Félek az öregemberektől, ezért tőle is rettenetesen megijedtem, amikor befektették mellém. Eltelt egy nap. Most már inkább szánom.
A hangját gyakran hallatja. Sokszor sír, mert fájdalmai vannak. Gyakran hallucinál. A saját temetéséről, emlékekbe veszett alakokról, idegen emberekről. Beszél hozzájuk. Szólongatja a volt férjét, egy Gábort, egy Erzsit. Párbeszédeket folytat le. Néha nem is lehet érteni, mit mond. Annának hívják, de mindenki mamikámnak, nagyanyónak szólítja.

Időnként csak nézem a petyhüdt testét, és elképzelem, milyen élete lehetett korábban. Szépiaszínű képek suhannak el előttem, egy réten szaladgáló kislányról, egy dolgos, fiatal nőről. Persze nincsenek pontos elképzeléseim, hiszen hol voltam én akkor, a húszas-harmincas években? Sehol. Mit sem tudok azokról az időkről, amelyek az ő életét övezték, formálták, befolyásolták. Utána lehet olvasni, de az más. Ő egy olyan világból ragadt itt, ami félelmetesen távolinak tűnik, és úgy ragadt itt, mint egy fakó, elfeledett emlék a múltból. Foglya az elöregedett testének, amely ellenségesen akadályozza őt a legtermészetesebb mozdulatok megtételében, a szavak tiszta kiejtésében, megfosztja őt attól, hogy megértesse magát a környezetével.
Most itt fekszik, utolsó erejével küzdve a tehetetlenség ellen. Valaha talán szép volt. Talán sok szeretet vette körül, talán kevés. Valaha lehetett egy szép gyerekkora. Valaha éltek emberek, akiket még most, öntudatlan állapotban is visszavár.

Ma délelőtt is hívott régmúlt-béli alakokat.
Többször mondta:
– Megpróbálom még egyszer: Erzsi! Eeerzsi!
Sírt, amikor nem jött válasz. Megérkeztek az ápolónők, hogy kicseréljék a pelenkáját, és megitassák teával.
– Hadd próbáljam meg még egyszer! – rimánkodott a néni. – Erzsi!
– Itt vagyok! – vágta rá az egyik nővérke.
A néni lélegzete egy pillanatra elakadt, majd újra sírni kezdett.
– Sikerült! Sikerült! – motyogta elfúló hangon. – Itt van Erzsi!
– Igen, itt vagyok! – felelte a nővérke, miközben körülötte tüsténkedett. – Ne tessék sírni, örülni kell, hiszen itt vagyok, minden rendben!
– Gá...Gábor is?
– Gábor is itt van. Ne tessék sírni!
„Ne sírjon – gondoltam, pedig nekem is könnyek szúrták a szememet. – Ne sírjon, csak örüljön, gondoljon a maga Erzsijére, akit egy jó szándékú ember megtestesített önnek a hangjával...”

Anna néni, mamika, öreganyó most csöndben van. A jobb karját lassan emeli, a plafon felé nyúl. Az egyik szemére nem lát, a másikra is alig. Nem maradt más neki, csak a hangok, az emlékek, amelyek zűrös elegyként léteznek a fejében, nyolcvankilenc év összekuszálódott emlékei, és a börtönteste, amely már alig él.