– Tudom, hogy te is akarod, úgyhogy ne játszd az agyadat, büdös kurva! – csattant rám eszelősen Austin Burke, miközben próbált a földre teperni. Minden erőmmel igyekeztem kiszabadulni a szorításából, de a termetes férfival szemben erre nem volt sok esélyem. Már gyengültem, és kezdtem feladni, amikor megláttam diadalittas, győztes vigyorát. Az elkeseredett düh újult erővel tört fel bennem. Felrántottam a térdemet, és sikerült eltalálnom a lába között. Burke artikulátlan hangon felordított, és összegörnyedt. Ezt kihasználva ellöktem magamtól, és pánikszerűen menekültem.
Soha ilyen gyorsan nem futottam még, mint most. Tudtam, ha üldözőbe vesz és utol ér, nagy bajba kerülök. Utolsó ösztöneimmel féltettem azt a rongyos életemet.
Amikor nekiütköztem valakinek, rémülten sikoltottam, és hátraugrottam. Összeszorult a szívem, amikor felismertem az alakban ex-barátomat. De még kettőt pislogni sem volt időm, Lon elkapott, a számra tapasztotta a kezét, és magával ráncigált. Uramisten, mit akar tőlem?! Mibe keveredtem?
Egy sikátorba húzódott velem. Levegőt venni is alig mertem, és összerezzentem, amikor a távolból felcsattant Burke hangja:
– Úgyis elkaplak, te ribanc!
Lon még szorosabban fogott, kezét továbbra is a számon tartotta. Hamarosan láttuk őt elhaladni a sikátor mellett. Kapkodó lépései fokozatosan halkultak, míg végül teljesen elnyelte a hűvös éjszaka.
Néhány percig még mozdulatlanul ácsorogtunk. Sokkos állapotban hallgattam Lon szívdobogását, légzését, és próbáltam úrrá lenni reszketésemen. Végül elengedte a számat, megragadta a karomat, és kirángatott a sikátorból. Botladozva mentem utána, bele sem mertem gondolni, mi lesz most. Amikor megálltunk a kocsija előtt, döbbenten néztem rá. Lon kinyitotta az ajtaját, és sürgető pillantást küldött felém.
– Szállj be! – dörrent rám, amikor nem mozdultam. Összerázkódtam a hangjától, de képtelen voltam megmoccanni. Lon nem várt tovább, türelmetlenül megragadott, és betuszkolt az anyósülésre. Sietve beszállt mellém, majd gázt adott, és elindultunk…

– Abbahagynád ezt az idegesítő szipogást? – morogja Lon, és ezzel visszaránt a jelenbe. Remegve zsebkendőt keresek elő, majd összegörnyedve dőlök neki az ablaknak, és szorosabbra húzom magamon a farmerdzsekimet. Ő továbbra sem méltat egyetlen pillantásra sem. Legszívesebben kérdésekkel bombáznám, többek között, hogy mit akar tőlem, hová visz, de nem merek megszólalni, nehogy még jobban feldühítsem.
Lassít, majd befordul jobbra, és egy benzinkútnál megállunk. Amikor Lon kiszáll, egy pillanatra ismét feltámad bennem a menekülési ösztön – de ugyan hová mehetnék? Azt sem tudom, hol vagyunk. Így hát az autóban maradok, és lopva megfigyelem exemet.
Lon Saunders. Nem lett csúnyább az évek elteltével, sőt. Arca markáns, teste kidolgozott, és árad belőle az erő. Le sem tagadhatná, hogy ő tényleg kétkezi munkából él – autószerelő, kamionos, mikor mi adódik -, és nem egy tespedő irodakukac. Ez mindig is vonzott benne, ez az átlagember-világ, amelyben mégis van valami távolian izgalmas, valami ismeretlen, megfoghatatlan dolog.
Elfordítom róla a tekintetemet, és homlokomat az ablaküvegnek támasztva szívom magamba a benzinkutak megnyugtató hangulatát. Már gyerekkoromban is szerettem, ha a szüleimmel útközben megálltunk tankolni, mindig megbűvölten bámultam a többi autót, a kivilágított táblákat, a kis csemegeboltot a benzintartályok mellett. Egyszerre éreztem magam biztonságban és szabadnak; biztonságban, hiszen ott ültem szeretteimmel a kocsiban, és szabadnak, mert tankolás után várt ránk az autópálya. Néha azt kívánom, bárcsak még mindig gyermek lehetnék, akire vigyáz a családja, aki nem keveredik rémes dolgokba, és nem rontja el az életét ott, ahol csak lehet.
Mély lélegzetet veszek, próbálok lecsillapodni. Már nincs baj, hiszen nem történt semmi… Burke nincs itt, nem erőszakolt meg. Csak Lon van itt, és fogalmam sincs, mit akar… De nem fog bántani. Nem bánthat…

Lon visszaül a kocsiba, és egy határozott mozdulattal behúzza az ajtót. Várom, hogy indítson, ehelyett végre felém fordul. A pillantása nagyon hideg, lesütöm a szememet inkább.
– Mi volt ez az egész? – szólal meg jeges hangon. Megreszketek.
– Szerintem elég egyértelmű – felelem rekedten.
– Ismerted azt a fickót? – faggat.
– Igen. Austin Burke. Néhány hete szúrt ki magának.
– Talán volt köztetek valami? – villan meg Lon szeme gúnyosan.
– Nem! – csattanok fel. – Ő megkörnyékezett ugyan, de nemet mondtam. Csakhogy nem ért a szóból. Minden áron meg akar kapni.
- Sajnállak – morogja. Remek, még éppen erre van szükségem. Hogy így beszéljen velem. Nincs erőm visszavágni, makacs hallgatásba burkolózom.
– Azóta zaklat? – most egy fokkal emberibb hangon szól hozzám. Bólintok.
– A rendőrségnek nem szóltál?
– Burke maga is nyomozó. Szóba sem jöhet… a rendőrök nagyon összetartóak, ha egymásról van szó.
– És miért nem ért a szóból ez a szép szál legény? Biztos, hogy egyértelmű voltál vele? Csak mert az nem igazán szokásod – megint gúnyos. És még célozgat is… fáj, de nem akarom kimutatni.
– Egyértelműen közöltem vele – felelem higgadtan. – Válaszul hozzám vágta, hogy miután egy szingli ribanc vagyok, aki nem kell senkinek, és aki mellett nem áll férfi, jobban teszem, ha hallgatok, sőt, még legyek is neki hálás, amiért ő felfigyelt rám.
Lon erre már nem válaszol. Egy-két percig hallgatunk. Végül hirtelen mozdul, beindítja a motort, és elindulunk.

Körülbelül fél óra múlva a lakása előtt állunk meg. Egykor én is itt éltem vele… Döbbenten pislogok. Mit keresünk itt?
Lon kiszáll, kábán követem őt. Gyors léptekkel az ajtóhoz megy, babrál a zárral, majd betessékel a lakásba. Megrohamoznak az emlékek, a régmúlt érzések, ahogy körbenézek. Nem sok minden változott a két év alatt. Néhány bútor elkerült máshová, de alapvetően ugyanolyan maradt a berendezés. Lon nem az a változtatós fajta, főleg, mert van, hogy kevés időt tölt a városban.
Lon megáll mellettem, kérdőn pillantok rá.
– Miért hoztál ide?
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne az éjszakát a saját lakásodban tölteni – feleli szárazon.
Leesik az állam.
– Úgy érted, aludjak itt?
Lon türelmetlenül és fáradtan sóhajt.
– Nézd, Julie, nem kizárt, hogy az az állat az otthonodig is elmerészkedik, hogy zaklasson. Úgyhogy igen, ma itt alszol. Feltéve, ha megfelel. Amennyiben van jobb ötleted, hová mehetnél, rendben, de akkor oda egyedül teszed meg az utat, mert ma már nem óhajtok többet autózni.
Elképzelem, hogy egymagamban bolyongok éjnek évadján, és megborzongok. Határozottan ellenzem ezt az ötletet, amúgy sem tudnék hová menni. A családom mérföldekkel arrébb lakik, közeli barátaim nincsenek.
– Rendben, ma éjjelre maradok – felelem. – Köszönöm.
Lon közönyösen biccent.
– Ha szeretnél zuhanyozni, tudod, merre van a fürdőszoba. Alhatsz a hálóban, én meg majd kihurcolkodom a nappaliba – ezzel sarkon fordul, és a konyha felé veszi az irányt, én meg ott maradok egy rakás kérdőjellel és zűrrel a fejemben.
Bizonytalanul toporgok még egy rövid ideig, majd a fürdőszobához ballagok. Valóban jól esne egy zuhany. Miután magamra zárom az ajtót, villámgyorsan ledobálom a ruháimat magamról, és a langyos vízsugár alá állok. Mocskosnak érzem magam, de nem tudom eldönteni, hogy Burke miatt, vagy Lon jelenléte okozza.
Természetesen csak férfi tusfürdőt találok, de nem érdekel. Újra és újra lemosom vele a testemet, legszívesebben a bőrt is ledörgölném magamról… Lon lakása. Lon tusfürdője. Lon illata. Abszurd az egész… a saját kis lakásomba, a saját fürdőszobámba vágyom, hogy aztán békében alhassak a saját ágyamban.
Fogalmam sincs, mennyi időt töltök a zuhany alatt. Miután megtörölközöm, Lon fürdőköpenyébe burkolom magam. Amikor kilépek a fürdőszobából, látom, hogy ő már megágyazott magának a kanapén, és most a szélén ülve a távirányító gombjait nyomkodja. Futó pillantást vet rám, majd visszafordul a televízió felé.
– Bocs, hogy kölcsön vettem a fürdőköpenyedet – motyogom zavartan.
– Nem gond – feleli kurtán. Tétován ácsorgok tovább a ruháimat szorongatva. Borzasztó hülyén érzem magam. Lon kérdőn rám tekint, majd látva zavaromat, hozzáteszi:
– Pólót is vehetsz kölcsön az alváshoz. Szolgáld csak ki magad!
– Köszi – biccentek, majd ezzel a lendülettel be is menekülök a hálószobába, mert nem bírom tovább elviselni ezt a kínos szituációt. Basszus, mit szerencsétlenkedem? Két éve még a párom volt… ismerem ezt a lakást, a tárgyakat, a bútorokat, valaha őt is jól ismertem… amíg el nem csesztem. Igen, ezért vagyok zavarban. Nem érdemlem meg, hogy elszállásoljon éjjelre. Azt sem értem, miért mentett ki ebből a zűrből. Nagyon viharosan váltak el útjaink, és akkor világosan a tudtomra adta, hogy látni sem akar többet. Most is érződik minden szaván, minden mozdulatán és pillantásán, hogy mennyire haragszik rám. Mégis segít. Utálom, hogy ilyen jólelkű, ettől az ember csak még rosszabbul érzi magát…
A ruháimat lepakolom a székre, majd bizonytalanul a szekrényhez lépek. Ostobán érzem magam, hogy a volt barátom ruhái között keresgélek. Kiválasztok egy sötétkék pólót és egy bokszer alsót. Régen is előfordult, hogy az ő cuccaiban aludtam, főleg amikor távol volt. Halványan elmosolyodom az emlékek hatására.
Bemászom az ágyra, és magamra húzom a takarót. Hihetetlen, hogy itt vagyok. Ahogy elhelyezkedem, a semmiből tör rám a kimerültség. Mielőtt még bármit átgondolhatnék az elmúlt néhány órából, mély álomba merülök.


Pánikszerű futás. Érzem, hogy a félelem csak fokozza a sebességemet. Olyan, mintha nem is a két lábamon rohannék, hanem már a levegőben sodródnék.
– Úgyis elkaplak, te ribanc! – csattan egy hang mögöttem. Tudom, hogy követ. Tudom, hogy bármikor utolérhet…

A nappaliban állok, és reszketek. Lon velem szemben, arca elsötétült. Nem néz rám.
– Kérlek, mondj már valamit! Nem bírom ezt!
– Tűnj el.
– Lon…
– Tűnj innen! Takarodj a lakásomból!

Verejtékben úszva, hirtelen ébredek fel lidérces álmaimból. Beletelik egy-két percbe, mire felfogom, hol vagyok. Mélyeket lélegezve próbálok lecsillapodni. Innom kell. Felkelek, majd amilyen halkan csak tudok, kivánszorgok a fürdőszobába. Megnyitom a csapot, tenyerembe gyűjtöm a vizet, és mohón lenyelem. Aztán az arcomat is megmosom. Egy percig farkasszemet nézek sápadt tükörképemmel, majd visszaindulok a hálószoba felé. A nappaliba lépve megtorpanok, pillantásom a kanapéra téved. Az utcáról beszűrődő lámpafénynek köszönhetően épphogy ki tudom venni Lon arcát. Csüggedten nézem őt. Íme, életem elszalasztott boldogsága teljes életnagyságban…