és akadnak speciális esetek, amikor 18 év alattiak érkeznek anyai kísérettel.
A lakosság 70 százaléka rendelkezik munkahellyel a településen vagy a fővároson belül. Közülük néhányan otthonról dolgoznak.
A maradék 30 százalék egy része még nem helyezkedett el, mert vagy gyógyulófélben vannak, vagy épp munkakeresők, ezek a lakosok különféle segélyből élnek meg.
Lakosok
A lakosság kb. 30 százalékát bántalmazott/menekült nők teszik ki. 50 százalékuk leszbikus/biszexuális, a maradék 20 százalékban mindenféle előfordul (édesanyák, akik a lányukkal tartottak, transzexuális nők, különcök, csodabogarak, férfigyűlölő feministák, stb)

– Köszönöm. Már csak egy kérdésem lenne. Mik az elképzelések Shelteridge jövőjével kapcsolatban?
– Az elsődleges tervek között szerepel, hogy a település leválhasson a fővárostól, és önállósodhasson, saját önkormányzattal. Ehhez szükség lenne népszavazásra és arra, hogy a főváros lakossága támogassa a különválást. Azonban addigra növelni kellene Shelteridge súlyát, szépíteni a településen, jó eredményeket felmutatni. A település jelenleg nincs köztudatban, homályos, sötét folt a társadalom szemében, ezen kellene változtatni.
– Talán sokat lendítene az önállósodási törekvéseken, ha megduplázhatnátok a tömegbázisotokat a kitaszított férfiakkal – vetette fel hirtelen Vic. Lea váratlanul elkomorult.
– Talán – motyogta. – De az a helyzet, hogy a férfiak ügye nem a mi dolgunk.
Az újságírót meglepte ez a hirtelen bezárkózás. Szerette volna firtatni még a témát, ám interjúalanya felállt, és a kezét nyújtotta.
– Sajnálom, de még sok munka vár rám. Remélem, elég információval tudtam szolgálni a riporthoz.
– Hogyne. Köszönöm az interjút! – Vic összeszedelőzködött, elbúcsúzott, és kilépett az utcára. Ekkor megpillantotta Deliát, amint szélsebes léptekkel halad egy irányba, és Kimet, aki morcosan baktatott mögötte.
– Sziasztok! – kiáltott neki harsányan, mire ők megtorpantak. Vic ruganyos léptekkel odament hozzájuk.
– Vic vagyok, újságíró – mutatkozott be röviden. – Éppen anyagot gyűjtök a riportomhoz, ami Shelteridge-ről készül.
– Szia! Én Delia vagyok, ő pedig itt Kimberly.
– Helló – morogta Kim. Delia felnevetett.
– Éppen kiráncigáltam otthonról, hogy valami programot csináljunk.
– Igazán? – lelkesült fel Vic. – Merre mentek?
– Most benézünk a Medusa bárba, aztán még meglátjuk.
– Veletek tarthatok? Azt terveztem, hogy felkeresem Shelteridge szolgáltatásait, ezáltal többet megtudok róluk.
– Persze, jöhetsz! – felelte Delia kedvesen, majd Kimre pillantott.
– Felőlem… – motyogta az.
– Akkor indulás! – adta ki a parancsot Delia, majd útközben folytatta: - Bár a helyedben meggondolnám, hogy mindenhová benézzek-e, kedves Vic.
– Miért is?
– Az Aphrodité bárba veszélyes bemenni, legalábbis éjszaka. Az egyik pultos mindenkire rámozdul, aki él és mozog.
Vic kuncogott.
– Igazán? Nos, egy jó riportért vállalnom kell a kockázatokat.
– Te tudod – vigyorgott Delia.
– Rólad mit kell tudni? – próbált meg beszélgetést kezdeményezni Vic Kimmel.
– Semmit – felelte a lány éles hangon.
– Ő nemrég érkezett – vágott közbe Delia, hogy megelőzzön egy esetleges szópárbajt. – Még csak ismerkedik a településsel.
– Értem – mosolygott Vic. – Akkor ismerkedjünk együtt!
Időközben megérkeztek a Medusa bárhoz. Az újságíró alaposan szemügyre vette a helyiséget, amelynek berendezése igencsak elvont ízlésről tanúskodott. A mélykék falakat különös festmények és nonfiguratív minták díszítették, gótikus jellegű, fekete kristályos csillár lógott a plafonról. A háttérben tompán szólt a rockzene.
– Imádom ezt a helyet – csacsogott Delia, miután helyet foglaltak egy félreeső, árnyékos asztalnál. – Pont az én ízlésemnek való. Az Aphrodité inkább amolyan semleges pub, általános, hétköznapi kinézet, semmi különös. De eeeez…
– Az én ízlésemnek túl elvont, de van benne fantázia – jegyezte meg Vic, és gyorsan készített néhány fotót a helyről.
– Neked hogy tetszik? – fordult Delia Kimhez.
– Ha jó a sör, akkor nekem tökmindegy, hogy néz ki a hely – közölte Kimberly, mialatt szórakozottan olvasgatta az itallapot.
– Ez a beszéd! – nevetett fel Delia. Miután leadták a rendelést, az újságíróra nézett.
– Tetszenek a pink tincseid, csajszi – közölte, miközben elismerően megtapogatta a lány haját. Vic enyhén hátrahúzódott.
– Hetero vagyok – jegyezte meg óvatosan.
– Nofene – kacagott a gótlány. – Én is, úgyhogy nyugi.
– Tényleg? – élénkült fel Vic. – És hogyhogy itt élsz?
– Hűha, mi ez, interjúztatás? – morogta Kimberly.
– Bocs, de nem hozzád szóltam – vetette oda Vic, magához képest igencsak csípősen, mivel cseppet sem nyerte el a szimpátiáját a lány ezalatt a rövid idő alatt. – Egyébként pedig nem interjú, csak puszta kíváncsiság.
Kimet meglepte a váratlan hangnem, és azon nyomban ki is kérte magának:
– Honnan veszed ezt a hangnemet? Mit képzelsz magadról?
– Már ne is haragudj, de ha eddig nem lehetett egy szavadat se venni, ne akkor szólalj meg, amikor épp mások beszélgetnek egymással! – oktatta Vic egy fokkal higgadtabban.
– Na menj te a…
– Lányok, elég! – szakította félbe őket Delia. – Ne veszekedjetek! Vic, tőled pedig kedves, hogy érdeklődsz, de nem szeretnék beszélni róla. Rendben?
Mindhárman elhallgattak, amíg kihozták az italokat.
– Jó itt a sör – váltott témát Vic, miután belekortyolt a korsó tartalmába.
– Bizony jó. Mondjuk kicsit drágábbak is az árak, mint a másik bárban, de abszolút megéri.
Ezután a két lány belemélyedt az alkohol témájába. Kimberly nem vett részt a beszélgetésben, mohón itta a sörét. Hamarosan újabb rendeléseket adtak le. Amikor kezdtek megéhezni, Delia átszaladt a Lyria Caféba, és hozott némi gyorsételt. Egyre oldottabban beszélgettek – Kim pedig egyre oldottabban hallgatott –, sok minden szóba került, és lassan rájuk esteledett. Az elfogyasztott alkoholmennyiség kezdett a fejükbe szállni.
– Jó hely ez a Shelteridge – jelentette ki Vic nagy komolyan, és közben csuklott egyet. – Egy kis fejlesztés, és tényleg nagy jövő elé nézhet.
– Igen, csak azok a fejlesztések nem mennek könnyen – szólalt meg Delia. – Az ikrek sok esetben fafejűek.
– Arra gondolsz, hogy csak a nők kitaszítottsága ellen állnak ki? – csapott le mohón az újságíró. – Délután felvetettem Leának, hogy a hátrányos helyzetű férfiaknak nyújtott segítség is sokat lendítene a dolgaik alakulásán, és a csaj elég érdekesen reagált.
– El tudom képzelni – Delia már eléggé el volt ázva, ezért a szavak csak úgy kicsúsztak a száján: - Utálják a pasikat. Mert rossz tapasztalataik voltak velük. De kinek nem, basszus? Attól még köztük is vannak olyanok, akiknek segítségre van szükségük! Martinnak is segíteni kellene…
Hirtelen elhallgatott, a két lány pedig csak bámult rá.
– Ki az a Martin? – kérdezte végül Kim.
– Hagyjuk! – Delia viselkedése hirtelen megváltozott. – Asszem, nekem lassan haza kellene mennem.
Karon ragadta Kimet, a pulthoz lépett, fizetett, majd az ajtóból még odakiáltott az újságírónak: - Biztosan találkozunk holnap is! Jó éjt!
Vic tűnődve nézte a maradék italát. Azt hitte, eleget tud Shelteridge-ről, ám most, hogy saját maga körbenézett a településen, és itteni emberekkel találkozott, rájött, hogy bőven van még mit felfedezni…