Habozás nélkül bepattanok melléd, és elhajtunk.
– Annyira örülök, hogy látlak! – fordulok oda feléd. – Hogy vagy?
– Pocsékul – feleled, miközben az utat figyeled.  – Felőrölt ez az utóbbi néhány nap. Otthon nincs maradásom. Ezért is jöttem most.
– Hogy érted?
– Keresünk egy nyugis helyet, és beszélünk, jó?

Solymárig hajtunk. Nyugodt, semleges terület, ahol nincsenek ismerőseink. Egy elhagyatott park mellett megállunk. Felém fordulsz, és mélyet sóhajtasz.
– Jázmin, igazából búcsúzni jöttem – szólalsz meg halkan.
– Hogy mi?
– Nekem otthon gyakorlatilag kiadták az utamat. De amúgy sem maradnék. Felfordul tőlük a gyomrom.
– Na de… hová mész?
– Egyelőre Vácra. Van ott egy ismerősöm, ideiglenesen meghúzom magam nála, és munkát keresek. Aztán meglátjuk.
– Vácra… – motyogom. Itt hagyod a fővárost, elvágod az eddigi életed minden fonalát. Beleértve engem is. Ki tudja, látlak-e még, és ha igen, mikor… Most kellene őszintén elmondanom mindent.
– Mikor indulsz? – hallom saját elhaló hangomat.
– Holnap terveztem. Sajnálom, Jázmin. Nincs más választásom. De képtelen lettem volna úgy elmenni, hogy nem köszönök el tőled.
Megragadom a kezedet. Úgy szorongatom, mint gyermekkorunkban, de ez most mégis más. Te is érzed, látom rajtad.
– Hanna, szeretlek – bukik ki belőlem. – Szeretlek, de nem úgy, ahogy helyes lenne, nem úgy, mint egy unokatestvért…
– Tudom – feleled meglepetésemre. – Tudom, mert én is ezt érzem.
– Úgy érted, hogy…
– Te jelentesz nekem mindent. Az egyetlen biztos pont vagy ebben a nyomorult életemben. Család, játszótárs, barátnő… - elhallgatsz egy pillanatra, majd hozzáteszed: - Nő… nő, aki magától értetődően elfogadja, hogy én nem vagyok az. Tudod, miként döbbentem rá, hogy valami nincs rendben a beállítottságommal?
Némán megrázom a fejemet.
– Úgy, hogy megtetszettél. Amikor gyermekkorunkban együtt fürödtünk, már akkor is éreztem… nem tudtam levenni a testedről a szememet. Azt hittem, csak irigykedem, amiért a tiéd szebb… De aztán, ahogy idősödtünk, ez csak jobban elmélyült. És imádtam, hogy melletted játszhatok fiút, és legszívesebben tényleg a feleségemmé fogadtalak volna…
Valami furcsa melegség és izgatott bizsergés elegye járja át a szívemet, ahogy hallgatlak. Hát mégis azt érzed, amit én… Kioldom a biztonsági övet, feléd hajolok, és szorosan átölellek. Visszaszorítasz, aztán tenyeredbe fogod az arcomat, és megcsókolsz. Ahogy érzem a szádat az enyémen, felszakad bennem az utolsó gát is. Görcsösen kapaszkodom beléd, és viszonzom a csókot. Úgy gabalyodunk egymásba, mint egy normális pár. Nekünk ez a természetes, mi ettől vagyunk boldogok. Soha, egy fiú sem tudott belőlem ilyen érzéseket kicsalni. Az életemben ez a hely mindig neked volt fenntartva, és ez így is marad.
– Hadd menjek veled! – motyogom az ajkaidnak. Elhúzódsz, és megrázod a fejedet.
– El kell rendeznem az életemet, nem akarlak téged is belerántani a bizonytalanságba. Neked itt van a családod, ide kötnek a tanulmányaid.
– De nélküled ezek nem érnek semmit! – szipogom, és nem tudom visszatartani a könnyeimet.
– Nem örökre tűnök el – simogatod meg a hajamat. – És tartani fogjuk a kapcsolatot, ott van a telefon és az internet. Fogjuk még látni egymást. De ez most egy ilyen időszak, át kell vészelni.
Nagyot nyelek. Még mindig úgy érzem, hogy az egész életemet itt tudnám hagyni, csak hogy veled lehessek. De tudom, hogy észnél kell lennem. Neked nincs választásod, gyakorlatilag lezárták az ügyedet, én azonban még tele vagyok elvarratlan szálakkal. Le kell zárnom mindent szép sorban. Befejeznem a sulit, véghez vinnem megkezdett terveimet.
– Minden rendben lesz – suttogod. Hosszan, bánatosan megöleljük egymást. Végre megkaptalak, teljesen és őszintén, mégis egyúttal elveszítelek. Nem akarom.
– Visszaviszlek a sulidhoz, nehogy te is bajba kerülj – mondod végül. Az utat mély hallgatásba burkolózva tesszük meg.
Nem akarom az iskolát. Nem akarom a családomat. Nem akarok semmit, mert minden olyan üres, álszent, képmutató. Gyűlölöm, hogy itt mindenki olyan normális, és mindenki annyira tudja, mi a helyes.
Nem messze az épülettől leparkolsz.
– Akkor szia – motyogod. – Majd jelentkezem!
– Vigyázz magadra – suttogom.
– Igyekszem. Te is!
Mit mondhatnék még? Üres szavakat. Fölösleges. Sután arcon csókollak, majd nehéz szívvel kiszállok. Integetek, és elindulok a suli felé. Hallom, ahogy indítod a kocsit, kényszerítem magam, hogy ne nézzek vissza…