Stella

Egy örökkévalóságnak tűnt az a pillanat, amíg attól féltem, nem fog közelebb lépni hozzám, elküld, elzavar… de nem, elindult felém, és a következő pillanatban az ajkát éreztem, puha, megnyugtató érintést a számon, gyengéd érintést, amelyben mégis visszafojtott szenvedély lappang. Bőgök, mint egy idióta, megállíthatatlanul folynak a könnyeim, miközben belekapaszkodom a vállába, és csak őt akarom, érezni a közelségét, soha többé el nem engedni. Szorosan magához ölel. A karjaiba fészkelem magam, úgy bújok, mint azelőtt soha senkihez, én ennyi biztonságot soha egy ölelésben sem éreztem még. Azt akarom, hogy csak mi ketten legyünk, hogy mindenki más tűnjön el, az egész világ tűnjön el, s mi is tűnjünk el egymásban… mintha olvasna a gondolataimban, lassan elhúzódik, majd kézen fog, és a szobájába vezet…

Zalán

Soha nem hittem volna, hogy Ő valaha is itt lesz az én szobámban, ez a földöntúli gyönyörűség az én egyszerű kis világom közepén. De most nincs időm ezen gondolkozni, most nem is akarok ezen tűnődni, csak érezni akarom őt, érinteni, csókolni minél többet, minél több helyen… ez a bársonyos, illatos bőr, alig bírom felfogni, hogy végre szüntelenül csókolhatom, ő pedig engedi, hagyja, sőt, élvezi is… hátrahajtja a fejét, miközben a nyakát puszilgatom végig, lassan, óvatosan, s közben sóhajt… borzongató gyönyör fut végig a gerincemen már a hangjától is, a sóhajától is. Mélyen magamba szívom édes illatát, s közben kezem a blúza alá simít, hogy meztelen hátát bejárhassam…

Stella

Annyira gyengéd velem… érzem, ahogy az érintései alatt lassanként a maradék jégburok is leolvad rólam. Ez a lágy simogatás minden feszültséget kiűz belőlem, testem egyre inkább elernyed. Nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy így törődjön velem. Még soha senki nem volt hozzám ilyen kedves. Úgy bánik velem, mint egy porcelánbabával, mint egy értékkel, mint egy kinccsel. Ő nem azt a romlott lányt látja bennem, aki vagyok. A maga egyszerű, magától értetődő kedvességével megtisztít engem minden mocsoktól. Lassan semmi nem marad belőlem, csak a remegő, lemeztelenített önmagam, amit ki tudja, mióta tartok fogva a saját börtönömben.

Halványan érzékelem, ahogy a karjaiba emel, majd az ágyra fektet, és folytatja a lágy kényeztetést. Nem lehet megunni ezt az érzést… kezem önkéntelenül simogatni kezdi a vállát, hátát, haját, mindenütt, ahol csak érem. Hallom, ahogy velem együtt sóhajt…

Zalán

Az érintései… mennyit álmodtam erről! A valóság azonban minden képzeletet felülmúl. Ez az érintés semmihez sem hasonlítható, ahogy az érzés sem, amit kivált belőlem… hogy ez a tünemény engem simogat, engem ölel, belém kapaszkodik, és akar engem, úgy, mint én őt… Már nem én érintek, nem is ő érint. Most már mi érintünk. Egyek vagyunk, nem észlelem, melyikünk hol végződik, csak magunkat érzem, ahogy egy emberként vesszük a levegőt, együtt dobban a szívünk, eggyé válik mindenünk. Abban a pillanatban, hogy megtört benne az önmagát fogva tartó átok, és érezhetően átadta magát, egyek lettünk, és én vigyázni fogok rá, örökké óvni fogom az árnyaktól, és mindent megteszek, hogy boldognak láthassam.

Stella

Vége… a hűvös éjjel visszarántott minket a valóságba, itt fekszünk ebben a kis szobában, az ágyában… de hiába ért véget, Ő nem taszít el magától, ugyanolyan szorosan ölel magához. Soha nem voltam még ilyen boldog. Egyetlen fiútól sem kaptam ilyen élményt, mint most tőle. Senki nem halmozott el engem ennyi szeretettel, ennyi gyengédséggel és odafigyeléssel. Szeretlek… szeretlek, te drága, nem érdekel, ki mit mond, nem érdekel a sok rosszakaród zagyválása, ők nem tehetnek téged tönkre, nem vehetik el tőled ezt a tisztaságot, amit őrzöl magadban, amiből most nekem is adtál, amivel így óvsz engem. Megtiszteltél engem magaddal, és nem tudom, miért érzel engem méltónak rá, de nagyon köszönöm… szeretlek… mozdulna a szám, hogy kimondjam mindezt, de a szemhéjam mintha ólomból lenne, és lassanként lehúz magával az álomvilág, sodródom erős karjaid között, viszem magammal az ölelésedet, az illatodat, a bőröd puhaságát…

Zalán

Elaludt. Haja kócosan terül szét a párnán, feje a mellkasomon pihen. Szeme alatt még mindig látszanak egy kicsit a sírás nyomai, arca azonban kisimult, és ragyog a boldogságtól. Attól a boldogságtól, amit együtt élünk meg. Önkéntelenül megcirógatom az arcát. Felsóhajt álmában, közelebb húzódik. Képtelen vagyok betelni azzal az érzéssel, hogy itt fekszik mellettem, nem tűnik többé el, velem van, és sikerült boldoggá tennem őt. Újra és újra meg akarom élni a közös boldogságunkat. Nem számít többé semmi sem, amíg ő itt van velem. Átjár a békés nyugalom, s lassan engem is elér az álmosság. Lehunyom a szemem, de még elalvás előtt szorosabbra fonom az ölelésemet, mintha attól félnék, ez csak egy gyönyörű álom, amely szertefoszlik, mire felébredek…