Mindig Te akartam lenni. Talán ez nyilvánult meg azokban az apróságokban, hogy a te ruháid mindig szebbek voltak, a játékaid klasszabbak az enyéimnél (pedig én is bőven el voltam látva mindennel), te jobban tanultál, te szebb voltál, és még sorolhatnám. Vajon mi okozta ezt, mi ültette el a veled kapcsolatos irigységet ártatlan gyermekszívemben, ami aztán csak egyre jobban elburjánzott? Kinek a hibája? Az enyém? Saját magamnak faragtam bálványt kölyökfejjel, vagy rásegítettek?
- Ne válogass! Vegyél példát Hannácskáról, ő mindent megevett.
- Látod, Hannácska kitűnő bizonyítványt vitt haza!
Tudom, hogy ezek a szavak elhangzottak. Nem álmodtam, nem képzeltem. Olyan biztosan tudom, mint ahogy e sorokat leírom. Amikor anyunál rákérdeztem, ő tagadta, hogy bármi ilyet mondott volna. Talán akkor mamiék? Kik sulykolták ezt a fejembe, és hogy lehet, hogy emiatt nem téged utáltalak meg, hanem önmagamat?

Gyerekfejjel mindig boldognak, kiegyensúlyozottnak és mosolygósnak láttalak. Pedig visszanézve a fényképeket, videofelvételeket, nagyon is hangulatember voltál.
1994 augusztusa, kisöcsém első születésnapját ünnepeltük. Öt-és négyévesek voltunk. Én vidáman, gyermeki örömmel játszottam, a földön ültünk, és megosztottam veled a játékaimat. Fel sem tűnt, mennyire szótlan vagy, ennyire lógatod az orrodat. Csak úgy ímmel-ámmal játszottál, és amikor anyukám rá akart minket venni, hogy énekeljük el az egyik gyerekdalt, annyit motyogtál:
- Én nem szejetném.
Ezt néhány évvel később néztem vissza a videólejátszón, és akkor utólagosan fel is húztam magam. Hát miért nem örültél, hogy együtt játszhatsz velem, miért nem akartál együtt énekelni? De akkoriban még sok mindent nem tudtam, amit ma már igen. Évek kellettek ahhoz, hogy megértsem, mennyi mindenben tévedtem veled kapcsolatban…