– „Majd odaadom másnak – gondolta –, és akkor megint minden olyan lesz, mint régen.”
Másnap délután megvárta, amíg az anyukája lefekszik aludni. Édesapja dolgozott, a testvérke pedig a kiságyban szundikált. Miután Kata ellenőrizte, hogy az anyuka alszik, odasettenkedett a kiságyhoz, és vigyázva kiemelte a babát. A csöppség mocorgott egy kicsit, felnézett nővérére, majd ismét lehunyta a szemét. Kata befektette őt a babakocsiba, majd óvatosan tolni kezdte azt. Biztos léptekkel haladt a bejárati ajtóig, ahol azonban beakadt a kerék, és a babakocsi ugrott egy aprót. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy a kisbaba felriadjon. Kata riadtan nézte, ahogy kitátja a száját, és hangosan oázni kezd.
Az édesanya ijedten futott ki a kisszobából. Vetett egy pillantást a babakocsiban kapálózó gyermekre, a reszkető Katára, és azonnal megértette a helyzetet. Gyorsan visszahúzta a szobába a babakocsit, kiemelte a babát, ringatta, csitítgatta. A sírás enyhülésekor visszafektette őt a kiságyba, és betakargatta. Megsimogatta a pofiját, és halkan behúzta maga mögött a kisszoba ajtaját.
Aztán nagyobbik gyermekéhez fordult, és minden ijedtségét, rémületét rázúdította.
– Van fogalmad róla, mennyire megrémültem, amikor megláttam az üres kiságyat, és hallottam, milyen messziről szól a gyermeksírás? Már félig kint voltál vele az utcán, mégis mire készültél? Hogy képzelted ezt? Nem szégyelled magad?!
A tajték áradása megrémisztette Katát. Leszegett fejjel ácsorgott, és várta, hogy a haragos szavak vihara elcsituljon. Néhány perc elteltével az anyuka mélyet sóhajtott, és megölelte a kislányt.
– Ez a kisbaba nem ellenség. Ő a kisöcséd, és nagyon kell rá vigyázni. Gyenge még, védtelen. A széltől is óvni kell. Ettől még téged is szeretünk, de te már nagylány vagy, tudsz járni, beszélni, már bizonyosan többet tudsz szegény testvérkédnél. Te is voltál kisbaba, rád is így vigyáztunk. Most már neked is figyelned kell rá. Nem szabad féltékenykedned!
Kata némán bólintott, és bocsánatkérő szemekkel nézett édesanyjára.

Néhány órával később bekukkantott a kiságyba, ahol a kistestvér már ébren feküdt, és nagy szemekkel nézelődött.
– Igaza van anyucinak – motyogta a kislány a babának. – Tényleg nagyon kicsi vagy, és még nem tudsz semmit. Majd én segítek a családnak, és együtt fogunk vigyázni rád. Aztán pedig, ha megnősz, megtanítalak sok jó mókára.
A baba gügyögött valamit. Katának úgy tűnt, mintha az egyetértését fejezné ki. Elmosolyodott.
– Te pedig taníts engem babanyelvre. – Ezzel nyomott egy puszit a gyermek pelyhes fejecskéjére, és beszaladt a szobájába, hogy előkeresse a kedvenc plüssmaciját, és odaadhassa testvérkéjének.