Kábán kiszállok az ágyból, majd bizonytalan léptekkel kimegyek utána. Lon a konyhában áll, nekitámaszkodva a pultnak, és bögréből iszogat valamit, talán az előző reggelről maradt kávét. Pólóban és alsónadrágban van, de nem tűnik álmosnak, valószínűleg ébren lehet egy ideje. Tűnődve bámul ki az ablakon, ám ahogy megérzi a jelenlétemet, leteszi a bögrét, és felém fordul. Átható pillantással, szinte kérdőn néz rám, mint aki sejti, hogy mondani akarok valamit. Nyelek egyet, mélyet lélegzem, és érzem, hogy reszketek, mint a nyárfalevél.
- Lon – szólalok meg. – Kérlek, bocsáss meg! Annyira sajnálom, ami történt… Egy életre megbántam, amit tettem. Rosszul kezeltem a dolgokat, és ezzel elveszítettelek, pedig te voltál… a szerelmem, aki annyira fontos nekem. Bárcsak meg nem történtté tehetném, vagy…
Váratlanul odalép hozzám, két kezébe fogja az arcomat, és csókkal fojtja belém a szót. Döbbenten megtántorodom, és a karjaiba kapaszkodom. Lassan, puhán és finoman csókol, én pedig remegve, öntudatlanul viszonzom, és a szívem őrült tempóban verdes a mellkasomban, szinte kiszakad.
Lassan elhúzódik, de az arcomat nem engedi el. Lágyan cirógatja hüvelykujjával a bőrömet. Teljesen össze vagyok zavarodva. Mit jelentsen ez? Megcsókolt… Hát nem undorodik tőlem?

- Ezt… ezt miért kaptam? – hebegem. – Azt hittem, hogy…
- Julie – vág közbe. – Igazad volt.
- Tessék?
- Ezt együtt rontottuk el. Nem te vagy az egyedüli hibás. Jobban oda kellett volna figyelnem rád.
Nem hiszek a fülemnek. Tényleg így gondolja? Hiszen eddig annyira csak a maga igazát szajkózta. De az a múltkori beszélgetés… talán mégis célt ért?
- Akkor sem lett volna szabad ezt tennem – motyogom szomorúan.
- Tényleg nem – ért egyet. – De nekem sem lett volna szabad készpénznek vennem a kapcsolatunkat, és emiatt elhanyagolni téged.
Alig kapok levegőt. Végre megértette… vagy legalábbis igyekszik megérteni, mi miért történt úgy, ahogy.

Valami mélyről jövő fájdalom ül a szemében, ahogy újra megcirógatja az arcomat.
- Minden éjjel hallottam, hogy rosszat álmodsz, és sírsz. Hallottam, de nem mentem be. Pedig majd’ megszakadt a szívem, mégsem tettem – motyogja.
- Mert haragudtál rám, és minden okod megvolt rá – felelem.
- Nem… inkább az a rohadt hiúsági kérdés. Te meg közben odabent szenvedtél…
- De ma bejöttél hozzám – mutatok rá. – És ezt nagyon köszönöm neked.

Lon pillantásába gyengédség költözik. Hozzám hajol, ajkai újra rám találnak, és csókol, ráérősen ízlelve, édesen. Alig hiszem el, hogy ez történik. Óvatosan átkarolom a nyakát, szinte attól félve, hogy ez csak egy álom, ami szertefoszlik. Lon a derekam köré fonja a karjait, szorosan magához ölel, és elmélyíti a csókot. Kétségbeesetten simulok hozzá, éhesen viszonzom a csókját, amely egyre forróbb és szenvedélyesebb. Érzem, ahogy a kezét lassan becsúsztatja a pólóm alá, és cirógatni kezdi a hátamat. Úristen… remegni kezdek.
- Várj… Lon – szakítom meg a csókot. – Ez most azt jelenti, hogy…
- Azt – vágja rá határozottan. – Kellesz nekem, Julie. Ezt együtt rontottuk el, együtt is kell helyrehoznunk.
Könnybe lábad a szemem.
- Attól félek, álmodom – hebegem.
- Nem álmodsz – mosolyodik el halványan. – Bebizonyítsam?
Azzal, választ sem várva, a karjaiba kap, és elindul velem a hálószoba felé. Ahogy beérünk, gyengéden elfektet az ágyon, majd fölém hajol, és ismét csókolni kezd, miközben keze felfedezőútra indul a testemen. Sóvárogva csókolok vissza, a hajába simítok, kapaszkodom a vállába, nyakába, magamhoz ölelem. Forrón és édesen kényeztet, ajka már a nyakam hajlatát ingerli, ujjainak hegyével úgy cirógatja a bőrömet, hogy borzongásra késztessen. Lesimogatjuk egymásról a ruhát, meztelen testünk összefonódik, valósággal egymásba temetkezünk. Könnyedén belém hatol, és ahogy kitölt odalent, mindkettőnkből sóhaj szakad ki. Istenem, milyen régen volt, azt hittem, ezt már sosem élhetem át… hogy Lonnal szeretkezem…
Ahogy mozogni kezd bennem, mintha tűzijátékok egész sora robbanna a testemben. Elébe megyek a mozdulatainak, felvesszük a ritmust, és egyek vagyunk, összeforrtunk a szenvedélyben. Csodálatos, hihetetlen érzés újra vele lenni. Kapkodó nyögések és sóhajok töltik meg a szobát. Egyre gyorsabb tempót diktál, végül egyszerre élvezünk el. Érzem, hogy forró könnyek csorognak végig az arcomon, a megkönnyebbülés és a boldogság könnyei…
- Lon… - suttogom. Lassan szétválunk, de nem enged el, a karjaiba húz, átkarol, gyengéden letörölgeti a könnyeimet.
- Csss… semmi baj. Semmi baj, Julie – súgja.
Befészkelem magam a karjaiba.
- Akkor most kibékültünk? – hüppögöm. – Megbocsátottál?
- Igen, igen, és igen… - cirógatja a hajamat. – Ígérem, mostantól jobban figyelek rád.
- Köszönöm. Soha többé nem fogok… ekkorát hibázni, én… vigyázni fogok a kapcsolatunkra…
- Együtt fogunk vigyázni rá. – Lon kicsit eltart magától, hogy a szemembe nézhessen. – Szeretlek, Julie. Mindig szerettelek.
Érzem, hogy édes, melengető érzés önti el a szívemet.
- Én is téged – lehelem halkan.