- Rendben – felelem végül – De akkor hallgass is végig! Ne vágj közbe, ne fojtsd belém.

Lon megforgatja a szemét.

- Ne kímélj… - elhaló hangjában enyhe gúny bujkál. Rosszul esik, de nem hagyom magam eltántorítani ébredező elhatározásomtól. Megnyalom kiszáradt ajkamat, mély levegőt veszek, és nekikezdek.

- Egyedül voltam. Nem csak fizikailag, hanem érzelmi téren is. Van fogalmad róla, mennyire megviselt, hogy van párom, és mégsem? Igen, tudom, ezzel számolnom kellett már a legelején. Azt hittem, vagyok olyan erős, és a kapcsolatunk is. De a munkáddal, az állandó távolléteddel együtt a lelked is egyre messzebb sodródott tőlem. Alig beszéltünk. Alig tudtunk egymásról valamit. Ha hazajöttél, akkor is inkább csak szeretkeztünk. Később már azt sem… Olyan borzasztóan hiányoztál! Törődésre vágytam, arra, hogy szeressenek. Hogy Te szeress. De… nem voltál sehol. Nagyon sokáig ellenálltam. Nemegyszer próbáltam beszélni veled, hogy valami nincs rendben, de sikertelenül. Végül már meg sem próbáltam változtatni. Úgy tettem, mintha rendben volna minden.

Elhallgatok, várom a támadást, visszavágást. Máris mondtam olyan dolgokat, amelyekbe máskor már rég belekötött volna. Szinte hallom a fejemben a pattogó válaszokat.

„Megviselt, hogy van párom és mégsem. – Nem volt kötelező velem kezdened, tudhattad volna, hogy ez lesz!”.

„Ha hazajöttél, akkor is inkább csak szeretkeztünk. – Te talán nem vágytál rá annyi távollét után?”

„Törődésre vágytam. – Ezért belevetetted magad az első jöttment karjaiba.”

Ehelyett hosszú ideig csönd van. Lon csak néz maga elé kifürkészhetetlen pillantással.

- Én tényleg azt hittem, hogy rendben vagyunk… - szólal meg tétován. Istenem, ez nehezebb, mint gondoltam. Megszakad a szívem.

- Tudom – válaszolom, visszanyelve a könnyeket. – És én is annyira, de annyira hinni akartam… De túl gyenge voltam. Ray… ő pedig kedves volt hozzám. Lassan és észrevétlenül kerültünk közel egymáshoz.

Lon arca megrándul, ahogy kimondom volt szeretőm nevét. Elbizonytalanodom. Talán mégsem kellene erőltetnünk ezt a beszélgetést. Mindkettőnket megvisel, jobban, mint gondoltuk. Ő sincs erre kész, én sem… De akkor vajon készen állunk majd rá valaha is?

- Folytasd – biztat halkan, bár arckifejezése az ellenkezőjét mondja. Mit tegyek? Folytatom. Muszáj. Most már nem állhatok meg.

- Jólesett a figyelme. Lassan megszoktam, hogy neki elmesélhetek mindent, amit neked nem. Lelki társnak tekintettem. Sokáig meg sem fordult a fejemben, hogy a barátságon túl más is kialakulhat. Aztán valahogy kicsúsztak a dolgok a kezeim közül. Tudom, hogy nem hiszed el, de szörnyen megijedtem.

- Szeretted? – vág közbe Lon.

Megfontolom a választ, de nem akarok sokáig hallgatni.

- Nem. Csak azt szerettem, amilyennek ő láttatott engem, amilyennek mellette éreztem magam.

Lon aprót bólint. Látszik rajta, milyen nehezen küzdi le sértettségét, fájdalmát, mennyire nehezére esik a saját hiúsági kérdésén túllépnie. De próbálkozik. Akármit is vágna a fejemhez, lenyeli, hogy megpróbáljon végighallgatni.

- Annyira gyorsan történt minden! – szólalok meg remegő hangon. – Hirtelen két életem lett. Megpróbáltam kilépni az egyikből a másikba, de nem ment. Nem tudtalak feladni sem téged, sem azt az érzést, hogy szeretett nő vagyok.

- De ha ennyire rossz volt mellettem… miért ragaszkodtál hozzám mégis? – Lon hangja most nem vádló, viszont tele van bánattal. Könnyek szúrják a szememet.

- Mert annyira szerettelek… mert képtelen voltam elengedni a múltat, nem bírtam elfogadni, hogy az a kezdeti boldogság csak így elmúlt. Képtelen voltam belátni, és minden erőmmel küzdöttem, még akkor is, amikor már elrontottam a dolgokat.

- Értem. – Ennyit mond. Úgy ül ott a széken, mint egy legyőzött. Lehorgasztott fejjel, megtörten. Nem bírom elviselni ezt a látványt, a szívem szakad meg tőle. Legszívesebben odasietnék, hogy átöleljem, csókoljam, kapaszkodjak belé… de nem tehetem. Már nincs hozzá jogom.

Elerednek a könnyeim, meg sem próbálom elrejteni őket. Lon mélyet sóhajt. Nem tudom, mennyi ideig ülünk szótlanul, lassan megöl ez a csend. Miért nem mond valamit? Kifacsart belőlem mindent, amit lehetett, és most hallgat…
Végül feláll a székről.
- Oké, ezt most… meg kell emésztenem – szól halkan, és választ sem várva kimegy a szobából. Én pedig itt maradok, a kavargó gondolatokkal, a felszínre hívott emlékekkel és fájdalmakkal. Végigdőlök az ágyon, fejemet a párnába fúrom, és halkan zokogok…