Édesanyja nagyot sóhajtott.
- Néha hallottam, amikor veszekedtek. Hallottam az ütéseket, Hella sírását, könyörgését. És nem tettem semmit. Nem tartozott rám, és hát a fiam volt… Egyszer belefutottam Hellába, miközben kimenekült Aurél szobájából. Fel volt dagadva az arca. Nem szólt semmit, csak kisírt szemmel nézett rám, aztán elrohant. Akkor bementem az öcsédhez. Egy merő ideg volt, és duzzogott, mint egy gyerek. Megpróbáltam vele beszélni arról, hogy amit tesz, az nem helyes, de csak azt tudta hajtogatni, hogy Hella magának köszönheti. Mániákusan hitte, hogy Hella csalja őt, pedig az a szerencsétlen lány nagyon szerette. Kizárt, hogy bárki másra akár csak ránézett volna.
Medárd szinte beleszédült a hallottakba. Nem, az nem lehet… az ő öccse sohasem tett volna ilyet!
Az anyja mintha olvasott volna a gondolataiban.
- Aurél kifelé nagyon megnyerő tudott lenni – mondta. – Hellát is mindig visszacsábította valahogy magához. De sajnos gyenge jellem volt, súlyos önértékelési zavarokkal. Egyszer aztán Hella véglegesen szakított vele. Aurél egy darabig még zaklatta őt, nem akart belenyugodni a döntésébe. Aztán amikor látta, hogy ezúttal nem tudja visszaszerezni Hellát, kikészült. Azt mondta, bosszút áll, és hogy Hellának nem lesz egy nyugodt perce sem ezután. Nem értettem… reméltem, hogy csak hirtelen haragból mondja. Másnap öngyilkos lett. És látva a búcsúlevelét, rájöttem, mi volt a terve. Képtelen voltam kezelni ezt az egészet, a levelet eldugtam, ne is lássam…
- És én megtaláltam – szólt közbe Medárd. Elhűlten gondolt arra, hogy a tudtán kívül asszisztált az öccse tervéhez.
- Te elolvastad azt a levelet?! – sápadt el az anyja.
- Igen. És azt hittem…
- Hogy Hella a hibás. Nem, fiam, az a lány áldozat volt. Beleszakad a szívem, hogy Aurél ilyen emberré vált… De nem tehetek úgy, mintha mi sem történt volna. Azt sem lett volna szabad tétlenül néznem, amit Hellával művelt.

Medárd fejében egymást kergették a gondolatok. Aurél bántalmazta Hellát. Kezet emelt rá. Ő pedig lelkileg tette ezt… Úristen, mennyit szenvedett miattuk ez a lány? De ha egyszer azt hitte, hogy… Medárd megrázta a fejét. Ezek szerint egyáltalán nem ismerte az öccsét. Legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy Aurél ilyesmikre vetemedett.
Elnézést kérve az anyjától, felkelt, és kiment a kertbe, hogy friss levegőhöz jusson. Ahogy ott megtorpant, hirtelen végigömlött benne egy megnevezhetetlen indulat Aurél iránt. Még élesebben vágott belé a tudat, hogy az öccse aljas módon bántalmazta azt a lányt, akit ő… akit ő rendes körülmények között még szeretni is tudna… Ha most Aurél élne, és így jutna tudomására a dolog, akkor biztosan ellátná az öccse baját. Nem, halottról vagy jót, vagy semmit… De Medárd lelkében szép lassan leomlott a kép az ő szeretett, vidám testvéréről, aki a légynek sem tudott volna ártani. Legalábbis ő így hitte. Mert ez, amit megtudott…
Medárd idegesen túrt a hajába. Most mégis mit tegyen? Eddig azon volt, hogy tönkretegye Hella életét… Ezt muszáj valahogy helyrehoznia!

Ahogy visszament a házba, önkéntelenül Aurél szobája felé vette az irányt. Belépve körbenézett. Minden ott volt, ugyanúgy, mint legutóbb, öccsének egész személyisége, érdeklődési köre. A dedikált focilabdája, a meze, az érméi és kupái. Ám csak most vette észre az íróasztala fölé rögzített parafatáblát. Közelebb ment, hogy jobban megnézze. Tele volt tűzdelve Aurél és Hella közös képeivel. Medárd hosszasan bámulta a fotókat. Aurél mosolyát most először érezte tenyérbemászónak, Hella pedig… láthatóan megviselt a képeken. Nem egy boldog arc néz rá vissza róluk. Mosolyog ugyan, de csak halványan, mint aki nem akarja magára haragítani Aurélt… Aki pedig ott feszít mellette a rohadt vigyorával…
Medárd előtt elment a kép. Letépte és a földhöz vágta a parafatáblát. Aztán felborította az asztalt, majd kontrollálhatatlan haraggal szedte szét a szoba többi részét is: a padlón landoltak a kupák, az érmék, Aurél ruhái, a felborogatott székek…
Az anyja kétségbeesve rohant be a szobába.
- Medárd! Kicsi fiam, higgadj le! – kérlelte a férfit, és megpróbálta elkapni a karját.
- Rohadt féreg, alávaló mocskos féreg! – üvöltötte Medárd, miközben a könnyei folytak leírhatatlan haragjában. Lehuppant az ágy szélére, és a kezébe temette az arcát. Az édesanyja tétován helyet foglalt mellette.
- Sajnálom – simogatta Medárd hátát. – Sajnálom, hogy így kellett megtudnod… Annyira sajnálom…
Medárd nem felelt, csak a haját markolta feldúltságában. Hella járt a fejében, a lány, akihez annyira vonzódik, akit tévesen ítélt meg, akit a saját öccse bántalmazott...