- Vége van – győzködte magát halkan. De hiába próbált lecsillapodni, még mindig fülében hallotta a kiabálást, és szinte érezte a bőrébe hasító fájdalmat. Még néhány percig bénultan kuporgott az ágyban, majd ismét a mobiljáért nyúlt. Sietve keresgélt a nevek között, aztán tárcsázott. Kétszer csengett ki, mire felvették.
- Szia. Jól vagy? – szólt bele egy megnyugtató férfihang. Hella kicsit megkönnyebbült, mert úgy hangzott, ébren volt már a hívott fél.
- Nem igazán – felelte reszketeg hangon. – Ne haragudj, hogy ilyenkor zargatlak…
- Ne viccelj! Tudod, hogy bármikor hívhatsz. Baj van?
- Csak a szokásos. Nem vagyok jól…félek.
- Nyugodj meg! Máris átmegyek.
- Nem okoz gondot?
- Tudod, hogy nem. Mindjárt ott vagyok – ezzel bontotta a vonalat.
Hella máris megnyugodott egy kicsit attól, hogy hallotta legjobb barátjának hangját. Megpróbálta valamelyest rendbe szedni magát. Köntösbe bújt, kifésülte ébenfekete haját, és laza kontyba fogta. Hideg vízzel arcot mosott, majd álmatag léptekkel a konyhába indult, hogy kávét tegyen fel. Megpróbálta kiverni a fejéből rémálmát, de szinte percenként visszatértek annak részletei. Megkapaszkodott a konyhapultban, és összeszorította a szemét.
Ekkor megcsörrent a mobiltelefonja, amelyet a hálószobában felejtett. Hella átvágott az előszobán, és közben azért imádkozott, nehogy barátja jelentse be, mégsem jön át.
A készülék magántelefonszám hívását jelezte. Hella elbizonytalanodott, majd felvette.
- Tessék! – szólt bele tétován.
Csönd.
- Halló! – próbálkozott a lány ismét.
A vonal túlsó felén továbbra is csönd volt. Hella megunta a várakozást, és letette a telefont.
- Jókor szórakozol te is velem, akárki vagy – dohogott magában.
Amikor csengettek, megkönnyebbülten sietett a bejárati ajtóhoz. Vendel aggódó arccal állt a küszöbön. Együtt érző pillantásától Hella ismét elgyengült. Könnybe lábadt szemekkel állt arrébb, hogy beengedje a férfit. Vendel beljebb lépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Mi történt? – kérdezte.
- Rosszat álmodtam – vont vállat tehetetlenül Hella. – Kérsz kávét? Mindjárt lefő.
A konyhába vezette vendégét, majd a pulthoz lépett. Csészéket vett elő, de kis híján kiejtette őket remegő kezéből.
- Hagyd, majd én! – sietett a segítségére Vendel. – Te csak ülj le.
Hella engedelmeskedett. Helyet foglalt az asztalnál, és miközben elnézte a kávé körül ténykedő férfit, szívét átjárta a melegség.

Vendel volt a legjobb, legrégebbi, s lassan már az egyetlen barátja. Még az egyetemen ismerkedtek meg öt évvel ezelőtt, és bár Hella időközben félbehagyta tanulmányait, nem szakadt meg köztük a kapcsolat. Nem egy nehéz időszakon segítették át egymást, legyen az szerelmi bánat, munkahelyi gond, vagy akármi más. Az oldalfrufrus, szemüveges, szelíd arcú férfi látványa már önmagában nyugtató hatással volt Hellára.

A két csésze kávé hamarosan az asztalra került, és Vendel is letelepedett a lányhoz. Türelmesen várt. Hella sápadtan bámult maga elé.
- Megint visszaálmodtam - szólalt meg halkan. – Hallottam, ahogy kiabál, és… éreztem az ütéseket. Olyan életszerű volt… - ismét megreszketett.
Vendel csitítólag megsimogatta a karját.
- Nyugodj meg – mondta. – Ez már csak egy rossz álom. Vége van. Aurél soha többé nem árthat neked. Már nincs közötök egymáshoz.
- Szerinted mit ronthattam el? Hiszen annyira szerettem… - elmélkedett megtörten Hella, mint annyiszor máskor. Ez már több mint öt hónapja így ment.
- Nem rontottál el semmit. Az az ember elmebeteg. El kellene őt zárni mindennemű emberi kapcsolattól – jelentette ki Vendel határozottan. – Te semmit sem csináltál rosszul.
- Talán mégis, hiszen annyiszor magamra haragítottam…
- Hella, ezt te sem gondolod komolyan. Aurél betegesen féltékeny volt, és olyan dolgokkal vádolt meg téged, amiket el sem követtél. Semmit sem tehettél már a kapcsolatotokért. A saját érdekedben kellett lépned.
A lány elkeseredetten sóhajtott. Óvatosan belekortyolt a kávéjába.
- Nem tudom megemészteni ezt az egészet – motyogta a csészéjének.
- Dehogynem – biztatta Vendel. – Idő kell még, de menni fog. Már egyre ritkábban vannak rémálmaid, lassanként ez a kevés is elmúlik, és idővel teljesen rendbe jössz. Erősebb vagy, mint hinnéd.
- Gondolod? – nézett fel rá Hella kimerülten.
- Biztos vagyok benne. Nézd, én tudom, mennyire szeretted őt. Nagy lelkierő kellett ahhoz, hogy szakíts vele. Az első néhány hétben borzasztóan féltettelek, hogy valami butaságot csinálsz. De túlélted azt az első időszakot, most már jobb bőrben vagy, és lassanként egyre jobban leszel.
- Furcsa, hogy nem keresett azóta. Én azt hittem, nehezebben fog beletörődni, hogy ennyi volt.
- Próbálta volna csak meg, hogy még azok után zaklasson téged... ehhez már nem volt mersze, túl gyáva hozzá – vélte Vendel elsötétülő pillantással. Ő nagyon ritkán produkált ilyesmit, nehezen lehetett kihozni a sodrából. – Örüljünk annak, hogy nem zaklat – tette hozzá immár nyugodtabban.
- Ő nem. De az emlékek, a rémképek annál inkább – mondta Hella csendesen.
- Azok után, amiken mellette keresztülmentél, ez természetes. Több idő kell ahhoz, hogy feldolgozd. Ha engem kérdezel, igenis jó úton haladsz.
- A pszichológusom ugyanezt mondja…
- Na látod!
Hella hálás pillantással nézett rá.
- Köszönöm – súgta.
Vendel elmosolyodott, és gyengéden megpaskolta a kézfejét.

Két óra elmélyült beszélgetés után Hella fáradtan nyújtózkodott egyet.
- Nincs kedvem dolgozni – panaszkodott, és elfojtott egy ásítást. – Úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger.
- Akkor jelents beteget – nevetett Vendel. – Nekem azonban lassan tényleg indulnom kell a munkába.
Hella gyorsan végigfuttatta pillantását a lakáson. Habár már világos volt, mégis nyugtalanná vált a gondolattól, hogy egyedül kelljen maradnia itt.
- Á, bemegyek én is. Semmi kedvem itthon kuksolni – döntött. – Ha van időd megvárni, amíg gyorsan felöltözöm és elkészülök, mehetnénk együtt.
- Persze. Jó ötlet.
Hella besietett a hálószobába. Kiválasztott egy hosszú ujjú, halványkék felsőt és egy fekete farmert, majd némi sminkkel próbálta meg feldobni kialvatlan arcát. Épp végzett, amikor a mobilja megcsörrent. Hella nyugtalanul konstatálta, hogy ismét magántelefonszámról hívják. Először arra gondolt, fel sem veszi, de nem mert kockáztatni, hátha ezúttal a munkahelyéről telefonálnak.
- Halló! – szólt bele türelmetlenül.
Ismét csönd volt a válasz.
- Nem unod még? – kérdezte Hella az ismeretlent bosszúsan, és kinyomta a hívást. Várt egy kicsit, hátha újra telefonál az illető, de semmi. A lány rápillantott az órára, majd sebtében összeszedte a dolgait, és kilépett az előszobába.
- Mehetünk? – kérdezte Vendel.
- Igen, kész vagyok – felelte Hella, de nem mozdult.
- Valami baj van?
- Már másodszorra hív valaki rejtett számról, és nem szól bele, amikor felveszem.
- Ne foglalkozz vele, biztosan valami telefonbetyár.
Hella elgondolkodva nézett maga elé.
- És mi van, ha Aurél csinálja? – tette fel a kérdést végül.
- Ha eddig nem jelentkezett, miért éppen most tenné?
- Nem tudom. Nála sosem lehet tudni.
- Ne aggódj! Szerintem nem kell ennek nagy jelentőséget tulajdonítani. Valami unatkozó idióta szórakozhatott. Lehet, hogy a te számodon kívül végighívogat egy tucat másikat.
- Lehet.
- Szerintem ideje indulnunk, mielőtt elkésünk – próbálta elterelni a lány gondolatait Vendel.
- Ja igen, menjünk – ocsúdott fel Hella. Miután kiléptek a lakásból, bezárta a bejárati ajtót, majd végigsétáltak a rövid folyosón. A kapun kilépve Hella odafordult barátjához.
- Köszönöm, hogy átjöttél – hálálkodott.
- Ezt nem kell megköszönni – mosolyodott el Vendel. – Elvárom, hogy máskor is hívj, ha úgy érzed, szükség van rám.
Hella bólintott. Megölelték egymást, majd Vendel jobbra fordult, Hella pedig átszaladt az úttesten a szemközti buszmegállóhoz.

- Hella! Feltettem még két új cikket, nézd majd át őket, jó? – kiáltott át a szemközti íróasztaltól egy vézna, fiatal újságíró.
- Rendben – sóhajtott a lány, mialatt egy másik írást tanulmányozott. Itt-ott belejavított, megrövidítette a fölösleges körmondatokat, korrigálta a helyesírási hibákat. Másfél éve dolgozott olvasószerkesztőként egy internetes, közösségi közlekedéssel foglalkozó lapnál. Ezt a munkát otthonról is végezhette, hetente kétszer viszont be kellett mennie a szerkesztőségbe. Hella meglehetősen unalmasnak tartotta az újság témáját, de igyekezett úgy felfogni, hogy az ember ne válogasson a mai világban, amikor már annak is örülni kell, ha munkahely akad valahol. Grafikusnak készült, annak is kezdett tanulni, de amikor megismerte Aurélt, otthagyta az egyetemet, a fiúhoz költözött, és neki szentelte az idejét. Miután a kapcsolat fokozatos romlásnak indult, és Hellára is egyre rosszabb hatást gyakorolt, a lány egyfajta utolsó mentsvárként fogadta el ezt az olvasószerkesztői állást, amit egy rokona szerzett neki. Utólag nagyon örült ennek a döntésnek, mert így volt mivel lekötnie magát, és a kenyérre valót is megkereshette. Otthont már nem tudott volna önállóan fenntartani ebből az összegből, de ezen egyelőre nem kellett rágódnia: a kétszobás lakás, ahol élt, korábban az édesanyjáé volt, és kiköltözése óta is ő fizette a költségeit. Meglehetősen jómódú asszony volt: az a fajta, aki bármihez nyúlt, arannyá vált a keze alatt. Hella mindig irigyelte őt ezért a képességéért, meg úgy általában az egész életéért.
- Anyám megvalósította magát. Na és én? – tűnődött a lány. – Én épp ellenkezőleg, ott rontottam el az életemet, ahol csak lehetett.
Amikor elköltözött Auréltól, néhány hétre visszament az édesanyjához és annak új élettársához, de úgy érezte, képtelen elviselni bármilyen ember társaságát, inkább lenne egyedül. Így jött az ötlet, hogy hurcolkodjon át anyjának régi lakásába, amely már egy éve üresen állt egy csendes utcában. Amikor Hella a pénzügyekre való tekintettel tiltakozni kezdett, édesanyja magától értetődően közölte, hogy a lakás költségeit továbbra is ő állja.
- Erre ne legyen gondod, kislányom – nyugtatta lányát. – Azóta is fenntartom azt a kis kuckót, amióta a páromhoz költöztem. Ez most sem lesz másként. Te csak rendezkedj be, és próbáld meg összeszedni magad!
Habár Hellának nem igazán tetszett az érzés, hogy valamilyen szinten még mindig eltartják őt, ugyanakkor hálás volt édesanyjának, mert szó, ami szó, valóban nagy terhet vett le ezzel a válláról.
Mindazonáltal tudta, hogy az élete nem jó irányba halad. Mit tudott felmutatni? Egy félbehagyott egyetemet, egy rokon által szerzett munkát, és egy anyukától kapott lakást. Hella szeretett volna végre saját lábra állni, önmagát megvalósítani. Egyelőre elképzelése nem volt, hogyan tehetné, de azzal nyugtatta magát, hogy még csak huszonnégy éves, van ideje.
Egyébiránt kedvelte a kollégáit, és időnként kifejezetten jó volt megnyugtatóan unalmas cikkeket átolvasni, különösen ilyen nehéz éjjelek után.

Délután egy óra körül rátört az álmosság, ezért kiszaladt az étkezőbe a kávéautomatához. A műanyag poharat szorongatva az ablakhoz lépett, és szórakozottan bámulta a kinti életet. Még csak május volt, de itt-ott már fel lehetett fedezni a közelgő nyár jeleit. Egyre melegebb volt a levegő, az emberek dzsekijüket, kardigánjukat vállukra vetve sétáltak, előkerültek a lezser viseletek. Aznap különösen szép időt fogtak ki. Régebben ilyenkor Hella már rég azon morfondírozott volna, hogy miképpen lóghatna el a munkából egy kis levegőzésre. Ezúttal azonban, mint annyi minden más, az időjárás is teljesen hidegen hagyta. Mintha egy különös burokból figyelte volna a világot, egy félhomályos sarokból, ahonnan talán már sosem szabadulhat ki.
Mélázásából a mobiljának csörgése zökkentette ki. Hella sóhajtva kapta elő zsebéből a készüléket, és amikor konstatálta, hogy rejtett számról keresik, érezte, hogy elfutja őt a méreg.
- Halló!
Csönd.
- Rohadt féreg! – sziszegte Hella türelmét vesztve, majd letette.
- Kire vagy ilyen dühös, Hellácska? – lépett mellé egy meglehetősen idegesítő kollégája.
- Semmi közöd hozzá! – fordult el a lány. Az újságíró kaján vigyorral mérte őt végig.
- Nem lennék az illető helyében. Vagy talán mégis – tette hozzá röhögve.
- Rád férne már egy nő, talán az a humorodon is javítana – vetette oda Hella egy vérfagyasztó pillantás kíséretében, majd faképnél hagyta a fickót. Indulatosan huppant le a számítógép elé, és a továbbiakban nem szólt senkihez.

Este hat órakor Hella fáradtan ballagott hazafelé. Alig várta, hogy bezuhanhasson az ágyába, és aludjon egy nagyot, miután az előző éjszaka nagy részét átvirrasztotta. Előkotorta retiküljéből a kulcscsomóját, kinyitotta a kaput, és végigment a folyosón. Ahogy belépett a bejárati ajtón, rátaposott egy papírlapra, amely közvetlenül a küszöbön hevert. Összevonta a szemöldökét, lehajolt érte, majd széthajtotta. Amint elolvasta, kapkodni kezdte a levegőt, és pánikszerűen visszaejtette a küldeményt a padlóra.

„ROHADT FÉREG!” – állt a papíron nyomtatott betűkkel. A lány kővé dermedve ácsorgott, néhány percig nem tudta, mit tegyen. Az agya mintha jégtömbbe zárult volna, ám egy rejtett zugában ott motoszkált a sejtés, miszerint ez az üzenet a rejtélyes hívogatójától származik.
- Tudja, hol lakom – hasított belé a gondolat. Hirtelen úgy érezte, most is figyelik. Lassan visszahátrált a folyosóra, bezárta az ajtót, majd sarkon fordult, és kirohant az utcára.

(folyt.köv.)