– Hogy aludtál? – kérdezi tökéletesen semleges hangon. Szuper, jöjjenek a sablonkérdések, tegyük csak még kínosabbá ezt a reggelt, ezt az egész helyzetet!
– Nem túl jól – felelem leszegett fejjel, majd a reggelihez menekülök. Tétován veszem számba az első falatot, de hamar megjön az étvágyam. Nem is tudom, mikor ettem utoljára. Talán tegnap reggel…
Már majdnem üres a tányérom, amikor Lon váratlanul megszólal:
– Valamit nem értek.
– Micsodát? – nézek fel. Végre rám tekint, de a pillantása továbbra is kifürkészhetetlen.
– Az a Burke, aki tegnap megtámadott… azt mesélted, hogy amikor elutasítottad őt, azzal vágott vissza, hogy szingli vagy. Tényleg ez volt a reakciója arra, hogy kosarat kapott?
– Ez… – húzom el a számat.
– De hát miért olyan mérvadó ez neki? Mennyiben volna más, ha lenne valakid? Elvégre annyira meg akar kapni, ilyen esetben a hozzá hasonló beteg állatok nem nézik, kapcsolatban van-e a kiszemelt, vagy nincs.
– Kimondtad a lényeget: beteg állat. Neki az az elve, hogy használt lyukhoz nincs gusztusa.
Lon épp a szájához emeli a kávéscsészéjét, de kis híján félrenyel.
– Parancsolsz? – hüledezik.
– Jól hallottad. Ő nem hajlandó osztozni, és undorítja a gondolat, hogy az aktuális kiszemeltje mással hempereg. Ám ha facér az illető, akkor átesik a ló túloldalára, és nem hajlandó beletörődni az elutasításba. Előszeretettel hangoztatja a nézeteit, aki csak futólag ismeri Burke-öt, tudja, hogy ő ilyen.
– Értem – morogja Lon, majd ismét elfordul. Ennyit a hirtelen támadt figyelemről. Befejezem a reggelit, majd felállok, és a mosogatóhoz viszem a tányért.
– Hagyd csak! – veszi ki a kezemből Lon határozottan. Ismét úgy viselkedik, mint aki nem bírja elviselni, hogy ott vagyok. Értek a ki nem mondott szóból. Elhátrálok.
– Megmosakszom, aztán indulok – meg sem várva a válaszát, bemenekülök a fürdőszobába. Sírhatnékom van, a szemem mégis ijesztően száraz… pedig annyira nyom belül, összeszorítja a torkomat, mázsás súlyt pakol a lelkemre. El kell tűnnöm innen, minél hamarabb, különben idegösszeomlást kapok.
Sietve megmosakszom, majd felkapom a ruháimat. Megigazítom az ágyneműt, vetek még egy pillantást a hálószobára, aztán a bejárati ajtó felé igyekszem. Először az az őrült gondolatom támad, hogy köszönés nélkül távozom, de aztán elbizonytalanodva megtorpanok. Mégsem kellene. Elvégre megmentett, és segített nekem, annak ellenére, hogy…
Lon kilép a konyhából.
– Ne vigyelek el? – kérdezi, de körülbelül olyan hangon, mint akinek ehhez van a világon a legkevésbé kedve.
– Köszönöm, nem kell.
Néhány másodpercig szótlanul álldogálunk.
– Köszönök mindent – motyogom. Mi mást mondhatnék?
Lon biccent, majd félrenéz. Ezzel lezártnak tekinti az egészet. Jól van, már itt sem vagyok…

Úgy döntök, az utat gyalog teszem meg, ki kell szellőztetnem a fejemet. Ráérősen ballagok hazafelé. Nézem az ismerős utcákat, amelyek mellett egykor annyiszor elhaladtam. Milyen rég nem jártam erre! Szemközt például két éve még egy nagyon jó kis büfé üzemelt, sajnálom, hogy megszűnt. A fodrászat viszont még mindig megvan. Valahonnan egy kocsiból rockzene szűrődik ki. Egy pillanatra olyan béke száll meg, mintha minden rendben volna. Ha tovább álmodoznék, azt is el tudnám hitetni magammal, hogy még mindig Lonnal vagyok, és semmi sem változott. Most csak… mondjuk, dolgozni megyek, aztán este majd hozzá térek haza.
Persze tudom, hogy nem igaz. Lon már nincs velem, mert elűztem magamtól. Egyedül vagyok. Most szépen hazamegyek a saját lakásomba, és továbbra is egymagamban leszek.

Amint megérkezem, azonnal feltűnik, hogy valami nem stimmel. Az ajtó nyitva – pontosabban feltörve. Óvatosan beljebb lököm, de egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy lássam, az otthonomat valaki feldúlta. Nem is kell sokat találgatnom, hogy kicsoda…
Reszketve elhátrálok a bejárattól. Nem merek bemenni, hátha még mindig odabent van. Fogalmam sincs, mit tegyek. Remegő kézzel előkeresem a mobilomat, de a névjegyzéket megnyitva elbizonytalanodom. Ugyan kit hívhatnék fel? A szüleimet? Édesanyám kiborulna, és nem akarom őt felzaklatni. Apám félvállról venné, majd ideautózna, és később hallgathatnám tőle, hogy mérföldeket utazott az én zűrjeim miatt. Nem, erre most nincs szükségem. Elkeseredetten görgetem végig a neveket. Szinte senkivel nem beszélek közülük. Ezek mind-mind felszínes kapcsolatok. Régi, elfeledett ismerősök, kollégák… olyanok, akik gyakorlatilag azt sem tudják, ki vagyok, és ha bármi bajom történne, az őket nem érdekelné. Ez vagyok én.
Az egyik névnél megállok, és tétovázva bámulom. Azt sem tudom, él-e még ez a telefonszám. Végül erőt veszek magamon, és elindítom a hívást, „lesz, ami lesz” alapon. Nincs mit veszítenem. Többé már nincs.
Kicsöng. Kétszer. Háromszor.
– Halló!
Erősen megdobban a szívem.
– Lon – nyögöm a telefonba. – Lon… betörtek hozzám… nem tudom, hogy mit tegyek, és…
Katt. Letette.
Elhűlve meredek a készülékre. Lon nemes egyszerűséggel kinyomta a hívásomat. Persze, én vagyok a bolond, amiért őt hívtam a bajban. Mi köze is van neki a problémáimhoz? Minden joga megvan arra, hogy elutasítóan viselkedjen velem, és ezen az sem változtat, hogy előző este kimentett Burke karmaiból.
Minden erő kiszáll belőlem, tehetetlenül lehuppanok a pázsitra, és arcomat a kezembe temetem. Egy elnyűtt rongybabának érzem magam. Most mégis mi a fenét csináljak? Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha a betörés idején itthon tartózkodom. Nem, ezen most nem szabad agyalnom… inkább azon kellene törnöm a fejemet, hogyan tovább. Hazautazhatnék a szüleimhez, de akkor mi lesz a munkámmal? Dühösen a hajamba markolok. Tehetetlennek érzem magam, nincs egy ép gondolatom sem.
Fogalmam sincs, mennyi ideje ülök itt, de ebben a pillanatban semmi sem érdekel. Ha Burke most rám találna, akár meg is ölhetne. Védtelen vagyok és legyőzött.
Összerezzenek, amikor egy autó nagy zajjal lefékez a ház előtt. A következő pillanatban legnagyobb meglepetésemre Lon guggol le hozzám.
– Jól vagy? – kérdezi. Nem válaszolok, csak döbbenten és egyben rémülten bámulom őt. Azt hiszem, sokkot kaptam…
Lon megragadja mindkét vállamat.
– Julie, jól vagy? – ismétli meg a kérdést, s aggodalmat vélek felfedezni a tekintetében.
– I-igen – találom meg a hangomat. – De… a lakás…
– Maradj itt! – Lon felegyenesedik, visszalép a kocsijához, majd egy kisebb vascsövet vesz elő. Beóvakodik a lakásba, én pedig még mindig a földön ülök, és utálom magam, amiért ilyen szerencsétlenül viselkedem. Szánalmas vagyok… Annyira szégyellem magam, hogy fel sem merek tekinteni, amikor Lon visszatér.
– Már nincs bent senki – mondja higgadtan. – De a tettes elég nagy pusztítást végzett.
Megborzongok. Lon lehajol, két kézzel megragadja a vállamat, és egy határozott mozdulattal felsegít a földről.
– Menj, szedd össze a szükséges dolgaidat – utasít. Rábámulok.
– Hogy mi?
– Melyik részét nem érted?! – csattan fel Lon. – Itt nem maradhatsz!
– De nincs hová…
– Most visszamegyünk hozzám, aztán majd meglátjuk – vág közbe idegesen. – De igyekezz, jó?
Megrémít a dühösen villogó szeme. Nem kell kétszer mondania, reszketve betántorgok a lakásba. Borzalmas látvány fogad. Az asztal, a székek felborítva, a ruháim a földre hajigálva – némelyiket összevissza kaszabolták. Hányinger kerülget. Előásom az utazótáskámat, és a lehető leggyorsabban belehajigálom épen maradt ruháimat, irataimat, tisztálkodószereimet. Aztán úgy fordulok ki a lakásból, mintha üldöznének.
Lon már az autóban ül. Beszállok mellé, táskámat a hátsó ülésre hajítom. Egyetlen szó nélkül tesszük meg a hozzá vezető utat. Görcsös fejfájás kínoz, úgy érzem, az idegeim most fogják felmondani a szolgálatot. Minden gondolat kihullott a fejemből, meg akarok szűnni…
Ahogy lefékezünk Lon háza előtt, kipattanok a kocsiból, és szinte holdkórosként támolyogva megyek előre. Már képtelen vagyok gondolkodni, csak be szeretnék jutni, és tehetetlenül rángatom a kilincset.
– Várj… – tol félre Lon, majd előhalássza zsebéből a kulcscsomót, és kinyitja a zárat. Berontok a lakásba, és egyenesen a fürdőszoba felé menekülök. Amint az ajtó becsukódik mögöttem, reszkető lábaim felmondják a szolgálatot, és lecsúszom a hideg kőre. Rázni kezd a zokogás, minden elfojtott érzés felszínre tör.
Miért történik ez az egész? Tudom, hogy hibát követtem el a múltban, de tényleg rászolgáltam erre a helyzetre?! Egy elmebeteg kinézett magának, és miközben előle menekülök, életem nagy hibájával szembesülök ismét. Egyik rémálomból a másikba csöppentem…
Csak sírok és sírok, már nem érdekel semmi, az sem, ha itt helyben megnyílik alattam a föld. Sőt, talán még jobb is lenne.
Távoli zajként érzékelem, ahogy nyílik a fürdőszoba ajtaja.
– Julie – hallom Lon hangját. Képtelen vagyok reagálni, a zokogás újra meg újra erőt vesz rajtam.
Beljebb lép, és tétován megérinti a vállamat. Egy őrült pillanatig elképzelem, hogy átölel, de erre természetesen nincs esély.
– Szedd össze magad – mondja. – Ki fogunk találni valamit.
Ugyan mit?! És miért akarsz nekem segíteni? Nem érdemlem meg! Rám sem szabadna nézned, nemhogy még segítő kezet nyújtani… De nincs erőm hangosan kimondani ezeket a gondolatokat. A sírógörcs lassanként halk hüppögéssé csitul. Olyan, mintha órákra kimerevedne a kép: én a földön kuporogva lehorgasztott fejjel, Lon mellettem az ajtónak támaszkodva. Innen merre megyünk tovább?...