Anna néninek nehezen mentek le a kortyok, többször félrenyelt, vagy kiköpte a teát.
– Tessék lenyelni, mamikám! Na, még egy kortyot! Úgy. Mindjárt hozok gyógyszert a derekára. – Ezzel a nővérke kiment, ám a folyosón még hallottuk a hangját:
– Tessék bemenni a barátnőjéhez! Köszöntse fel, ma van a szülinapja. Nem, nem ott! Eggyel arrébb, abban a szobában. Ott, igen!
Ekkor megjelent a kórtermünk ajtajában Margitka. Negyvenöt-ötven körüli, sovány, zsíros hajú, szemüveges, és alig tud magáról valamit. Fogalmam sincs, mi a pontos diagnózisa, páciensek erről nem faggatózhatnak. Csak a nevét tudom, illetve azt, hogy órákig áll a folyosón mozdulatlanul, ha mosdóba megy, utána sosem talál vissza a szobájába, és mindenben segítségre szorul. Úgy ácsorog a többi beteg között, mint egy megtört szellem, aki sem előre, sem vissza nem találja az utat. Áll, és nézelődik nagy szemekkel, riadtan, de nem fogja fel a külvilágot.

Ezúttal is így tévedt be a kórtermünkbe. Nagyon lassan lépdelt előre, többször megtorpant, és bizonytalanul méregette a szobát. Aztán Anna nénire irányult a figyelme, aki még mindig az ágyban fekve zokogott.
– Ne sírjon! – lehelte halkan Margitka, mint aki még a szavakban sem biztos. Odament a néni ágyához, és tétován megfogta a karját. Néhány percig ott is maradt. Anna néni sírt, ő pedig csak állt, és nézte őt, mintha először látna embert. Néha furcsállóan összevonta a szemöldökét, talán a katéter látványát nem tudta hova tenni. Egyébként mozdulatlan volt az arca.
Ellépett az ágytól, és az ajtó felé indult, de ott ismét megállt. Időközben csacsogva visszatértek a szobatársnőim aznapi sétájukból. Nemigen foglalkoztak Margitka jelenlétével. Mialatt beszélgettek, a nő újra odament Anna néni ágyához. Ő időközben abbahagyta a sírást, már csak halkan hüppögött. Amikor észlelte, hogy Margitka ott áll, tétován felé nyújtotta a kezét, ő pedig megfogta. Gyönyörű, leírhatatlan pillanat volt, még a szobatársaim is elhallgattak.
Mintha valami láthatatlan, meghatározhatatlan kötelék alakult volna ki köztük, amit más nem érthetett rajtuk kívül. Hiszen mindketten önmaguk rabjaként léteztek, és egyikük sem tudott normális kapcsolatot kialakítani a külvilággal. Számukra már nem is élt ez a világ, csak az, amelyikben megragadtak. Erről senkivel sem tudtak beszélni, de egymásnak szavak nélkül átadtak valamit. És ez még akkor is ott lebegett a szobában, amikor Margitka már kiment, lassan, bizonytalanul, keresve a helyét…