Az egyik emlék különösen élénken él bennem. Amikor meglátogattuk Papát a munkahelyén. Nem hiszem, hogy Te emlékszel erre az alkalomra, hiszen jó néhányszor jártunk arra, számodra egy lehetett a sok közül. Én sem értem, miért éppen ez maradt meg bennem ennyire. Este volt, nyolc-kilenc óra tájékán lehetett. Édesanya vitt el magával, mert be kellett hozzá ugrania valamiért, és akkor épp nem volt kire hagynia engem. Én pedig követeltem, hogy vigyünk Téged is magunkkal. Akkoriban Papa egy nagy irodaházban dolgozott. Engem mindig lenyűgöztek ezek a hatalmas, fényes épületek, a sok-sok ablakkal, a benne nyüzsgő emberekkel. Olyan idegen érzés volt ilyen helyen tekeregni, egy másik világ volt, felnőttekkel, akiket mi nem érthettünk meg, ahogy azt sem, mit csinálnak, mivel foglalkoznak, mit miért tesznek. Számunkra játék volt ott lenni. Amíg édesanya bent volt Papánál, addig mi nagy nevetgélések közepette a folyosón futkároztunk. Jó magasan voltunk, Papa valahol a tizenvalahányadik emeleten dolgozott. Emlékszem, milyen izgatottan szaladtunk oda az ablakokhoz, hogy kitekintsünk rajta, és lássuk a kivilágított várost. Mintha a világ tetején lettünk volna, nem? Én legalábbis így éreztem. Az a látvány, és a szabad érzés, amit melletted éltem meg, nagyon nagy hatással volt rám.

Bámultam a lámpafényes estét, és közben a kezedet szorongattam. Ez akkor még teljesen természetesnek tűnt, elvégre kicsi gyerekek voltunk, öt-hat évesek, ebben a korosztályban még nem tűnik furcsának, ha két kislány megfogja egymás kezét. Talán ha tudták volna a szüleink, mennyire felvillanyoz engem a puszta tény, hogy hozzád érhetek, pánikba esve próbálták volna megakadályozni ezt az apró gesztust is.

Te is szorongattad a kezemet, magától értetődően, és arról meséltél, milyen mesét játszottatok el az óvodástársaddal aznap délután. Féltékenység kerített hatalmába, és irigyeltem azt a kislányt, aki veled babázhatott az óvodában. Látod, milyen furcsa, hogy már egy gyereket is képesek ilyen alattomos érzések fertőzni? Még ha nem is tudnak róla. De ne aggódj, hamar elszállt belőlem, mert kárpótolt a vidáman csacsogó hangod, és az, hogy most nekem mesélsz, most velem vagy, most az én barátnőm vagy, az én társaságomban. Jómagam is meséltem neked, de már nem tudom, miről, talán egy rajzfilmről. Hallgattál, nevettél, reagáltál. Heves gesztikulálásaid következtében csak úgy röpködtek szőke hajtincseid a fejed körül. Imádtam a hajadat. Most is imádom. De ezt úgyis tudod…