– Lily! – szólt rá Faith, az anyuka, miközben kecsesen kiszállt az autóból. – Ne szaladgálj el, legalább azt várd meg, amíg köszöntjük a nagyszüleidet!
– Csak körbenéztem – vetette oda Lily félvállról. Nem akarta, hogy anyja elrontsa az örömét.
– Gyertek! – intett apa, és megindultak a takaros házikó felé, amelynek ajtajában már ott állt a nagymama.
– Daniel, kisfiam! – ölelte magához Lily apukáját sugárzó arccal. – De jó, hogy látlak benneteket!
– Szervusz, Rose nagyi – köszöntötte Faith.
– Szervusz, szívem! – A nagymama ezután Lilyhez fordult, és kitárta felé a karjait, a lány pedig boldogan szaladt oda.
– Szia, nagyi! – csicseregte.
– Gyertek be, nagyon vártalak már benneteket! – terelte be a kis családot Rose néni a házba. – Nem vagytok éhesek? Charles még nincs itthon, dolgozik. Estefelé hazaér.
Lily letelepedett a konyhaasztalhoz, és hagyta, hogy a szokásos szívmelengető érzés körülölelje. Nagyon szerette itt tölteni az idejét, Lorfieldben sokkal inkább otthon érezte magát, mint szülővárosában. Talán az általa annyira szeretett nagyszülők tették ilyen varázslatossá számára a helyet, de innen mindig újjászületve – bár nehéz szívvel – tért haza.
Daniel hasonló arckifejezéssel ült vele szemben az asztalnál, Faith azonban szórakozottan babrált a telefonjával. Jellemző, gondolta Lily keserűen. Hogy nem képes egy ilyen nyugodt környezetben kikapcsolni? Mindig csak a munkája körül forog az esze.
Rose mama korát meghazudtoló energiával tüsténkedett körülöttük. Hamarosan puha kenyér, házi lekvár, narancslé került az asztalra, Lily pedig jóízűen nekilátott az evésnek. Fél füllel hallgatta a többiek beszélgetését, elhangzottak a szokásos kérdések, kinek hogy megy a munkája. Faith egy jól menő magazinnál volt szerkesztő, Daniel pedig üzletkötőként dolgozott. Természetesen édesanyja hosszan ecsetelte munkaügyi történéseit, amit Lily hamar elunt, és az ablak felé kalandozott a tekintete. Gyönyörködött a zöldellő tájakban, és alig várta, hogy tehessen egy sétát.
– Lily? – hallotta nagymamájának hangját.
– Már megint ábrándozik – morogta Faith rosszallóan.
– Hm? – eszmélt fel Lily.
– Csak azt kérdeztem, hogy megy az egyetem, kincsem – mosolygott rá Rose néni.
– Ó, remekül! El sem hiszem, hogy már a harmadik évet kezdem szeptemberben.
– Az idő bizony repül! Mit szóljak én? – nevetett a nagyi.
Egy-két óra kellemes csevegés után Lily elkéredzkedett a családtól, hogy sétálni induljon a környéken.
– Nem férsz a bőrödbe? – dohogott az anyja, ám Rose néni leintette:
– Hagyd, szívem, hadd menjen, hiszen az a lényeg, hogy jól érezze magát!
– Köszi, nagyi! – Lily átkarolta a nyakát, és puszit nyomott az arcára.
– Ugyan! – mosolygott Rose. – Talán a nagyapáddal is összefutsz! Ott időzik a tó környékén, segít a munkásoknak, van ott valami felújítás a közelben.
– Szuper! – A lány már szaladt is a kijárat felé. Úgy érezte, ha még egy percig ott marad, akkor anyja minden jókedvét elszívja. Igazi energiavámpírnak tartotta őt. Amint kiért, lassított, és ráérősen ballagva fedezte fel kedvenc helyeit. A fákat, amelyeknek hűsítő árnyéka alatt olyan jó elheverni; a régi játszóteret, ahová gyermekkorában a nagyszülei vitték; a dombokat, ahol bújócskázott az itteni gyerekekkel. Nosztalgikus érzések melengették a szívét, és szabad volt, szabadabb, mint máshol. Arra gondolt, jó lenne üdvözölni a nagyapját is, ezért a tó felé vette az irányt. Már messziről látta, ahogy a napfény megcsillan a vízen. A parttól néhány kilométerre észrevette a nyüzsgő munkásokat, és megtorpanva szemügyre vette őket, hátha felfedezi köztük a nagypapát. Lily nagyon szeretett mindent figyelmesen megnézni – tárgyakat, természeti jelenségeket, élőlényeket. Szeme már igencsak edzett volt arra, hogy feltérképezze az elé táruló látványokat. Ahogy a munkába fásult arcokat nézte, egyszer csak észrevette Őt.
A targoncában egy harmincas, kicsit mackós, dús barna hajú, szakállas férfi ült, ugyanazzal az arckifejezéssel, mint kollégái, és mégis… Lily szíve nagyot dobbant, ahogy megpillantotta. Földbe gyökerezett lábbal bámulta őt, és zavaros gondolatok suhantak át a fején.
Téged ismerlek. Nem tudom, ki vagy, mégis úgy érzem, ismerlek. Veled… beszélgetni szeretnék. Veled időt töltenék. Sokat.
Lily szeretett emberekkel foglalkozni, ismerkedni, de megválogatta, kiket enged igazán közel magához. Komolyabb párkapcsolata eddig nemigen volt. Néhány fiú próbálkozott nála, de Lily pár hét, legfeljebb egy-két hónap után továbbállt – egyszerűen azért, mert úgy érezte, keres valamit, amit náluk nem talált meg. Kereste azt a bizonyos nagybetűs szerelmet, amelytől megáll az idő, amelytől levegőt is alig kap, kereste a romantikus regények szerelmét. Sokan szólták már őt le amiatt, mert túl sokat álmodozik, és túlságosan a föld felett lebeg. Azzal sem tudtak mit kezdeni az emberek, hogy mindig olyan jó kedélyű, mindig örül valaminek. Ez az ő környezetében ritkának számított. A rosszmájúak azt is jósolgatták neki, hogy nagyot fog még csalódni az életben. A lány nem adott ezekre a szavakra, neki remekül megfelelt minden úgy, ahogy volt – ha pedig hiányolt valamit az életéből, mindig úgy gondolta, eljön az, ha itt lesz az ideje.
Ott, abban a pillanatban Lily úgy érezte, eljött.

Nagyapjának hangja aztán visszazökkentette a jelenbe.
– Nocsak, kit látnak szemeim? – Charles Bailey sugárzó arccal lépett oda a lányhoz, és örömmel magához szorította őt. Nem volt vérszerinti rokona, mivel Rose nagyi korán megözvegyült, és Lilynek nem is volt alkalma megismerni az igazi nagyapját. Aztán Rose férjhez ment Charles-hoz, aki mindig is a saját fiaként szerette Danielt, és saját unokaként Lilyt.
– A szüleiddel jöttél, ugye? Mikor érkeztetek? Milyen utatok volt? – bombázta a lányt kérdéseivel. Lily nevetve emelte fel a karját.
– Csak sorban! Nemrég érkeztünk, anyáék a nagyinál vannak, én meg jöttem sétálni.
– Örülök nektek! Remélem, jó sokáig maradtok!
– Az a tervem. – Lily tekintetével a férfit kereste, ám az már eltűnt a kollégái között.
– Minden rendben, kicsim? Mit nézel annyira?
– Az előbb láttam egy férfit – felelte a lány őszintén.
– Megesik az errefelé, ahol munkások dolgoznak – humorizált Charles.
– Haha! Igen, de az a férfi… más volt, mint a többi.
– Nofene, csak nem megtetszett valaki? Nem vagy ehhez fiatal?
– Elmúltam húszéves, nem vagyok már gyerek! – húzta ki magát Lily, a nagyapja pedig jót mulatott rajta.
– Jól van, kincsem, jól van. Nekem még dolgoznom kell, de estére hazaérek.
– Rendben. Én egyelőre maradok, megnézem a tavat – biccentett Lily.
Legalábbis ez volt a terve, ám képtelen volt kiverni a fejéből azt a férfit. Szórakozottan rótta a köröket a tóparton, nézte a csillogó vizet, de nem igazán fogta fel a látványt. Tekintete visszasiklott a munkásokra, és erősen figyelt, hátha újra meglátja őt.