Születésem óta itt élek. Huszonhárom éve látom ezeket az untig ismert, ezerszer végigjárt utcákat, az üres, együgyű arcokat, melyek úgy követik minden léptemet, akár egy ragályos betegség. Számukra persze én vagyok a furcsa. Sosem találtam itt a helyemet. Engem egyedül a családom köt ide, és az a helyzet, amibe beleszülettem, amibe belekényszerültünk. A nem éppen fényes anyagi állapotunk miatt már engem is nehezen neveltek fel. Így hát felnőtt fejjel megpróbálom viszonozni a sok-sok szeretetet, a gyermekkoromat, az életemet, amit tőlük kaptam, azzal, hogy jómagam is segítek rajtuk. Még mindig velük élek, az általuk vezetett kis kávézóban dolgozom, amely a kis emeleti lakásunk alatt foglal helyet, és amelyet ki tudja, meddig tarthatunk még meg. Kevesen térnek be ide, az elmaradásunk pedig egyre több.

Néha arra gondolok, jó volna eltűnni innen, elköltözni messzire, másik munkát keresni, egymagamban élni. Ilyenkor azonban elszégyellem magam. Nem lehetek ilyen önző, helyzetünkben különösen nem.

Így tehát nincs más választásom, itt kell élnem, túlélni a mindennapokat, elvégezni a munkát, eltűrni a helyiek gúnyolódását, belesüppedni a monotonságba, hogy ne is gondolkozzon az ember fölöslegesen azon, mit csinálhatna másképp.

Ez a mai nap is ugyanúgy indult, mint a többi. Kinyitottam a kávézót, utána meg csak bámultam kifelé az ablakon a pultra könyökölve, és figyeltem az elhaladó embereket.

Aztán megláttam őt. Elsétált az ablak mellett, átment a túloldalra, és megállt a buszmegállóban, hogy átolvashassa a menetrendet. Világoskék, könnyű nyári ruhácskát viselt, göndör fürtjei a hátát verdesték. Letaglózva bámultam a lányt. Honnan került ide ez a tünemény? Talán csak átutazóban van, de mégis mi dolga lehetett errefelé? Talán egy hozzátartozója lakik itt?

Odaléptem az ablakhoz, és tüzetesebben szemügyre vettem. Egek, milyen gyönyörű! Bizonyára mind a tíz ujjára jut valaki. Most is láttam, hogy az arra sétáló fiúk jól megnézik maguknak, elismerő pillantással pásztázva a lányt. Ami őt illeti, bizonytalan toporgásából, kíváncsi tekintgetéséből egyértelművé vált, hogy először jár itt.

Még akkor is kifelé bámultam, amikor már rég eltűnt vele a busz. Néztem azt a pontot, ahol ő állt, szinte még láttam a kék ruháját.

– Veled meg mi van, öcskös? Sokkot kaptál a forgalomtól? – rázott fel a bűvöletből Simon nevető hangja. Na igen, a szeretett bátyám, aki mindig hirtelen jelenik meg, és hirtelen tűnik el. Ő már jó ideje külön él tőlünk, de néha hazalátogat, és olyankor nálunk tölt néhány napot.

– Attól éppenséggel nem, te viszont a szívbajt hozod rám – morogtam az orrom alatt.

– Meg ne szakadj a munkában! – veregetett hátba Simon, majd kilökte az ajtót, és már ott sem volt.

Visszafordultam az ablakhoz, tekintetemet a buszmegállóra függesztettem, mint aki abban reménykedik, hogy az a lány újra ott terem. Milyen gyönyörű volt! Kár, hogy többé nem látom. De még ha látnám is… úgysem történne semmi. Esélyem sem volna. Úgyhogy mindegy is. Kár ezen rágódni.

Stella

Nem is értem, hogy kerültem ide.

Én, az ízig-vérig nagyvárosi lány, kikötöttem ezen az eldugott helyen.

Persze nem az én ötletem volt. Édesanyám javasolta, hogy nem ártana nekem egy kis környezetváltás, nem ártana egy időre magam mögött hagynom mindent. S mindjárt jött is az ötlettel, hogy töltsek el néhány hetet a nagynénémnél. Talán igaza van. Túl sok minden történt körülöttem mostanában, és ez nem múlik el nyomtalanul, otthagyja védjegyét az ember lelkén, belenyúl a személyiség fejlődésébe. De nem mindegy, hogy merre fejlődik az a személyiség, és ha rendet akarok rakni magamban, azt csak a megszokott környezetemtől távol tudom megtenni, ahol nem emlékeztet semmi a múltra.

Végül is, egészen hangulatos helynek tűnik. Lehet, hogy nem lesz itt olyan rossz.

Úgy döntöttem, kicsit körbenézek, csavargok egyet, úgyis tengernyi időm van, amit nem tudok mivel eltölteni. Habár először vagyok itt, csak nem tévedek el… szerencsére jól tájékozódom, általában mindenhova el-és visszatalálok valahogy.

Elsétáltam a legközelebbi buszmegállóig, aztán felszálltam az érkező járatra. A végállomásig utaztam vele, közben szórakozottan bámultam kifelé az ablakon. Szokatlan még, hogy errefelé nem nyüzsög annyi ember, mint otthon. Olyan, mintha itt mindenki ismerne mindenkit. Tény, hogy nyugodtabb a légkör, de lehet, hogy én ennek nem örülnék hosszabb távon. Nem volna jó, ha mindenki tudná, ki vagyok, ha nem mehetnék úgy ki az utcára, hogy ne fussak össze ismerősökkel, ha nem tudnék egymagamban elvegyülni a sok üres ember között.

Amikor leszálltam a buszról, észrevettem, hogy megbámulnak. Főként a korombeli fiúk. Mintha legalábbis idegen bolygóról jöttem volna. Miért? Miért néznek ennyire? Furcsán áll a hajam? Vagy leettem a ruhámat?

Az egyikük füttyentett egyet, majd összenevetett a haverjaival. Elhúztam a számat. Hát persze, jó nőt látnak bennem, azért néznek így. Fogalmuk sincs arról, ki vagyok, és nagy valószínűséggel nem is érdekli őket, csak szeretnének jól meghúzni. Undorító, közönséges férgek, ez már első pillantásra levonható. Azt hittem, ilyen egyedek csak a fővárosban tanyáznak, de úgy tűnik, rohamosan terjednek mindenütt. Épp rátok van szükségem, idióták…

Hátat fordítok, és megindulok a másik irányba, de még sokáig a hátamban érzem pillantásukat.